Oly tündöklők e szellemek,
5 Sörbet: édes ital
6 Kelevéze: dárdája.
7 Rusztem: a perzsa mondák hőse.
válasza következik.
írta : Tompa Mihály.
Megenyhült a lég, vidul a határ S te újra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod’ . Csak vissza, vissza! Meg ne csaljanak Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! Nincs itt kikelet, Az élet fagyva van s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott!
Toronytetőkön nézvén nyughelyét:
Tüzes üszőkbe léphetsz, úgy lehet.
Házamról jobb, ha elhurcolkodol, — De melyiken tudsz fészket rakni, hol Kétségb’esést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! Dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy — v o lt! Az is elveszett!
Repülj, repülj! És délen valahol A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk . Mint oldott kéve, széthull nemzetünk ! . . . Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van, aki felkél és sírván, megyen Űj hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah, hogy . . . gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk : A kidőlt fában őrlő szú lakik . . . A honfi honfira vádaskodik.
Testvért testvér, apát fiú elad . . . Mégis, ne szóljon erről ajakad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten, Megutálni is kénytelen legyen.
Jegyzetek. — A hazája sorsán gyötrődő költő jajkiáltása. — Tompa Mihály (1817— 1868) gömörmegyei református pap volt. A szabadságharc bukása után megható költeményekben siratta nemzetének szomorú sorsát.
Sírboltban.
írta : Tompa Mihály.
Meg van fordítva már az ősi címer,1 Kihalt végső tagjában a család,
Mely míg század viradt századra tízszer, Hatalmasan, büszkén s ragyogva állt.
Beteltek a soros fülkék egészen, —
De — mily végzet-játék! — egy még üres. — Ez egynek is mindjárt lakója lészen,
S élő, holt itt többé mitsem keres.
A házban fenn zendűl a Dies irae,2 A rémes mű értelme s dallama ; Szorongás jő az értelemre, szívre, Az ember mintha már ott állana . . . S míg készülnek felül a temetéshez, Lenn rács, ajtó s vastábla nyitva áll, Napfény tolúl a százados penészhez, S még zordonabb e fényben a halál.
Mit tettetés, igaz bú, s gőg pazar 1 ; Költészet- s művészettől átölelve Annyi emlék, koporsó s ravatal . . . Van, ki szeret láttatni, bárha holtan ; Temetve is hallgatni, sok kevély : S áll a kövön, beszél más-írta szóban.
— Kép- s jelben itt van kor, tett, szenvedély.
Szép gömbölyű karú fiúcska játszik A rét habos, virágos szőnyegén ; De a lepe már-már elszállni látszik, Amelyet tart s néz ujjának hegyén.
Ifjú leány fekszik halotti ágyán, K it még sok év s boldogság illete,
Szép v o l t ; — fehér s hideg lett, mint e márvány, Hogy érte a halál lehellete.
Ez ujjait nyugasztja gyönge húrnál, Az csillagok titkába néz, hatol ; A harmadik kezén a mérleg úgy áll, Hogy nyelve jobbra, balra nem hajol.
Sarkát levert órjás mellére tévén : Végső csapást mér a hős zordonan.
Feje, kijárt szörnyű halálnak révén, Nyitott szemmel lábához hullva van.
Turul, galamb, mén s gím jelvényi rajza, A rózsatő, a cserlomb és kalász ;
Egymást szorító kéz ; — szív átnyílazva, Félig sejtet és félig magyaráz ;
Míg a kőből féloldallal kilépve Fenyeget, hogy megszólal, meg jelen Tolmácsul egy-egy ős mogorva képe, K i maga munkált a történteken.
S mily történet! mi bősz lidércek, árnyak Kísérik a családot e helyig!
Múltjában fény, szomszédja a homálynak, . S az élet oly örvényesen telik!
Mi a szülött : az volt előde nyilván, Hasonlók a vér és erkölcs szerint;
Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! A villám Ragyog, rémít, rombol — s egyszerre mind.
Zsarolt, foglalt jó kedvben és haragban, Meggázolá a törvényt s a jogot ; — Egymás vérét ontotta, itta gyakran, Ha ellené s szomszédé megfogyott.
Az oltártól rablá el más aráját, Felszedte a templom szent kincseit,
Égben, földön nagy méltán gyűlt reá vád . . . S a bírótól nem félt sem ott, sem itt.
De amidőn egy ország szólni nem mert S az elgyalázott nemzet csak nyögött : Emelt fővel, harsányan monda ellen t. . . Felkölt. Megállt szilárdan Kont m ö gö tt;
Hősen küzdött Mohácsnál, — ott kilencen Maradtak, mind erős szép bajnokok ; Sok, bujdosván nagy bújában : kietlen Tengerparton takarja gyér homok.
Szép a lapály, amely kalászt hoz, érlel, De szép a bérc is a mező felett ; Ez kölcsönöz tölgy koszorús fejével A tájnak fönséges tekintetet.
És árnyékot vet néha bár amarra S uralkodnak felette ormai :
Széllel, viharral a bérc kelve harcra, Nem hagyja a völgyet megromlani.
S fájhat, ha dőlnek a bérc ősi fái, Ha pusztulnak s enyésznek e nagyok : Lehetne tán sokat szemökre hányni, Ha fényes tettök is nem volna sok!
Kevéssel volt bűnöknél több erényök, Mely az apákról a fiakra szá llt;
De annyiszor ez a kevés — ha vész jött — Nem engedé elveszni a hazát.
Riedl-Pintér-Gálos: Retorika felsőkeresk. isk. sz. 7
Jegyzetek. — Tompának egyik legszebb költeménye. A régi nemesi család utolsó sarját temetik. A régi síremlékek a család történetét idézik föl képzeletében. Lehetett sok bűnük, de több volt az erényük s ez men
tette meg sokszor a hazát.
1 A kihalt nemesi családok sírbolt- 2 A D ies irae a kath. egyház egyik ján megfordítják a címert. legszebb éneke. Az utolsó ítéletre int.
Szüreten. szólaltatja meg egy bánatos szüreti képben. (1851) — Gyulai Pál (1826— 1909) nemcsak költő volt, hanem kitűnő érdemű tudományos prózaíró is. Irodalom
történeti tanulmányai, bírálatai és emlékbeszédei példaképül szolgálnak.
Sok szép költeményt írt.
Mikes.
írta: Lévay József.
Egyedül hallgatom tenger mormolását, 'Tenger habja felett futó szél zúgását —
Egyedül, egyedül A bujdosók közül
Nagy Törökországban! . . .
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó Rákóczinak lelke, az eget csapkodó Tenger haragjában!
Peregnek a fákról az őszi levelek, K it erre, kit arra kergetnek a szelek S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból. . .
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak, Melyik szögletébe a széles világnak,
Idegen hazámból?
Zágon felé mutat egy halovány csillag, Hol a bércek fején hókorona csillog
$ a bércek aljában Tavaszi pompában Virágok feselnek . . .
Erdély felé mutat, hol minden virágon Tarka pillangóként első ifjúságom Emléki röpködnek.
Ah mért nem szállhatok hozzád, szülőföldem, Mikor minden bokrod régi ismerősem!!
Mért vagy szolgaságban, Gyászos rabigában Oly hosszú időkig!
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja Az édes szabadság bűvös-bájos karja, Vissza, mind a sírig! . . .
7*
Itt eszem kenyeret a török császárnak.
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak Éjjeli sötétben
Hallgatni beszédem Beárulás végett . . .
Magányos fa vagyok, melyre villám szakad, Melyet vihar tördel, de legalább szabad Levegővel élhet!
Egyedül hallgatom tenger mormolását, Tenger habja felett futó szél zúgását — Egyedül, egyedül
A bujdosók közül Nagy Törökországban.
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó Rákóczinak lelke, az eget csapkodó Tenger haragjában.
Jegyzetek. — Lévay József (1825— 1918) sok szép költeményt írt hosszú költői pályáján. Ez a költeménye a hazaszeretet és szabadságérzés- megkapó megnyilvánulása.
Bezerédi nótája.
írta : Thaly Kálmán.
Sárvár alatt sűrű berek a Csere : Leskelődő labancokkal van tele ; Sűrű berek, még sincs annyi levele — Mint amennyi lompos labanc bújt bele.
Héja madár le-lecsap a fölyhőbűl . . . Lovas labanc ki-kicsap az erdőbűi, Kurucot lát, hertelenűl megpördűl, Tőrbe csalni úgy akarná, de nem gyün.
Kurucokat Bezerédi vezeti, K i a kardját német hússal eteti, A csújtárját német vérrel festeti, Tíz-húsz rác ha reágyün, csak n ev eti. . .
Villogtatja rettenetös pallosát, Dobot veret, fuvatja az trombitát, Meg is indúl, odacsap, meg hátat ád.
Bolond ésszel a rác magát elhivé ; Csak úgy árad a berekből kifelé, Szép térhelyre Bezerédi kivivé,
Ott egyszersmind arcúi fordúl s vág belé.
Az német is kiözönlik rác után, Gyalog vagyon, a kuruc jó paripán : Bezerédi híres, serény kapitány, Közrekapja, vágja, rontja szaporán.
Bezerédi híres, vitéz kapitány, Sarabolja-darabolja magyarán Az német is neki búsul egyníhány, Rája támad, lövés esik az lován.
Bezerédi elvesztette az lovát, Bukompanni megtalálta a nyomát ;
Odaugrat, rázza hegyes dragonyát . . . Bezerédi gyalog is nagy harcot ád.
Az sok labanc mikoron rárohana : Bezerédi csak egyedül ott vala,
Jó kardjával hármat-négyet suhinta — Németekben tágosságot úgy csapa.
Párducbűrét az nyakábúl levonák, De az árát életekkel megadák ; Odamennek egyníhány jó katonák — Dandárját az németnek ott megnyomák.
Több kuruc is, hogy meglátja ezeket, Bátorodik, űzi, mint az ebeket . . . Bezerédi maga űz egy sereget, Sárvár felé úgy hajtják az németet.
A Rábában vértül híznak az halak, Véres vízben egymásra tátogatnak, Dícsirgetik Bezerédit magoknak : Hogy ő volna fundátora javoknak.
Német testek burítják az parragot, Vad madarak lakodalmat laknak ottí Dícsirgetik Bezerédit, Baloghot : Hogy nekik oly rakott asztalt rakatott.
Kél a szél, a fákat vígan légy inti : Kurucokat az jó Isten segíti, — Országunkat még egyszer megépíti, Német ebtül valahára megmenti.
Jegyzetek. — Ez a költemény a kurucvilágba vezet, II. Rákóczi Ferenc egyik jeles vezérének, Bezerédi Lászlónak sárvári győzelmét énekli meg.
Nyelvében sok régiesség van, úgy hogy hosszú ideig azt hitték, hogy a kuruckorból, a 18. század elejéről való.
így közölte a verset Thaly Kálmán jeles költőnk és történetírónk, II. Rákóczi Ferenc korának legjobb ismerője. "Újabb kutatások azonban kiderítették, hogy ezt a verset, több szép párjával együtt, valószínű, maga Thaly Kálmán írta. Fölhasználta a jólismerte történeti adatokat, a kuruc- költészet nyelvét s szólásait, úgy írta a verseket, mintha azok csakugyan tárgyukkal egykorúak lennének — mert ezekkel is ezt a dicsőséges kor
szakot akarta még szebbé, még ragyogóbbá tenni, önzetlenül cselekedett, mert nemes céljáért lemondott a maga költői dicsőségéről és így méltán nemzeti elismerés illeti a «nagy fejedelemnek» — Mikes után —- leghívebb íródeákját.
A z unokámnak.
írta : Bárd Miklós.
Harmadfű sarjam, nemes, nemzetes,1 Valamit mondok : légy te üzletes!
Kerüld az ösvényt, melyen én bolyongtam, Kalypsót rejt a sugaras magány,2
Maradj te lent, az istenadta porban, A millióknak termő talaján, — Kövesd a kort, mely fiának nevez,a Ez abban győz, hogy ád, vesz és szerez.
Harmadfű sarjam, édes unokám,
Most győznötök kell nagy, nehéz tusán, Nap-éjet összetéve : venni, adni,
Míg százszorossá nőtt vagyon, hitel, Egy dacos gondolatban élni, halni, Hogy Isten után bennünk a siker, — hogy szakítson családja hagyományaival: legyen kereskedő.
1 Utalás a régi nemescsaládból ahogyan Kalypso nimfa magához csatolta Odysseust.
zásodra gondolsz s elfordulsz boldo
gulásod egyedüli útjától. Inkább kö-