A versenyképesség vizsgálata több szempont alapján is történhet. Henriot [1995]
szerint az ezzel kapcsolatos viták elsősorban a mérés problémájából adódnak, ami viszont attól függ, hogy milyen mutatókkal próbáljuk megragadni. A komparatív előny az eredeti tényezőellátottságon alapult, viszont a kompetitív előnynél már a gazdaságpolitika kerül előtérbe. A legelterjedtebb a mikro (vállalati) és makro (nemzetgazdasági) szintek elkülönítése.30 Krugman [1994] még azon a véleményen volt, hogy a nemzetközi versenyképesség nem releváns és emellett veszélyes koncepció, mert a nemzetek a cégektől eltérő módon versenyeznek, ami leginkább a termelékenységet, illetve az életszínvonalat növeli. Az ellenvélemény nem sokat váratott magára, az elsőnek Dunning [1995] bizonyult. Jelenleg teljesen elfogadott a versenyképesség ilyen irányú felosztása.31
Salovaara és Vaahtera [1990] szerint országszinten a versenyképesség exportképességet jelent, míg vállalati szinten a piac meghatározott részének meghatározott termékkel történő ellátását.32 Majoros [1997] szerint a kulcs a nemzetközi versenyképesség33, aminek – jelentős leegyszerűsítések mellett – az input oldala a technikai színvonal, míg az output oldala a külgazdasági teljesítmény. A mikro-és makrogazdasági hatékonyság együttese nála a strukturális hatékonyság, ami a versenyképesség eredője. A nemzetközi versenyképesség szerinte nem más, mint a nemzetközi munkamegosztásban való részvétel hatékonysága, de mindenképpen több, mint a költségelőny vagy a külgazdasági teljesítmény. Boda és Pataki [1995] szerint exportképesség, illetve áttételesen tőkevonzó képesség. Töröknél [1999] egy ország
30 Szintén a gyakori az ex post (múltbeli teljesítményen alapuló) és ex ante (a versenyelőnyben szerepet játszó tényezőket elemző) felosztás is. A vizsgálat típusa lehet statikus és dinamikus (a technikai fejlődés felgyorsulásával mára lényegében csak az utóbbi célravezető), illetve történhet a kereslet és a kínálat oldaláról is. Bővebben lásd: Török [1996].
31 Már Majoros [1997] is említi, hogy nem lehet túlságosan leegyszerűsíteni a kérdést. Szerinte a vállalati versenyképesség nem pusztán egy-egy termékre vonatkozik, hanem a vállalat egészére, vagyis a kutatástól kezdve az értékesítési láncig mindent tartalmaz. A nemzeti versenyképesség az ország életszínvonalának az alapja és a teljes gazdasági környezetet jelenti, nem csupán versenyképes vállalatok összessége.
32 Emellett megkülönböztetnek ár- (költségek, inputár és –struktúra, termelési hatékonyság) és nem-árversenyképességet (minőség, termékdifferenciálás, marketing).
33 De Hoványi [1999, 1029. o.] szerint „Csak a szervezetében, működésében és irányításában egyaránt nyitott vállalat őrizheti meg nemzetközi versenyképességét…”
versenyképességének a mutatói az export/GDP és az import exportfedezettsége. A versenyképesség növelése csak olyan intézkedésekkel lehetséges, amelyek átfogják az arra ható tényezők jelentős részét. Lengyel [2000/a] szerint mikroszintű versenyképességi tényező a piaci részesedés (megőrzés/növelés), a jövedelmezőség növelése, az üzleti sikerek, stb., míg makroszintűek a növekvő export, a külkereskedelmi többlet, vagy a kibocsátás növelése. Losoncnál [2003] a versenyképesség legfontosabb összetevője a munkatermelékenység34 (egy foglalkoztatottra jutó bruttó termelési érték), a munkaerőköltség, a valutaárfolyam és a belföldi árak. Munkaintenzív termelés esetén az első két tényező bír kiemelt fontossággal. A valutaárfolyam leginkább a külkereskedelmi mérleg alakulását befolyásolja, de a leértékelése önmagában nem elegendő, mivel tartós exporttöbblet csak az ezzel együtt bekövetkező termelékenységjavulással esetén érhető el. Véleménye szerint (Lengyel [2000/a]) a versenyképesség általánosan elfogadott érvényű meghatározása a közgazdaságtudományban a magas szintű termelékenység, szorosan kapcsolódik hozzá a magas jövedelem és foglalkoztatás, valamint leírható a következő mutatókkal: bruttó hazai össztermék, munkatermelékenység és foglalkoztatottsági ráta.
Findrik és Szilárd [2000] mikroszinten a versenyképesség megragadására a piaci részesedést és/vagy a profit alakulását javasolja. A nemzetközi versenyképesség a nemzet azon képessége, hogy tartósan tud a világpiacon elismert hozzáadott értéket létrehozni, vagyis elsősorban a gazdasági képességek versenyéről beszél. Salvatore [2002] megfogalmazásában a versenyképesség az ország vagy cég azon képessége, hogy nagyobb jólétet biztosít a világpiacon, mint versenytársai.35 Mérésére a többtényezős termelékenységet (multifactor productivity) javasolja. Ez az országok relatív versenyképességének az indirekt mérőszáma, aminek segítségével elkülönítésre kerül a kibocsátásnak vagy GDP-nek a technológiai fejlődés következtében bekövetkező, és a nagyobb munkaerő- és/vagy tőkefelhasználásból adódó növekedése.
Szabó [2003] értelmezésében nemzetgazdasági szinten versenyképes a relatíve magas bruttó hozzáadott-érték növekményt elérő ország. Ennek két legfontosabb eleme a
34 Számításai szerint (Losonc [2003]) a munkatermelékenység Magyarországon megközelítőleg 30, míg a munkaerő költsége 42 százalékkal nőtt 1999-2002 között (mindkét érték Kelet-Közép-Európában a legmagasabb). Ehhez kapcsolódik Román [2003] hasonló témájú cikke, amelyik szerint Magyarországon az egy lakosra jutó GDP az 53 százaléka az uniós átlagnak (a csatlakozásra váró országok átlaga – Málta nélkül – 46 százaléka), ami szerinte csak kisebb részben a foglalkoztatottságnak, döntően viszont a gyengébb munkatermelékenységnek köszönhető.
35 A megfogalmazás problémája a mérés, mivel igen alacsony korrelációs kapcsolat van az egy főre jutó
termelékenység színvonala (kiegészítve a munkaerő költségeivel, mert az olcsó munkaerő adott esetben ellensúlyozhatja az alacsony termelékenységet) és a tőke jövedelmezősége (a vállalat egységnyi árbevételére jutó adózás utáni eredmény).
Kozma [1994] szerint a versenyképességnek vállalati szinten külső és belső jele van. Az első azt takarja, hogy az adott cég képes a kínálatát a változó keresleti igényekhez igazítani, míg a második alapján mindezt megfelelő költségviszonyok mellett, piaci pozícióvesztés nélkül képes megtenni. A versenyképesség összetett jelenség, de egy-egy árucikk esetében egészen konkrétan is jelentkezhet. Számítása a következőképpen lehetséges: haszonráta. A kettő hányadosa lényegében azt fejezi ki, hogy az i-ik termék milyen mértékben járult hozzá a vállalat nyereségre vonatkozó elvárásaihoz. A nemzetközi piacon versenyképes vállalatokkal rendelkező nemzetgazdaságok vannak jelen. Ebből kifolyólag versenyképes országról akkor beszélhetünk, ha a vállalatai elérik az elvárt hozamszintet és ehhez nincs szükségük külső segítségre (nem szorulnak rá a gazdaságtalan exportra). Baily és Friedman [1991] szerint az is fontos, hogy mindez gyakori valutaleértékelés nélkül menjen végbe.
Szintén a versenyképesség mérésére alkalmas a DRC (Domestic Resource Cost – Hazai Erőforrásköltség) mutató, amelynek kifejlesztése Michael Bruno [1965] nevéhez fűződik. Alakja a következő:
VAb: külpiaci áron számított hozzáadott érték;
j (1–>k): importálható (kompetitív) ráfordítások;
j (k+1–>n): elsődleges (nem importálható) erőforrások;
aj: a j-edik importálható ráfordításból a termékegységre jutó ráfordítás;
Vj: a j-edik elsődleges erőforrás haszonáldozati költsége/árnyékára (belföldi áron);
Pb: a termék külpiaci ára;
b
Pj : a j-edik importálható ráfordítás külpiaci ára.
A mutató a termék előállításához szükséges termelési tényezők és (világpiaci áron értékelt) inputok – haszonáldozatot is figyelembe vevő – összes költségét hasonlítja össze a külpiaci árakon számított hozzáadott értékkel. Amennyiben a DRC értéke 1 alatti, akkor az adott termék a nemzetközi kereskedelemben versenyképes lehet. A bilaterális versenyképesség mérésére az ezzel rokon BRC (Bilateral Resource Cost – Bilaterális Erőforrásköltség) mutató szolgál. Ebben az esetben a számlálóban a kiválasztott ország adott termékének (termékeinek) a belföldi előállításkor felmerülő haszonáldozati költsége szerepel. Ha a BRC értéke 1 alatti, akkor az adott termék belföldi előállítása a vizsgált relációban versenyképes lehet. Szintén ehhez a mutatócsaládhoz tartozik a belpiaci versenyképesség mérésére alkalmas PCR (Private Cost Ratio – Belföldi Költségráta). Ekkor a számlálóban a belföldi termelési tényezők költsége szerepel, míg a nevezőben a belföldi áron számított hozzáadott érték. Ha a PCR < 1, akkor érdemes az adott terméket előállítani.36
Cockburn és szerzőtársai [1998] a versenyképesség mérését cég- és iparági szinten, Mali feldolgozóiparán mutatták be.37 Megfogalmazásukban a versenyképesség azon képesség, hogy a termék értékesítésekor profit keletkezzen (sell profitability).
Ennek érdekében vagy a versenytársaknál olcsóbban kell termelni, vagy ugyanolyan áron jobb minőséget kell előállítani.38 Ezzel lényegében a költségelőny kritériumát fogalmazzák meg. A későbbiekben bővebben is kifejtik, hogy egy adott cég versenyképességét a piaci áron vett költségei határozzák meg, az árnyékárak használata a komparatív előnyök vizsgálatának az eszköze. Ez utóbbi az ártorzítások (price distortions) miatt nem jelent automatikusan versenyképességi előnyt.