MEGÕRZÉSRE AJÁNLVA

(S

G

: M

)

Spiró György kötetbe gyûjtötte 2004 és 2012 között született értekezõ jellegû írásai legjavát. A kiadó mûfaji megjelölése szerint cikkek, tanulmányok találhatók a Magtárban. A cikk kategóriája alá valóban besorolható a visszaemlékezések, könyvajánlók, port-rék és laudációk többsége. A tanulmány helyett viszont szerencsé-sebb lett volna az esszé megjelölés, hiszen a terjedelmeszerencsé-sebb írások valójában nem szaktudományos munkák, sokkal inkább személyes élménnyel áthatott kísérletek.

A Magtár öt fejezetre és egy szubjektív színháztörténeti bevezetõ-re van felosztva. Különbözõ idõben született, de hasonló tematika és terjedelem mentén ciklusokba rendezõdõ írások kerültek így egymás mellé, egyben átmenetet biztosítva a következõ fejezetekhez is. A kötetnyitó Négymillió magyar nézõ kiemelését a 2012-es évhez köt-hetõ datálás és a kultúrpolitikai kérdések aktualitása okolhatja. Az átpolitizáltság, a támogatás-rendszer, a nézõi ízlés és a színházak be-zárásának kérdése persze nem új keletû: a történeti hagyományban már a görögöknél, illetve az Erzsébet-kori angol színházban is felme-rültek hasonló problémák. Ezekhez mérten lényeges a következõ ál-talános megállapítás: „Azoknak a koroknak, amelyekben az írástu-datlanság még – vagy már – általános, a színházak a nyertesei” (5.).

A történeti és kortárs problémák áttekintése után ez a toposz már ke-serû végkövetkeztetésként tér vissza: „Hiába terjed az írástudatlan-ság, a magyar színházak nem lesznek a nyertesei” (14.).

Az elsõ és második fejezetben fõleg alkalmi szövegek kaptak he-lyet. Bizonyára ezek a Magtár leginkább romlandó részei. Mi teszi mégis a szövegeket elevenné, frissé sok évvel megírásuk után is? Az árnyalt, a bírálatot sem elhallgató ábrázolásmód és az egy-két mondat

terjedelmû tömör megfigyelések. Hubay Miklós darabjainak titkait ku-tatva jegyzi fel: „a prózában zseniális Móricz Zsigmond nem él meg igazán a színpadon” (Hubay Miklós és a „jól megcsinált darab”, 25-26.). Azokról a hibákról, tévedésekrõl, jellembeli gyengeségekrõl sem hallgat, amelyek egy számára kedves, az ellenvetésekkel együtt meg-becsült embert jellemeznek vagy jellemeztek. Major Tamásról, akinek Spiró maga is sokat köszönhet, kíméletlenül megvallja: „Visszanézve azon tûnõdöm: tehetséges volt ez a nevezetes ember egyáltalán? Tehet-séges színész volt, tehetTehet-séges rendezõ? Jó rendezését soha nem láttam”

(Major elvtárs, 41.). Az egykori színikritikus jelentéseirõl szintén hatá-rozott véleménye van: „a megjelent jelentésekben igaz képet festett a színházi helyzetrõl. Az már becstelenség, hogy személyek kapcsolata-iról is jelentett” (M. G. P., 53.). Zavaróvá akkor válik ez a beszédmód, amikor a szerzõ – nyilván a hatáskeltés miatt – túloz, leegyszerûsít, ezért gondolata bombasztikussá válik: „Vagy húsz éve hallgatással sújt-ják a percnyi mérvadók, mintha ezzel ki tudnák radírozni a remekmû-veit” (Juhász Ferenc köszöntése, 87.). Arról nem esik szó, kik azok a

„percnyi mérvadók”, és hogy a hallgatással szemben valamennyi (leg-alábbis általam ismert) irodalomtörténet tárgyalja Juhász költészetének poétikai jellegzetességeit. Vajon nem az történik-e inkább, hogy az iro-dalom természetébõl adódóan egyes alkotók háttérbe szorulnak, amíg valamiért fontossá nem válnak, és akkor újra felfedezik õket?

A következõ fejezetben Spiró a magyar irodalom klasszikusai-nak körébõl válogat regényeket, (újra)olvasásra ajánlva azokat.

Ezeknél az egy-két flekket alig meghaladó interpretációknál a biz-tos ízlésítélet, a sajábiz-tos irodalomszemlélet és a felszabadult író-ol-vasó (mert a szerzõ letagadhatatlanul író marad olíró-ol-vasóként is) pro-vokatív odavetései teremtenek izgalmas szövegrészeket. Jósika Abafija mai szemmel: „önmaga paródiája” (139.). Bródy Sándor Az ezüst kecske címû regényében: „Dilettáns és profi, mesterkélt és nagyszabású, erõltetett és ihletett” (157.). Móra Ének a búzamezõk-rõl címû regénye nem remekmû ugyan, de „becsületes kísérlet”

(180.). Gárdonyi olvasása pedig írói tapasztalattá válik: „A késõbbi magyar történelmi regények szerzõi sokat tanultak A láthatatlan ember gyöngéibõl” (161.). (Megjegyzendõ, az üdítõen kevés el-írást tartalmazó Magtárban egy kirívó példa mégis akad: Kosztolá-nyi regényének címe nem Néró, a véres császár.)

A negyedik és ötödik fejezetben tovább szélesedik a belátható horizont: ha eddig a magyar irodalom, a színház és a magyar kultú-ra volt középpontban, itt többek között a szláv nyelvû kultúrákkultú-ra (elsõsorban az oroszra és a lengyelre), a film lehetõségeire és ve-szélyeire, az egyetemi képzés viszontagságaira, a Fogság történel-mi hátteréhez gyûjtött anyag feldolgozására, értelmezésére és az iden-titásproblémákra kerül a hangsúly. Nincs mód e – egyenként is ko-moly mûveltségi anyagot megmozgató – problémák részletes is-mertetésére, néhányat azonban kiemelnék. Tóth Árpád németrõl, mint közvetítõ nyelvrõl készült Csehov-fordítása több helyen pon-tatlan, a Cseresznyéskertben megbúvó finom humort pedig teljesen félreértelmezve ültette át világfájdalmat sugárzó líraisággal (Cseho-vot fordítva). A Sorstalanság filmváltozata nem képes visszaadni a könyv radikalitását, hiszen ahhoz hasonló erejû formanyelvi újítás-ra lett volna szükség a filmben, mint amit Kertész vitt végbe annak idején regényében (A végsõ megoldás). Spiró az egyetemi oktatás és elitképzés problémáira is felhívja a figyelmet, amikor kijelenti:

„a diploma kevesebbet ér, mint egykor az érettségi” (296.). Az egye-temet végzett diák így fölösleges embernek érzi magát, a forradal-makat pedig általában a fölösleges emberek robbantják ki (A tanuló diák). Arra a 20. század folyamán már többször is élesen feltett kér-désre, mi a magyar ma, ezt a választ adja: „A magyarsághoz való tartozás nem politikai és nem származási, hanem állampolgársági és kulturális kérdés” (Az áfium, 301.).

Vannak a gyûjteményben vitatható vélemények, ilyen például a Passió címû filmrõl készült lesújtó kritika (A húsvét visszavéte-le). A legtöbb írás viszont inspiratív erejû. Ez az erõ ellenvélemé-nyek megfogalmazásában is megvalósulhat. A Magtár címû gyûj-teménnyel, egy nagy tapasztalattal rendelkezõ, több mûfajban (és több nyelven) rendszeresen tájékozódó, kétségtelenül határozott karakterû író engedi be az olvasót saját mûhelyébe.