VAGY KÖLTÕLELKÛ SZÍNÉSZ?

(P

D

L

: Ü

21.

)

A társadalmi kihívások következtében a 21. században kiala-kult egy új költõtípus: az ún. „ügyvezetõ költõ”. Vagy ez csak egy ügyes marketingfogás lenne? Nehéz kérdés. Nem is célom eldön-teni, mennyire életképes ez a szószerkezet és a mögötte megbúvó tartalom. Egyetlen kifogásom lenne a kritika felé, mégpedig: az eddigi értelmezések jobbára az ügyvezetõre helyezték a hangsúlyt, háttérbe szorítva ezzel Pál Dániel Leventét, a lírikust.

Mindjárt a legelején szeretném tisztázni a kötetkompozíció né-hány problémáját. Olvasás közben végig az a dilemma lebegett elõttem, ami a Neospenóttal kapcsolatban a szakmaiság elõtt le-beg már egy jó ideje: egyesek szerint sok történetet kiolvashatunk az új irodalomtörténeti kézikönyvbõl, mások szerint egyet sem.

Veszélyes terepre merészkedett Pál Dániel Levente, hiszen ha köny-vét mûfajok és stílusok „karneváljaként” értelmezem, teljesen szét-esik az egész kompozíció, s csak az összedobáltság érzése marad bennem az Ügyvezetõ… olvasása után. Másrészt viszont, ha egy benne felsejlõ metatörténetre fókuszálok, és egy önmagát keresõ színészlelkû költõ vagy költõlelkû színész (mikor melyik kereke-dik felül) lírai naplójaként olvasom, élvezetes és rendkívül össze-tett könyvet kapok. Az utóbbi megközelítést választottam kriti-kám alapjául. Az említett metatörténet pedig az „ügyvezetõ költõ”

mítosza, melyet olvasás közben le kell rombolnom ahhoz, hogy közelebb juthassak a kötetben rejlõ mélyebb lírai értékekhez.

Kezdjük a 2006-ra datált Mara és Szonyecska címû ciklussal. A költõi én két nõ között vergõdik: az egyik Mara, a kissé skizoid

hajlammal megvert „fallikus anya” (Mara és én, én és Mara), a másik Szonyecska, a csak nevében orosz, vérmérsékletében inkább magyar prosti. A középpontban a testiség és a szerelem egymástól elválaszthatatlan, de jellegzetesen 21. századivá transzponált ket-tõssége áll. A férfi és a nõ leginkább szexuális tárgyként van jelen a versekben, bár olykor tanúi lehetünk mélyebb, érzelmi alapú kap-csolatok iránti igénynek (nem harag, nem gyûlölet). Feltûnnek a késõbb is megjelenõ bizarr képek, amelyek tulajdonképpen e líra frissességét adják: „az önkielégítés is gondolkodik” (Telefonszex),

„Vérrel festem meg az ajtókeretet,/ beleimre akasztom könyveimet,/

gyomromat átsikálom…” (Most is mintha egy szürke szerelem).

A gyerekek szanaszét (2007) címet viselõ második ciklus elsõ verse (Pilinszky-trip) komoly lírikusi teljesítmény. Egy egész ta-nulmányt kellene arról írni, hogyan sikerül Pál Dániel Leventének a Pilinszky-lírából kölcsönzött képalkotást és szenzibilitást saját versvilágába átültetnie. Mert mindez valóban mûködni látszik, és még jól is áll neki. Lírai fõhõsünk utazást tesz a lényegében ön-maga által konstruált emlékezetbe, a fiktív családi múltba, miköz-ben ebmiköz-ben a ciklusban is a bizarr, talán brutálisnak nevezhetõ képiség uralkodik: „a tenger magzatvizelt kiszemelt homokomra”

(a portugál törpe); „Hasba akartam volna nyomni a téglámmal, a hasa mindig jobban izgatott, mint a feje, aztán gyorsan átláttam helyzetem kilátástalanságát, a felkínálkozó lehetõséget, beletörõd-tem, hogy csak fejbe nyomhatom” (mielõtt minden este sokat imád-koztam). De ha megkaparom kicsit a felszínt, és nem csak az ilyen gyomorforgató mondatokra figyelek, mindjárt észreveszem a so-rok között rejtõzködõ költõi érzékenységet, az irónia által sokszor takarásban lévõ poétát (és nem a színészt): „két hónap múlva el-vetélt / akinek pocakja megihletett / abban az órában kagylóimat tisztogattam” (ribizlibokor virágzik homokozóm hûlt helyén).

A harmadik szövegcsokor (annyit iszom, könnyes a májamon a pókháló, 2008) az „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni” népdalszerû, kocsmagõzös hangulatát juttatja eszembe.

Ebbõl a ciklusból kiemelkedik a Hosszú nyelû késem címû nép-dalparódia: „Ránézek a, ránézek a / hosszú nyelû késre. / Megfür-detem, / lefektetem, / bebújok melléje”, ezt az imitatív hangot min-denképp érdemes volna átvinni a következõ kötetbe is. Tovább

gondolkodhatunk a szerelem és a test filozófiáján: „Egy meztelen emberi test témája a születés, az öregedés és a halál. Két felöltöz-tetett test témája a szerelem érthetetlen, idétlen élménye” (Ha a sárga irigység a moziban lep el). Önkielégítéssel (Öreg cukor), alkalmi együttléttel (kétéjszakás nemkaland), boszorkánymesével (Boszorkány), beszívott létélménnyel (be vannak szíva) átitatott szövegek után jutunk el a Húsba töltött költõ címû szatíráig, mely Nemes Z. Márióról és a költészetét úgy-ahogy megértõ (magukat sokszor túlértékelõ) kritikusokról íródott.

A negyedik ciklus (sebhelyes férfitest, 2009) a leginkább kísér-leti jellegû. Szerelem, szex, rengeteg nõ és a saját hang továbbke-resése Baudelaire-tõl Adyn át Petriig. Pál Dániel Levente mintha minden szövegében kipróbálna egy új hangot, de nem vacakol vele sokáig, mire kiforrna a mûalkotás, már máson gondolkodik.

Ennek a „futtában-írásnak” tudható be a szövegek egymástól na-gyon távol álló minõsége. Jól sikerült a zárt formájú, rímes El-hagytam egy sebhelyet címû vers, kevésbé a nincs neved kezdetû.

Telitalálat a csutkára rágott az isten, ezzel szemben unalmas, köz-helyes a drága lelked két kezemmel óvom és még folytathatnám.

A végére hagytam az Ügyvezetõ költõ a 21. században címû verset, amelyet én a kötet kontextusában legszívesebben egyfajta leltár-versként olvasok. A szerzõ körbenéz a világban és leltároz:

neonfényt és speedet, jegyzetet és szerzõdéstervezetet, szerelmes sms-t és tiniportált stb., majd „lassan összeáll a kép, / összeáll, aztán újra szétesik”, akárcsak bennünk az alkotó világa. Az ügyvezetõ is egy szerep, olyan, mint a züllött, alkoholista vagy az állandóan a kék eget kémlelõ költõé. Valaki jól tudja játszani, valaki nem annyi-ra. De ha igazi lírára vagyunk kíváncsiak, akkor a szerepek mögé kell látnunk. Ebben a kötetben sok helyen fedeztem fel a költõt, néhány esetben viszont csak a színészig jutottam el.

Pál Dániel Leventét jó színésznek és költõnek tartom, a kötetet pedig egy intim, tabukat feszegetõ lírai naplónak. Ezért nem za-vart olvasás közben a párbeszédek, prózai írások és versek gyak-ran következetlen váltakozása. Inkább a lemeztelenített, máskor kosztümbe és ósdi ruhákba öltöztetett emberi lélek érdekelt.

Összességében jó könyvnek mondanám, még ha nem is hatott rám minden szöveg egyforma intenzitással.

MI UNDORÍTÓBB