Az elmélet és a gyakorlat idővel egyre közelebb került egymáshoz. Ennek talán az első „kézzelfogható” bizonyítéka a Reagan elnök idején (1993-ban) az USA-ban létrehozott Versenyképességi Tanácsadó Csoport (Competitiveness Advisory Group).
Megalapításának a célja az Egyesült Államok hosszú távú versenyképességének
36 A mutatók részletes leírása megtalálható például Módos et al. [2004] vagy Potori [2004] művében.
37 Malira alacsony bérszínvonal jellemző, így a termelés munkaintenzív.
növelése volt, különös tekintettel a csúcstechnológiára. Az Európai Unióban konkrét formában először a második Fehér Könyvben jelent meg (Comission [1993]), ami lényegében felfogható cselekvési programként a versenyképesség további romlásának és a világkereskedelmi részesedés csökkenésének a megállítására, illetve ez utóbbi esetében annak növelésére. A legfontosabb eszközök a dokumentum szerint a kutatás és fejlesztés erőteljes támogatása, az infrastrukturális hálózat fejlesztése, vagy az egységes belső piac létrehozása.39 Az OECD, illetve az EU versenyképességi fogalma is kiterjed a vállalatokra, régiókra és a nemzetekre. Központi eleme a globális verseny melletti tartós, relatíve magas jövedelem és foglalkoztatottsági szint.40 A fogalom komplex és széles körben alkalmazható, ugyanakkor kicsit általános (elsősorban a relatív jelző miatt). A Bizottság (Comission [2002]) üzenete már sokkal konkrétabb, eszerint a termelékenység az európai gazdaságok és vállalatok versenyképességének a kulcsa.
A versenyképesség számításához kétféle – egyaránt évente megjelenő – publikáció nyújt támpontot. Az egyik a svájci székhelyű World Competitiveness Yearbook [2003], míg a másik az Oxfordban nyomtatott The Global Competitiveness Report [2002]. A World Competitiveness Yearbook szerint a versenyképességnek hard és soft kritériuma létezik.41 Az előbbinek lehet rövid távú hatása is és viszonylag könnyen mérhető (például az exportarány), míg az utóbbinak kizárólag hosszú távú hatása van és nehezen számszerűsíthető (például az emberi tényező). A versenyképességi rangsorok megalkotása több száz tényező segítségével (például a termelékenység, beruházások, a GDP növekedése, gazdasági nyitottság, központi beavatkozás foka, szakképzettség, stb.) történik egy „komplex mutató”
létrehozásával. A probléma ezzel az, hogy azonos szinten kezel minden tényezőt, holott azok némelyike viszonylag távol áll a szorosan vett versenyképességtől. A számítása egyfajta benchamarking, vagyis a 20 millió lakosnál nagyobb országokat az USA-hoz, míg az annál kisebbeket Finnországhoz (mint a két elsőhöz) hasonlítja. A
39 Majoros és szerzőtársai [1997] tanulmányának egyik legfontosabb megállapítása, hogy sajnos Magyarországnak nincs ehhez hasonló, hosszú távú cselekvési programja.
40 Lásd például: European Commission [1999].
41 Ez Porternél [1990, 49-50. o.] alapvető (alacsonyabb szintű) és fejlett (magasabb szintű) termelési tényezőként jelent meg. Az első körébe tartoznak például a természeti erőforrások vagy az olcsó munkaerő, míg a másodikhoz a fejlett információtechnológia, vagy a bejáratott márkanév. A lényeges különbség az a kettő között, hogy az alapvető termelési tényezők miatti versenyhátrányt sokkal könnyebb ledolgozni.
felső kategóriában USA, Ausztrália és Kanada a sorrend, míg az alsóban Finnország, Szingapúr és Dánia. Magyarország a 23-ik ebben a rangsorban. Mindazonáltal az eredmények kicsit megtévesztők, mert nemcsak országok, hanem régiók is szerepelnek benne.
A The Global Competitiveness Report elsősorban az aktuális versenyképességi (CCI – Current Competitiveness Index) és a növekedési versenyképességi mutatókat (GCI – Growth Competitiveness Index) használja. Az előbbi az adott nemzet termelékenységének fenntarthatóságát vizsgálja, aminek a két legfontosabb kategóriája a vállalatok versenyképessége (technológia, szellemi tőke, stb.) és az üzleti környezet minősége (infrastruktúra, intézményrendszer, stb.). A növekedési versenyképességi mutató azokat a tényezőket méri, amelyek hozzájárulnak a GDP/fő mutató növekedéséhez, vagyis például a felhalmozás vagy az innováció. Az elemzések fontos tényezője az adott ország nyitottsága, az állam szerepvállalása, a pénzügyi és infrastrukturális szektor fejlettsége, a munkaerőpiac jellemzői, a K+F kiadások, a menedzsment minősége és a szervezeti rendszer/intézményi keretek. A CCI index az országok közötti rangsor megállapítására alkalmas, egyfajta benchmarking. A rangsorban elfoglalt helyezések általában a tényezők egy bizonyos csoportjához köthetőek, így segíthetik a sikerorientált stratégia kialakítását. A CCI szerinti a kisméretű és a világgazdaságba erősen integrálódott országok állnak az élen (pl.:
Finnország, Szingapúr, Norvégia, vagy Hollandia). A CCI rendkívül komplex mutató, de éppen emiatt relatíve csökken a fontosabb és nő a kevésbé fontos tényezők súlya. A GCI kapcsán pedig matematikai tény, hogy a legdinamikusabb növekedést mindig a fejlettlenebb országok képesek produkálni az igen alacsony bázis miatt. Ebben a rangsorban is Finnország áll az élen, megelőzve az Egyesült Államokat, Hollandiát, Németországot és Svájcot. Magyarország mindkét mutató alapján a középmezőnyben helyezkedik el (CCI: 26., GCI: 28.).
Findrik [2002] a CCI és GCI kombinációjával képzett ACI-t (Aggregate Competitiveness Index – Aggregált Versenyképességi Index) javasolja, amit a következő alindexek alkotnak: az ország kibocsátása, integrálódás a világgazdaságba, infrastrukturális fejlettség, a pénzügyi szektor fejlettsége, humán tőke szerkezete/minősége, K+F kiadások és azok szerkezete, menedzsment, az adott ország jogi rendszere és gazdasági, jogi, politikai stabilitása. A mutató alapján képzett rangsor
első 50 országa adja a világ össztermelésének a 90, míg kereskedelmének a 94 százalékát!
A World Investment Report [2000] a globalizálódó világgazdaság folyamatainak megragadására az ún. transznacionalizációs indexet javasolja, ami a közvetlen külföldi tőkebefektetésektől való függőség négy mérőszámát olvasztja egybe. Ennek alapján a fejlett országok között Belgium-Luxemburg az első Írország és Svédország előtt, a fejlődő országok listáját Hong-Kong vezeti, míg Közép-Kelet-Európában Magyarország áll az élen (mögötte Észtország és Lettország következik). Ez az eredmény az uniós és tagjelölt országok között a nagyon előkelő negyedik helyre elegendő. Emellett az Európai Uniónak van saját, relatív versenyképességi mutatója (Comission [1999]), aminek az összetevői: egységérték (az export egységére vetített érték), minőségi rugalmasság (a csúcstechnológiát képviselő termékek aránya a külkereskedelmi forgalomban) és a magas árkategóriájú termékek (mekkora az arányuk az exportból).