(S
ZVORENE
DINA: P
ERTU)
Szvoren Edinát olvasni kicsit olyan, mint amikor este, fáradtan sikerül ülõhelyet találnunk a metróban, majd helyet foglalva, fe-jünket lehajtva hagyjuk, hogy körbevegyen minket a camus-i kö-zöny. Nagy lelkierõ kell ahhoz, hogy ezekbõl az írásokból négy-ötnél többet elolvassunk egyszerre. Már az elsõ lapokon túljutva érezzük: egy idegen világban vagyunk.
Bár a kötetben felfedezhetünk visszatérõ motívumokat (az uta-zás, az álom, a szármauta-zás, a nyál, a szõrzet stb.), a ciklusok (Balholmi lányok; Ió; Percek egy sün életébõl) pedig segítenek valamennyire egységesen látni bizonyos dolgokat, úgy vélem, a legcélszerûbb külön, önálló, befejezett alkotásokként tekinteni az elbeszélésekre. A regényként való olvasást maga a szerzõ is igyek-szik elbizonytalanítani, hiszen olyan szövegek kerülnek egymás mellé (fõleg a harmadik ciklusban), melyekben a sötét tónuson kívül nem igazán találhatunk érveket a folytatólagosság mellett.
Az értelmezõi feszültséget nem egyszer az elbeszélõ saját identitá-sának megkérdõjelezése, felszámolása és újrateremtése okozza. Már a kötetnyitó Jojka címû elbeszélésben találkozhatunk a környezet és a szubjektum szembenállásával: Voltak, akik a postáskisasszonyok kérlelhetetlenségérõl beszélgettek, két kisgyerek pedig arról tanako-dott, vajon férfi vagyok-e, vagy nõ. Nem volt merszük nyíltan meg-kérdezni (10.). Hasonló problémával találkozhatunk a Temetésben is: Egy idõs házaspár azzal szólította meg anyámat, hogy: ó, drá-gám. Aga és Cece, mutatta be õket anyám. Azok ketten rám néztek, és azt kérdezték: õ pedig a fiad? Nem, mondta anyám, a lányom
(186.). Ekkor mindjárt eszünkbe juthat az Így élünk, melyben a Ma-mamának nevezett anya két méter hosszú gézt teker egyik lánya mellkasára, hogy elrejtse az apa (Atyec) elõl a fejlõdésnek indult melleket. Testünkre úgy tekintünk, mint ami kívülrõl befelé nõ, s beletörõdünk, mint a reggeli ónos esõkbe (18.) mondja többes szám elsõ személyben a narrátor. Ezt pedig megkoronázza a Minden-ki, valakit következõ kijelentése: A külsejét nem írom le, nekem mindegy, hogyan néz ki egy nõ (226.). A példák alapján arra jutot-tam, hogy bár lineárisan olvasva aligha tudjuk egységben látni az írásokat, a szövegek mégis elõre- és/vagy visszahatnak, egymást ol-vassák. S végül is teljesen az olvasó türelmére, szokásaira van bízva, mennyire tudja egységesíteni az utalásokat.
Szvoren Edina játszik az olvasóval. Sosem lehetünk egészen biz-tosak abban, hogy adott elbeszélésben az életanyag, a valóság vagy pedig a nyelviség, a szövegszerûség-e a fontosabb. Ezt a bizonyta-lanságot tovább erõsíti bennünk az a nyelvi biztonság, amivel a szerzõ elhiteti velünk: ezt csak így, ebben a formában lehetett megírni.
Normális esetben meg kellene döbbennünk a csupa felszólító mód-ban írt mondaton a kötet címadó elbeszélésében, a Pertuban, ami leginkább valamiféle 21. századi ráolvasóként hat: A párkányra szerelt tüskesoron csússzon meg a fény. Szembõl süssön a nap, az egyházi teniszpályák felõl, hogy amikor az ablakon kinéz, ne lássa jól a hõmérõt. Legyenek kilátást akadályozó étolajfoltok azon az ablaküvegen. Nyissa ki az ablakot. Óvatlanul tenyereljen bele a galambok ellen fölszerelt tüskékbe (37.). Eleinte valóban nem tud-juk hová tenni ezt a jelenséget. De az elsõ bekezdés elolvasása után ráhangolódunk a különleges beszédmódra, s meglepõdve nyugtáz-zuk: furcsa, eredeti és nagyon jó.
Hasonló hatása van a különbözõ nézõpontokat egymásba tük-rözõ, hirtelen váltásokkal élõ narratív technikának a Kedves, jó Ap címû szövegben. Az apa (Ap), az értelmileg sérült, szörnyszü-lött, perverz hajlamoktól vezérelve megvert fiú és az anya mono-lógjaiból egy szerencsétlenül járt család kálváriája rajzolódik ki.
A zaklatott forma és tartalom ebben az esetben is erõsíti egymást.
A visszafogottság, kidolgozottság, erõs szuggesztivitás, líraiság, a néhol felbukkanó humor úgy látszik, elbírja, sõt hitelesíti a nem-normális jelenségeket, amelyeket a szerzõ elénk tár. Olvasás
köz-ben elementáris erõvel vesz körül minket a közöny, melynek ölelé-sébõl folyamatosan ki akarunk szabadulni, éppen ezért tesszük fel a kérdést: miért idegen minden? Miért kell szexuális ellenszolgálta-tást nyújtani a cukorért (Jojka)? Miért szólítják nõvérüket lányfivér-üknek a többiek (Így élünk)? Miért tanítja a lányának az apa, hogy Enkidu Gilgames lánya (Ácska, ocska)? Végül is ki az az Ió (Pyrus communis; Szíl, szál, szalmaszál; Érett, fáradt, meleg)? Tényleg olyan megrázó, hogy világos is lehet a fanszõrzet (Balholmi lányok)? Mi-ért undorodik a lány a magatehetetlen anyától (Ha végeztél), az apa a vízfejû fiától (Kedves, jó Ap), és végül mindenki mindenkitõl (Te-metés)? Fel lehet-e fogni ép ésszel egy olyan családi gyilkosságot, melyet az öcs szemszögébõl, teljesen természetes módon, némi frusztráltsággal közvetítve olvasunk (A hét vége)? Szinte mindenre rá kell kérdeznünk. Úgy gondolom, ez jó. A szerzõ állandóan pro-vokál, próbára teszi jó ízlésünket, valamint a kisepikai mûfajok iránti prekoncepcióinkat.
A kortárs irodalmi fórumokat tekintve (nyomtatott és internetes orgánumokat egyaránt) megállapítható: Szvoren Edina egyre na-gyobb nyilvánosságot kap. Valamennyi kritikusa megegyezik ab-ban, hogy a Pertu az utóbbi évek legerõsebb elsõ kötete. A szerzõ stílusa letisztult, eredeti. Ha így folytatja, nemsokára igazán elõkelõ helyet foglalhat el a kánonban. Én magam viszont annak örülök leginkább, hogy Szvoren Edina nem csupán a szûk szakmai elitnek ír. Elbeszéléseit az irodalomelméleti háttértudással nem rendelkezõ olvasók is bátran kézbe vehetik. Abban mindenképp biztos vagyok:
sokáig emlékezetes lesz számukra is ez a húsz elbeszélés. Bár a kötetben végig egy teljesen sötét világban találjuk magunkat, a szerzõ nem hagyja, hogy elvesszünk a közönyben. Talán a késõbbiekben segít majd a metróból is feljutni, és megtalálni a napfényt.