Kisfaludy Sándornak verseghy Ferencz tiszteletet, barátságot, boldogságot!
ha nem vagyok is méltó ama’ különös magasztalásokra, mellyekkel engemet Kis-faludy Sándorunknak illetni tetszik, háladatos örömmel fogadom én azokat még is, mint annak bizonyos jeleit, hogy vannak hazánkban érdemes Férfijak, kik ügyeke ze-teimet böcsűlni, ’s újjabb repűlésekre hevíteni tudgyák. A’ szülés’ fájdalmiinak legkelle-metesebb jutalma az asszonyoknál az, ha gyermekeiket a’ világ szépeknek vallya. nem vagyunk-e mink könyvszülők ebben az asszonyokhoz hasonlók?
Hímfit én még fogságomban olvastam. Óh melly vígasztaló jelenés volt ő nekem!
elrekesztve lévén a’ világtúl ’s literatúránknak állapottyárul semmi bizonyost nem tud-hatván, e’ könyvecske szoros ugyan de törvényes útonn át tudott hozzám hatni ’s azt súgta meg bádgyadozó szívemnek, hogy vannak bölcs férjfiak, kik nemes ügykezetű munkáikkal literatúránkot még a’ vészek’ közepénn is bajnokúl oszlopollyák, mellyet iszonyú csapások alatt sínleni gondoltam. Ő adott nekem új kedvet arra, hogy Aglájámot és Rikótimot, mellyek már részben feküdtek, újjra kisimítsam. ennek testvérét, a’ Re
géket, várva várom. A’ mi nyomatásbéli hibáinak jobbitását illeti, ez iránt Sághy Ferenc Urral így végeztünk. Kulcsár istvány Úrra lévén már e’ jobbítás bízva, az első correcturát Sághy Úr ővele végezteti, a’ másodikot pedig hozzám küldi. ezt én két okbul kívántam.
Az első az, mivel több szem többet látván a’ nyomtatás így hibátlanabb lehet. A’ másik pedig az, mivel két correctúra felette sok üdőt venne el tőlem, ki szerencsétlenségem utánn szegény 82 esztendős anyámot tőkepénzeitűl, sőt még házi eszközeitűl is csalárd emberek által megosztva találván, kénytelen vagyok a’ könyvárosoknak’ bérért olly mun kákot készíteni, a’ minőköt ők akarnak, hogy szülőmöt szolgálójával eggyütt eltart-hassam. e’ két okhoz oda járúl még az is, hogy az utólsó correctúrát választván, bizo-nyosabb lehetek abban, hogy a’ kézírásnak ortografiája a’ nyomtatásban tökélletesen megtartatik. cselekedettel ohajtom én így megmutatni, a’ mit Aglájámhoz ragasztott Dec laratiómban azokrúl mondok, a’ kik tőlem a’ magyar írásnak módgyában külöm-böznek.
ortografiamnak untig elegendő okait adtam én grammaticámban és tiszta Magyar-ságomban, és a’ mi különösen ama’ plurális accusativusokot illeti, mint gyönyörködőköt, dobogókot, törökököt ’s a’ t, Aglájámban a’ becsúszott hibákrúl a’ 245 és köv. old. hogy mindenik nyelvnek eufoniáját magábúl a’ nyelvnek járásábúl kell meghatároznunk, megmutattam Tiszta Magyarságomnak 17. §ban a’ 19. old. hogy tovább a’ Magyar eufonia a’ vocálisokot, classificállya, és valamint a’ formátiókban, úgy a’ declinatiókban és conjugátiókban is azt kívánnya, hogy a’ suffixumok az ő vocálissaikot a’ törzsök sza-vaknak utólsó vocálissaihoz alkalmaztassák, előterjesztettem Tiszta Magyarságomnak 28. §. a’ 33 old. nyelvünknek e’ tulajdonsága olly szembetünő és olly tagadhatatlan, hogy még külömbféle declinatióink és conjugatióink is reá vannak építve. nevezze ezt, a’ ki akarja monotoniának, elég az ahhoz, hogy nyelvünknek fő tulajdonsága. eufo ni-ánknak reguláinn dolgozván, el nem mulattam én, tanácsért a’ külömbféle dialectusokhoz
42. Verseghy Ferenc – Kisfaludy Sándornak, Buda, 1806. október 11.
109 folyamodni; de 22 esztendőbéli fáradságim utánn csak azt találtam, hogy minden dia-lectusban vannak szépségek és vannak hibák is; és hogy eggy dialectusunk sincs, melly-nek szokásaibúl az egész nyelvmelly-nek bizonyos és állandó regulákat lehetne szabni. A’ ki ezt végbe akarja vinni, annak a’ nyelv’ járását az analogyiának fáklájával kell mindenik dialectusbul mintegy kikémlelni. találtam azonban nyelvünkben szavakot, mellyek mind a’ három, vagy legalább két dialectusban a’ regularis o helyett a vocálist, a’ regulá-ris ö helyett pedig e vocálist kívánnak, s ezeket grammaticámban a’ 23. oldaltúl fogva a’ 29dikig fel is jegyeztem; oda függesztvén a’ 27. oldal. Anmerkung a’ regulát is, melly szerint azokot meghatároztam, ’s melly Aglájámban is olvastatik a’ 245. old; de a’ mi ellenben csak eggy dialectusban, vagy eggykét vármegyében szokás, és, a’ mi több állan-dó regula nélkűl szokás, arra a’ többi dialectusokot grammaticámban kénytelenítenem nem lehetett, annyival is inkább, mivel az egész nyelvnek fő reguláit megsérti. A’ melly regula azt kívánnya, hogy a’ tompa szavak utánn a’ formátiókban, declinátiókban és conjugátiókban tompa formatívák: és inflexiók, az élesek utánn élesek, a’ középszerűek utánn pedig középszerűek tetessenek, mihelyt a’ formatívák és inflexiók három ágúak;
ugyan az a’ regula kívánnya azt is, hogy a’ plurális accusativusokban a’ tompa nomina-tivus utánn ot silabát, az éles utánn ët silabat, a’ középszerű utánn pedig öt silabát te-gyünk, amint Aglájámban a’ 247 old. megmutattam. ellenben tehát, a’ melly jussal így írhat e’ regula ellen valaki: gyönyörködőket, törököket, tököket, dobogókat, szinte azon jussal írhatná a’ másik: gyönyörködőkhoz, törökökról, tökökbúl, dobogókenn; a’ har-madik: gyönyerkedik, vagy épen gyönyerkedik, törekeket, vagy épen terekeket, tökeket, vagy épen tekeket; a’ negyedik pedig a’ baranya vármegyei vén asszonnyal: adi, hordozi, tsúfíti, tudi, a’ mi a’ Hazai Tudósításoknak 19. darabjában a’ correspondenstűl felette hibásan neveztetik eredetiségnek. Mi lenne a’ mi nyelvünkből, ha az efféle fajúlásokot mind ollyan eredetiségeknek néznénk, mellyekre egész nyelvünknek reguláit és szépsé-geit építeni kellyen?
Szabad legyen nekem e’ monotoniához hasonlító eufoniárúl általlyábanvaló véleke-désemet ide tenni. Úgy nézem én ezt, mint a’ napkeleti eredetiségnek bizonyos jelét. A’
hajdani napkeleti népeknél, mivel természetesebb emberekbűl állottak, mint a’ nap-nyugotiak, vagy az éjszakiak, a’ szépségek is eggyügyűebbek voltak. Az indiai nyel vekrűl és nevezetesen a’ chinairúl azt mondgya Herder, hogy eufoniájok majdnem gyerme-kes, kicsinységekbűl áll. A’ napkeleti szelíd ember szépségnek tarthatta valaha, ha a’
gyöngyök egymás utánn, a’ rubinok megmeg egymás utánn, s a’ záfirok hasonlóképpen egymás utánn fűzettek; még a’ napnyugoti, vagy éjszaki vad bajnok ellenben mint a’
hármat bizonyos rend szerint öszvevegyíthette, és a’ tarkában gyönyörködhetett. ez tör-ténhetett nyelveikben is. Amaz a’ tompa törzsökszóhoz tempa [!] formatívákot és inf-lexiókot, a’ középszerűekhez középszerűeket, az élesekhez éleseket ragasztani szépség-nek tartotta; még a’ napnyugoti, és kivált az éjszakbúl napnyugotra szakadt ember a’
vo cálisokot mindent rend nélkül öszvevegyítette.
ezen eufoniának okát abban is találom, hogy a’ napkeleti ember clímája miatt tu-nyább lévén, mint a’ napnyugoti és éjszaki, könnyebbnek találta azt, hogy a’ melly szózatbéli organumokkal a’ törzsökszót kimondotta, azokkal mondgya ki a’ hozzá ra-gasztandó formatívákot és inflexiókot is; mintsem hogy minden silabánál másmás
orga-42. Verseghy Ferenc – Kisfaludy Sándornak, Buda, 1806. október 11.
110
numokot vegyen elő, vagy hogy határozottabban szóllyak, a’ vocálisoknak orga nu mait minden silabánál másféleképen modificállya, mint a’ napnyugotiak.
De még a’ természetes musikában is merném én keresni ezen eufoniának okát. Mert az eggyügyű és szelíd napkeleti embernek a’ füle szebbnek tartotta, a’ bassusbéli vocá-lisokhoz ismét bassusbélieket, a’ ténorbéliekhez ismét ténorbélieket, és így tovább, ra-gasztani, mint e’ hangoknak eggyik nemébűl a’ másikba szilaj szökéseket tenni. Az bi-zonyos, hogy midőn nyelvünk, ammint Tiszta Magyarság. 28. §. 3. és 4. szám alatt a’
34 old. megmutattam, a’ discantusbéli sívó vocálisokot, é, i, í minden egyébnemű vocálisokhoz oda ragasztya, és viszontag; nagyon elárúllya azt, hogy eufoniáját eredeti-képen a’ természetes musikának köszönheti. A’ musikában, tudni illik a’ discantusbéli szala dásokhoz a’ bassusnak majdnem mindenik tónussa illik, mivel a’ bassusnak akár-mellyik tónussa magában foglallya a’ tertiát, sextát, octávát és sokszor még a’ decimát is;
még a’ discantusbéli hang ellenben rövid oscillatiókbúl állván, minden accord nélkűl szűkölködik. Sulzer Algmeine Theorie der Schönen Künste, articulo Klang, Discant.
De hadd felellyek már meg a’ ritmusok iránt tett kérdésekre! Az első ez: A’ jó met-rumban, vagy a’ jó ritmusban van-e nagyobb musika? erre a’ felelet a’ Magyar Versnek kü lön féle nemeirűl való értekezésemben olvastatik, mellyet Aglájám’ elejébe függesztet-tem. A’ ritmus, valamint a’ musikának, úgy a’ versnek is fundamentuma lévén csak ak-kor érdemli meg a’ musika’ vagy a’ vers’ nevét, miak-kor eggyenlő mozdúlásai, mellyekbűl áll, az elsőben tactusra, a’ másikban silabamértékre szoríttatnak, melly a’ poézisbéli tac-tus. valamint pedig a’ hexametrumban, elegiacumban és sapphicumban, úgy bizonnyára a’ többi métrumos versekben is, nem csak a lépéseknek (lábaknak) eggyenlő száma és mozgása találtatik fel, a’ mi a’ ritmus’ mivoltához tartozik, hanem azonkívűl a’ lépések-nek eggyenlő és ollyan mértéke is, melly valamint a’ musikában, úgy itt is azt kívánnya, hogy minden lépésnek első sillabája erős, másodika pedig gyengébb legyen. A’ hexametrum, pentametrum, és zapphicum csak azért tetszenek jobban hangzani, mint a’ többi mét-rumos versek, mivel szokottabbak és így járásaik ösmeretesebbek. A’ cadentiás versek el len ben hasonlók a’ víznek eggyenlő csöpögéséhez, melly tactus nélkűl és így musika nélkűl is szűkölködik.
A’ mi a’ második kérdést illeti, örömest megvallom, hogy mind a’ métrista, mind a’
ritmista hasonlóképen formáltt és cultiváltt lélekkel bírván, a’ ritmista sokkal több hasz-not hajt, több örömet okoz hazafitársainak, mint a’ métrista; nem csak azért, mivel nem zetünk a’ ritmust jobban ízleli; hanem azért is, mivel ritmusban könnyebben és így többet írhat az ember, mint métrumban. ifiabb koromban kikeltem én a’ ritmus ellen ama’ munkában: Mi a’ Poézis: és ki az igaz Poéta? de jóllehet már most átlátom, hogy töb bet mondottam ellene, mintsem kellett volna, nem bánom meg még is cselekedete-met azért, mivel a’ métrumos versek, mellyekre talán némellyek felbuzdúltak, vagy fel-buzdúlni fognak, a’ nyelvnek szépítésére és meghatározására sokat szolgálnak.
A’ rövid gondolatoknak kifejezésére nagyon alkalmatosnak és szépnek találom a’
liricumot, a’ mesékre, tanító darabocskákra a’ hexametrumot, a’ hosszabb költeményekre pedig a’ ritmust. Kezdettem én hexametrumban eggy nagy poémát, és elég messze vit-tem; de tapasztalván, hogy valamint csinálni, úgy érteni is nehéz, inkább csak a’ ritmus-hoz folyamodtam, melly azt fogja megeszközleni, hogy a poémának, ha elkészűlhet, tíz szerte terjedttebb haszna lessz. Azonban, mivel a’ ritmus még a’ közbeszédet is
meg-42. Verseghy Ferenc – Kisfaludy Sándornak, Buda, 1806. október 11.
111 szenvedi, a’ métrumos poétának pedig, ha csak középszerű munkát akar is lenni, a’
szókban felette sokáig kell válogatni; kívánnám, hogy a’ poéta minekelőtte ritmusokot csinál, métrumos versekkel küzködgyön eggy darabig. Így ő a’ magyar synonimumok között a’ legszebbekkel megösmerkedvén, útat nyit magának a’ poézisbéli érzékeny nyelvre is, melly nélkűl ritmistáink nagy részént szükölködnek.
Feleletem’ hosszaságának oka csak az, hogy Kisfaludynktúl ollyan embernek kívá-nok ösmertetni, a’ ki még akkor is, mikor különösségeket vadászni látszik, okokra épít.
Meglehet, hogy ezek nem mindenkor olly sükeresek mások előtt, a’ minőknek nekem lenni tetszenek; de addig legalább kénytelen vagyok nekik hódolni, még belőllök fon-tosabbak ki nem forgatnak. Az ő Úri szívességébe, és barátságába ajánlván magamot, neki viszontag állandó egészséget és minden jókat kívánok. Írtam budánn Mindszent’
havának 11dik napjánn, 1806.
43. Verseghy Ferenc – Széchényi Ferencnek