Az éltes jegenye,
1 Krispin = köpeny
A bor.
írta : Gárdonyi Géza.
Vasárnap reggel. Az őszi napfény a tornácra tűz. Baracs Imre ott áll ingujjban és sütkérezik. Az ilyen sütkérezés rendes vasár
napi gyönyörűsége a parasztembernek. Máskor nincs ideje rá.
De az is lehet, hogy Baracs Imre nem a sütkérezés végett állott ki a tornácra. Lehet, hogy a templomba menőket nézi sorra. Lehet, hogy csak azért áll ott, mert az ünneplőruháját vette föl s mikor a paraszt új ruhát vesz magára, akkor csak az ebédhez ül le, más
kor mindig áll, hogy a ruha ne kopjék. És Baracs Imrén csakugyan vadonatúj szilvakék posztónadrág van. Mellényén ezüstösen tün- döklenek a kacskaringóba varrt bádogpitykék. A csizmáját tegnap egész este pucoválta a tornácon ; de fényes is, mint a tehén szeme.
A haja is ragyogóra van kenve és baloldalon kétfelé választva.
A bajuszát hegyesre csavarta fekete viasszal s úgy feszít most a bajusz az ő vastag gombócorra alatt, mintha föl volna ragasztva.
Hát mondom, áll és sütkérezik. Nézi a templomba menőket.
A kutyája is ott ül a kerítésnél és az orrát a léc között tartva néz kifelé, komoly nyugalommal, mint a gazdája.
Kékruhás emberek, suhogó szoknyájú asszonyok, virító ruhás leányok mennek időnkint el a ház előtt. Az asszonyok nagy fekete
táblás imádságos könyvet visznek hónuk alatt s a könyvből olvasó lóg ki mindegyiknél. A lányok kicsiny könyvet visznek s olvasó helyett őszirózsa van a könyvükbe szorítva.
í t i e d l - P i n t é r - G á l o s : R e t o r i k a f e t e ő k e r e s k . i s k . s z . 8
Aztán, ahogy így elmennek a ház előtt, némelyik beköszön, másik nem köszön be. De az asszonyok, leányok mind beköszönnek.
Mikor az utolsó templombamenő is ellépett a ház előtt, Baraes Imre magára veti a tarisznyát meg a szűrt és szól az anyjának a konyhában:
— Az ebéddel ne siessen kend. Megyek a Jancsihoz.
Az öregasszony kihúzza a tésztából a kezét és a fiára bámul.
— A Jancsihoz?
— Ahhoz — feleli az ember. — Nem tudom felejteni azt a gyereket.
— Hát hozd haza. Békülj össze az asszonnyal, Imre. Mondd neki, hogy én vagyok a hibás.
Baraes a fejét rázza :
— Nem, én az asszony után nem megyek, se vele össze nem békétek többé ebben az életben.
Lekerül a kertek alá, aztán megyen az ákácfák között, a kocsi- úton. Kutyája el-elmaradozva, illő távolban követi. Tudja a kutya, hogy ha észre vennék, vissza is kergetnék.
De Bár ács Imre nem pillant hátra, csak megyen, ballagdál az ákácfák között a kocsiúton. A fák már sárgulnak. Az út szélén vörösre hervadt a lósóska. Itt-ott egy vadrózsabokor pirosítja a gyümölcsét. Az úton ugrál a pityer.1
Baraes, amint visszapillant, észreveszi a kutyáját.
— Hej, a cudar irgalmát! Nem takarodsz-e vissza!
A kutya behúzott farkkal inai visszafelé és megáll. Arra vár talán, hogy a gazdája mégis meggondolja magát és azt kiáltja : No, gyere kutyám! K i tudja, milyen gondolatok vannak a kutya fejében.
Azonban a gazda haragszik, hogy a kutya eljött. Kutyának nem szabad elhagyni a házat, csak szántáskor, vetéskor és egyéb külső munka idején. Ilyenkor a szűrre, magra, tarisznyára kell vigyáznia a kutyának.
Baraes megint visszafordul. Látja, hogy a kutya ül. Megrázza feléje a botját. A kutya fölkel és megindul; testét lomhán lógázza hazafelé.
Baraes Imre tovább megyen a kertek alatt.
Már egy hónapja múlt, hogy elvált a feleségétől, azaz hogy a felesége őtőle. Az anyó volt az oka. Bebagyulálta a kis Jancsi
nak a nyakát kendővel, hogy a szél meg ne fújja. Hát a szél nem is fújta meg a kis Jancsikát, hanem torokgyulladást, azt kapott.
A z asszony azt mondta, hogy a kendő okozta a gyulladást, az öreg anyó meg azt felelte rá, hogy ne tanítsa a csirke a tyúkot semmire.
Szó szóra. A két asszony csípőre tette a kezét : összecsattogtak.
Baracs Imre az új papház áldomásáról jött haza. Csak el- zöldült a nagy csatára. Nem is kérdezte, hogy mitől ég a tűz, csak mikor azt látta, hogy a felesége rányelvel az anyjára, őt is elfutotta a méreg és fölkapta a botját.
No bizony, nem valami ritka eset, hogy parasztember meg
veri a feleségét. De ebben a házasságban mégis most történt elő
ször. Ezt az asszonyt tenyéren nevelték, mert egyetlen leány volt, s Baracs nem is kapta meg másképpen, csak nagy szent fogadásra, hogy nem iszik többé se bort, se pálinkát. Mert az a bolond ter
mészete volt Baracsnak, hogy ha ivott, mindjárt verekedett. Ütött, mint az istennyila. Azt ütötte, aki éppen eléje akadt. Bolond ter
mészet! De vannak ilyenek. Egy pohár bor elég arra, hogy át
változtassa őket. Máskülönben bárányok. Hát inkább nem ivott.
Éltek is jámboran, boldog békességben. De már, hogy az új pap
házat feltetőzték, neki is innia kellett a pap egészségére. Nem ivott öt esztendeje. Jól is esett neki.
Az ütésre fölsikoltott az asszony^ Aztán befutott és nagy láng
gal felöltözött az ünnepi ruhájába. Megkapta a fiú kezét és elrohant.
Vissza se nézett.
A faluban aztán biztatták Baracsot, hogy menjen az asszo
nyért, hogy milyen kár érte, milyen tiszta, dolgos teremtés volt, ha mindjárt nem hozott is egy öltözet ruhánál többet a házba.
— Részeg voltál, — mondta a pap is — bizonyos, hogy te voltál a hibás. Tudja az asszony, hogy nem szoktál bort inni, de látod, resteli, hogy szégyenszemre visszasompolyogjon.
— Hát bort nem is iszok én többet ; szakadjon ki a gégám, ha iszok, — felelte Imre — de az is igaz ám, hogy rossz kutya az, amelyik elhagyja a gazdáját.
Ügy egy hét múlva kocsi jelent meg Baracséknál. Nem járt he az udvarba, csak megállt a ház előtt. Az asszony nagybátyja jö tt rajta, egy olyan hallgató nembánomember, akinek az egyik bajusz vége mindig fölfelé áll, a másik meg lehajlik. Csak pipázik egész nap, meg a felhőket nézi.
Baracs Imre azt hitte, hogy békíteni jött a sógor. Éles, dühös szemekkel fogadta :
— Mit akar kend ?
— A ládát, meg az ágyat.
8*
Hogy az ember se nem békített, se szemrehányást nem tett, Imre is megjuhodott. A tornácfának támaszkodva, szótlanul nézte, hogyan cipeli föl a sógor a kocsira a tulipántos ládát, meg a sárgarózsás ágyat. Az öregasszony a templomban volt ezalatt.
Imre nem segített a fölrakásban.
Mikor az öreg visszaült a kocsiba, Imre megmordult. Lát
szott rajta, hogy valamit akar mondani. Azonban az öreg meg- gyihikelte a lovakat és köszönés nélkül elhajtott.
Vége volt köztük a sógorságnak is.
Hát azóta se hallóit Baracs se jót, se rosszat az asszonyról.
Ott ballag most a kertek alatt. A falu csöndes.
Baracs Imre elmegyen a falu közepéig. Itt már lassú a járása.
Megfordul, mintha csak pipagyujtás végett kellene megfordulnia, de a két összetett marokból végigpillantott az utcán.
— Nem vettek észre — gondolja bosszúsan. — De mi a manót is járok én föl és alá, mint a tavaszi szellő. A fiamhoz jöt
tem. A fiam az én fiam.
Magát imigyen fölbátorítva, visszatér és megáll a botjára támaszkodva a ház előtt. Szemben pipál a házzal, így fejezi ki, hogy félni nem fél ő, csak éppen nem akar bemenni.
A Jancsi gyerek majd csak kijön és akkor szól neki. Elég egyet szólni a Jancsinak : megismeri az az apját száz szűrös ember közt is.
De hát a Jancsi nem jön.
Eközben van ideje Baracs Imrének,hogy megnézze a házat.
A ház épen olyan, mint ezelőtt hat esztendővel volt, még a rozs
dás rossz kasza is csakúgy áll ki a padláslyukon. A kertben a rózsa karóján most is egy tejesfazék szárad, de köröskörül épúgy virul az őszi rózsa, mint mikor az asszony leány volt, csak a kerítés mellett sárgállik három szál napraforgó, ami nem volt itt az
előtt.
Hej, sok őszi rózsa hervadt el innen az ő kalapja mellett.
Minden egy rózsa tömérdek szép csókkal járt.
Baracs Imre egy rakás követ látott már jöttében is az út
félen. Köveznek, gondolta, de nem nekem.
Az a rakás kő az út túlsó felén volt, az ő háta mögött. Miért ne ülne le? Az a kő nem tartozik az asszony portájához és hát a madár is ott ül le, ahol akar.
És ahogy így szemben ül a házzal s a pipáját tömögeti, végig
pillant oldalt az úton. Hát mit lát? Az ő engedetlen, gonosz kutyá
ját, amint ott ül valami ötven lépésnyire az út közepén és nézi őt messziről.
—- N o lám, — mondja Baracs — a kutya nem hagyja el az embert. Gyere ide, Hattyú!
A kutya felszökik. Egy perc alatt ott terem a gazdájánál és örvendezve ugrálja körül. Baracs megsimogatja a kutya fejét. Jól esik neki, hogy nincsen egyedül. Azonban a kutya egyet-kettőt szimmant a ház felé és vesd el magad, átugrik az úton, az árkon, ott ugrál a konyhai félajtó előtt.
A Jancsi éppen akkor jön ki. Űj csizma van a lábán, meg egy új, kis virágos szűr a vállán. Voltaképpen kijöhetett volna szűr nélkül is, de hadd lássa az apja, hogy mije van a gyereknek.
A kutya nagy nyihogással táncolja körül a Jancsit. Fölágas
kodik és rányal a képére.
A Jancsi gyerek meg átöleli a nyakát és rá vereget :
— Hattyúkám!
Baracs nézi ezt szótlanul. Megvárja, míg a fia kiörvendi magát s a kutyától körülugráltan hozzáérkezik, akkor aztán az ölébe veszi,.
— Hát megösmersz engem, te?
— Idesapám — rebegi örvendezve a gyerek.
A kutya visszafordult a konyhaajtóhoz.
Baracs Imre a fiával gügyörészve félszemmel látja, hogy egy csont és egy darab kenyér repül ki az ajtón a Hattyúnak. A Hattyú illetlen éhséggel falja föl a koncot s még kér a gyalázatos. Be- eresztődik a konyhába is.
A gyerek lecsúszik az apja öléből és megfogja az apja vaskos, kérges kezét.
— Gyüjjön be!
— Nem, — feleli komoran Baracs Imre — nem azért gyüttem.
— De csak gyüjjön.
Hogy a gyerek hiába húzkodja befelé az apját, árnyék jelenik meg az ajtóban s halk ruhasuhogás hallatszik mellettök.
Baracs Imre hallja : egy kis rozmarin-illatot érez, de nem néz föl.
— Imre, — mondja egy jól ismert női hang — gyüjjön be kend, odabe is szólhat a fiával.
— Nem akarok, — feleli az ember —- nem azért gyüttem én, hogy bemenjek.
És ekkor fölemeli a fejét. Pipáját a szájába illesztve dacosan néz az asszonyra.
És ahogy ránéz, látja, hogy milyen csinos menyecske ez az asszony, ez az ő volt felesége. Nincs ilyen több a faluban. De mindegy, az az asszony, amelyik elvált az urától, olyan, mint a virágzó faág, amelyik letörött a fáról s leesett a sárba, — nem érdemes fölvenni többé.
Ezt gondolja Baracs Imre s tán ki is mondaná, ha a paraszt- ember ki tudná fejezni szóval is, amit gondol.
A kutya a farkát csóválva jár ide-oda köztük.
— Tudom, — feleli az asszony, a szemét lesütve — tudom, hogy nem hozzám jött ; nem is azért hívom, hanem hogy a falu ne lásson bennünket.
A miséről akkor jött a hívek tarka serege s látszott a távol
ban az úton, mint ömlik szét az embertömeg szanaszét.
Az asszony ezt mondva, az ura vállára tette a kezét.
— Hát, — szólt Baracs a gyerekhez fordulva — te is azt akarod-e, hogy bemenjek?
— Azt hát — feleli a gyerek. — Ott van mán kendnek a bor is az asztalon.
Jegyzetek. — Gárdonyi Géza (1863— 1922) legmagyarabb lelkű regény
íróink egyike, a tiszta magyar beszédnek páratlan művésze. A z én falum című elbeszélő kötetében az alföldi és dunántúli magyar nép a maga ter
mészetes valóságában és mégis költői módon lép elő. Történeti regényei közül A láthatatlan ember Attila hún király korában, A z Isten rabjai IV . Béla király korában, A z egri csillagok a török-magyar küzdelmek idejében játszik. Most olvasott népies elbeszélésből írta híres paraszt-színművét:
a Bort.