dott beszédek nem maradtak fenn
2. Vallásos munkák
Mint kell a gyermekeknek tisztelni szülőiket ? I r t a : Pázmány Péter.
(Bevezetésében jelzi a szónok, hogy fejtegetéseit három részre osztja:
először megmutatja, milyen kemény parancsolattal kötelezte Isten a gyermekeket. hogy szülőiknek tejet hajtsanak ; másodszor elmondja, milyen szörnyű ostorral látogatja Isten azokat, akik engedetlenek szüleikkel szemben ; harmadszor meg
magyarázza, kiknek tartozunk a szülőkön kívül engedelmességgel.)
Az első részben az Isten tízparancsolatából indul k i : Két kőtáblán adá ki Isten a tízparancsolatot, melyben rövi
deden élőnkbe terjesztette, mit kíván és mire kötelez. Minekutána az első táblában az igaz isteni tiszteletnek módját kifej ezé, a má
sodik táblán arra tanít, mint kell egymás között igazán és az atyafiúi szeretetnek sérelme nélkül élnünk. Ezen a táblán először is azt adja élőnkbe, hogy atyánkat, anyánkat tiszteljük : úgy hogy mindjárt az Isten tiszteletéről adott törvény után első helyet ád az atyák tiszteletének. Ezzel jelentvén, hogy az Isten tisztelete után, nincs kedvesebb dolog előtte, mint szüléink becsülése.
Ezt tanította a pogány bölcs Plátó is. Isten után, úgymond, nagyobb gondunknak kell lenni szüléink becsületire. Mert ha azok
nak kiváltképen való szolgálattal és böcsülettel tartozunk, kiktűl nagy és sok jót vettünk : kétség nélkül legnagyobb kötelességünk vagyon a szülék böcsületire, mivel nagyobb jót azoktúl vettünk : mert nem volnánk, ha ő általok nem volnánk. Azért, ha csak leg
kisebb szóval megbántjuk is szüléinket, nagy kínnal fizetjük meg.
Ha azért oktalanság azokhoz háládatlannak lenni, kik nagy szeretettel, sok fáradsággal, nyughatatlanságokkal és veszedel
mekkel oltalmaztak, vezérlettek és ékesítettek fel minket : kétség nélkül az emberi természettel és okossággal ellenkezik az atyák
hoz, anyákhoz való háladatlanság. Mert nem lehet nagyobb sze
retet, szűnetlenebb szorgalmatosság, fáradságosabb munka, éjjeli és nappali nyughatatlanság, mint az anyáknak magzatjok körül való dajkálásában . . .
(Számos példát és idézetet hoz még fel arra nézve, hogyan kell megbecsülni a szülőket. A tíz parancsolat közül egyik sem Ígér jutalmat az embernek, csak a szülők tiszteletéről szóló törvény. A többi parancsolatban fenyegetés van, míg ebben a nevezetes parancsolatban hosszú életet igér Isten a szülőiket tisztelő gyermekeknek: hosszú életet a földön, de még inkább az örökkévalóság honában.
A fiúi engedelmességnek csodálatos példái vannak. Izsák nem tusakodoík Ábrahám ellen, pedig tudta, hogy atyja fel akarja áldozni Istennek. Sámuel panaszkodás nélkül követte szülői parancsát s jóságáért már gyermekkorában prófétává lett. M ég a pogány görögök és rómaiak között is voltak nemesszívű, engedelmes fiúk, akiket ezért mindenki megbecsült.)
A második részben az engedetlenség büntetéséről szól; a harmadik részben pedig inti hallgatóit, hogy ne csak a szü
lőknek engedelmeskedjenek, hanem a lelkipásztoroknak és tanítóknak, a világi elöljáróknak és az öregembereknek is.
Mindezekből megtanúlók, mely méltó, sőt szükséges, hogy minden fiú atyjához és anyjához engedelmességgel, böcsülettel, tisztességgel légyen, ha Istennek kedvében akar lenni, ha kisded Jézusnak nyomdokán akar járni, ha e földön nyomos akar lenni, ha sok testi-lelki áldásokban akar részesülni. Mert bizonyos, hogy ha fogyatkozás esik az atyai tiszteletben, Isten az ő fenyegetésben meg nem fogyatkozik : hanem vagy megrövidíti életét az engedet
lennek vagy gyalázatos vénségre tartja és maga fiát teszi hóhérává, ki megkínozza atyján tett bosszúságokért ; vagy ha e világon ezeket elkerüli, a másvilágon annál súlyosabb veszedelmet várjon fejére. Mely veszedelemtűi oltalmazzon mindeneket az Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Amen.
Jegyzetek. — Pázmány Péter (1570— 1637) a legnagyobb egyházi szónokok egyike. A Jézus-társaság tagja volt, utóbb esztergomi bíboros érsek. Prédikációinak gyűjteménye 1636-ban jelent meg. Gyökeres ma
gyarságai, nagy tudású író és szónok.
Szent István király és nemzete.
írta: Prohászka Ottokár.
(Bevezetésében rámutat a szónok arra, hogy eddig csak a régi dicső múlton álmélkodtunk, ma azonban a jelen nagyságára is rászegezhetjük tekin
tetünket. M a, a világháborúban, előttünk van a jelenvaló küzdelem, a szivárgó vér, a hősies áldozat. A magyar nép az áldozatok népe. A béke idején nem elégitet- ték ki nemzeti kívánságait, de azért most, amikor háború van, áldozatos széliem•
mél ontja vérét. — A bevezetés után így folytatja :)
Tisztelet, becsület az ilyen népnek — a magyar népnek — mely nagyobb tud lenni önérdekénél. Ilyenkor látjuk, hogy mi rejlik benne ; ilyenkor nyilatkoznak meg erői, melyek e küzdel
meket állják s vívják, ilyenkor ébred fel a nemzet géniusza, mely fölött eljárhatnak dicstelen évtizedek is, de amely aztán egyszer valamikor kipattan s a lapos jelenből hegyeket emel ki, hogy meg
rajzolja saját életének s értékének hegycsúcsokon vonuló határ
vonalát.
Ilyenkor nyúlik meg Szent István alakja is. Mintha kigyúlna a szeme s villámlanék koronája s aureolája! Ilyenkor érezzük meg, hogy ez az erő, ez a hit és szeretet, ez az. öntudat s áldozat az ő öröksége ; megérezzük, hogy fiai vagyunk, kik egy régi, még el nem prédáit hazai jusson élünk.
Ha pedig kérdem, hogy mi is hát voltakép az a régi magyar virtus, s hol s merre keressem Szent Istvánnak a magyar népben lüktető szellemét s erejét : hiába mondják nekem, hogy ez a nemzet lelke, hogy a nép géniusza, hogy a magyar föld párázata. Hiába mondják e szép nagy szavakat, mert érzem, hogy ezek csak elvont kifejezések s csak képletes szóvirágok. Tudom azt, hogy ami van, az mind egyedi és nem általános, hogy ami van, az mind valóság s nem elvont képzelet. Azért aztán azt a nemzeti nagyságot és fölséget is s azt a nemzeti géniuszt és áldozatkészséget is nem mondva csinált népben s nemzetben, hanem az egyesben, ezekben a pihegő, földjüket, feleségüket s gyermekeiket szerető, Istenét féltő, lelket s lelkiismeretet gondozó, búzaföldjüket megszántó s kötelességet teljesítő férfiakban keresem s találom, bennük, akiknek kezet adok, akiknek szeretetét szeretettel viszonzom, feleségüket s özvegyeiket tisztelem, s árváikat magaménak tekintem. Ők a nép, a nemzet! S mi, velük : Szent István népe!
Mi teszi a nemzetet ? A honfiak összesége! S mi teszi a honfit, a magyart olyanná, amilyen? Nagy hit, nagy tisztesség, nagy sze
retet! S e ponton nyílik meg szemeim előtt a kilátás Szent István király történelmi hivatására s gondolom, helyesen fogom fel, ha azt mondom, hogy ezekhez a valóságos honfi milliókhoz s minden egyeshez van a szent királynak küldetése s hozzájuk, gondjukhoz s szeretetükhöz van szava. Nem a nemzetnek, hanem minden egyes magyarnak leikébe akarja beleégetni eszményi keresztény
ségét — nem az elvont nemzetet, hanem minden egyest akar át- járatni a kötelességtudásnak, tisztességnek s a becsületnek meleg leikével — nem a mondvacsinált nemzetnek ködképén, hanem minden egyesnek szemtükrén akarja tükröztetni saját lelke képét ; melyet az áhitat s a ragaszkodás fest meg s melyet a bizalom fest alá melegen s a gond árnyal meg sejtelmesen. Ilyenkor, ha így érezünk s mindegyiknek lelke Szent István leikével kapcsolódik, értjük csak meg igazán, hogy rokonai vagyunk mindnyájan, — hogy közünk van hozzá, mint rokonvérnek vérhez s hogy amerre ő járt, arra vezet a mi utunk, s hogy ahol ő lakik — fönt s nem a posványbán — ott van a mi hazánk is, a krisztusi érzések s a magyar vérbe oltott megváltó kegyelem szféráiban.
Ezt a j*ó, áldott s erős lelkületet kívánom a magyar haza minden fiának és leányának.
Sajnos, azonban, ezt a mértéket nem ütöttük meg mindnyájan!
Nem csoda, hisz a háború nem a javulásnak s nem az erkölcsi ne
mesülésnek az ideje. Sőt ellenkezőleg. A háborúban felülkerekedik az ösztönösség s erőszak s attól zavarodnak meg aztán az erkölcsi fogalmak. A pusztulás és a napszámba végzett emberirtás mintegy megbénítja az erkölcsi érzéket s a szenvedély nemcsak a harctéren, hanem a front mögött is átcsap a tízparancsolat szentelt korlátáin.
Mikor az erőszak s a hűtlenség és szószegés a kegyetlenség vér- özönében füröszti a népeket, — mikor annyi hitványság s hazug
ság fölemelt fővel vonul végig a világ színpadán : akkor nem cso
dálom, hogy elő mer bújni rejtekéiből a ledér, piszkos bűn s fehér szoknyában — pedig a szappan drága — sétál és csábít a szemte
lenség.
Dehát mindezek dacára ragyogó dicssugárzatban áll fölöt
tünk Szent István király alakja s rámutat az örökérvényű erőkre s mint ahogy a napsugár a legerősebb szélben is, hol minden reszket és zörög, zavartalanul és el homály osodás nélkül is világít s mint ahogy a vízesés fölött, hol hullám hullámra szakad s porrátörve ködfelhőkben emelkednek a vízcseppek, megszakítás nélkül bol- tozódik a szivárvány: úgy világít lelkűnkbe Szent István erénye
és íveli át a sírokat s a családokat s a nemzet veszteségeinek ör
vényeit.
Szemünkben e sugárral s szívünkben a békesség e szivárvá
nyával megálljuk helyünket s legyőzzük az áldozatos idők nehéz
ségeit.
Jegyzetek. — Prohászka Ottokár (1858— 1927) székesfehérvári püspök Pázmány óta a legnagyobb katholikus magyar egyházi szónok volt.
Szónoklatai mélységesen bölcselő szelleműek és költői szárnyalásúak.
Mennyei szélfúvás.
írta : Ravasz László.
A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy : így van mindenki, aki
Lélektől született.
János ev. 3. 8.
Primitív emberre a szél annyi, mint «láthatatlan erő». Ezért a képekben beszélő ember mindig szélnek mondotta Isten látha
tatlan erejét : a Lelket. Nem lehet tudni, honnan indul és hova megy, de amerre átmegy, mozgalom, élet támad, fákat formál, vizeket korbácsol, vetéseket gázol, s orkánná válva, mint egy óriási korbács, végigüt a világon. Ugyanakkor tele van édes tit
kokkal, sok felejthetetlen súgni valókkal, verítékszárító és pihen
tető gyengédséggel, mindenekfelett pedig tele van az éledő tavasz millió virágporával, megannyi új életcsirával. Amerre elmegy, alvó virágkelyhek feltárulnak, lehajlott szirmok megrezegnek, s millió bibe csókra nyilt ajaka fogadja magába a szél királyi precessziójá
ban érkező titokzatos vendéget : a gyümölcsöt, az életet, a jöven
dőt. Mi ábrázolná nekünk jobban ki, mint a szél, hogy az Isten Lelke ilyen csodálatos teremtő erő. Numen genetrix : láthatatlan hatalom, amelyik telistele van millió élétcsirával, igével, példával, emlékkel, bizonyságtétellel, meghallgatott imádsággal és mártirok elpárolgott vérének atomjaival. Suhanva száll és keresi a lelkeket, hogy azokba belopózkodjék. Némelykor úgy ostromolja, mint a hegyi vihar a szikla vár ablakát, némelykor olyan észrevétlenül át
suhan rajta, mint a sátorponyván a fűszerszámos esti szellő. Lel- kedbe lopódzik, midőn csendesen nézel egy virágba borult akácfát ; beszitál virágporával, finom igeharmattal, midőn egy sír felett le
hajtott fővel megállasz. Ráz, himbál, mint egy diadalmas
thyrsus-ágat, midőn templomban ülsz s ott megcsap ezrek közös hitének talaj mozdító ereje. Körülfog, mint a kakukfű illata a fejfát, mikor nagy bánatodban, kifosztottan, saját életed sírkeresztjeképpen állasz örökre szomorúan, hogy beléd csapjon valami édes vidámság gyújtó szikrája, s fellobogj, mint egy óriási fáklya.
Nézz meg egy májusi mezőt, mennyi csodát tesz rajta a szél, nézd meg az erdőt tavasszal, mi munkát végez ő benne. Nézd meg mindezeket és tudd meg, hogy mindez halvány kép arról a mennyei szélfúvásról, amelyik az anyaszentegyházban jár-kel. Itt szellő, ott vihar, emitt halálos szélcsend, amott egész mezőket megter
mékenyítő hatalom . . . A szél, ahonnan akar, fú . . .
Szívedet tárd ki, jön a láthatatlan Vendég, suhanó, meleg, csiratámasztó Lélek.
Jegyzetek. — Ravasz László református püspök a protestáns hit
szónoklat és vallásos próza egyik legnagyobb hatású mestere. Beszédeiből az evangélium szelleme sugárzik elő a gondolatok és nyelv igaz költőiségéveL
A vallásos munka.
A vallásos munka a hit kérdéseivel foglalkozik.