CSIZMADY ADRIENNE
képes keresletként jelentek meg a városközponttól nem túlságosan távol levő, új építésű, nem túlságosan magas árfekvésű lakások piacán. Ennek következtében a helyi várospolitikai döntéshozatalban is újfajta mozgások indulhattak meg. Reális lehetőséggé vált, hogy e korábban „problematikus” társadalmi csoportokat tömö-rítő övezetekhez „hozzá lehessen nyúlni”, sőt gyakran jelentős külső nyomás is mutatkozott erre. Úgy tűnt, hogy az adott városrészek felújításának egyetlen reális alternatívája nyílt meg, és ennek következtében kihagyhatatlan lehetőségnek tekin-tették a döntéshozók a viszonylag radikális átépítésekkel és lebontásokkal is járó városfejlesztési megoldásokat, melynek során természetesen a potenciális beruhá-zókkal való szükségszerű megállapodásra jutás kiemelt szempontként érvénye-sült. A rendszer működését ugyanakkor az önkormányzatok által teremtett felté-telrendszer határozza meg, ezért kulcskérdés, hogy az egyes önkormányzatok milyen megfontolások, értékek és érdekek mentén építik fel a rehabilitációs politi-kájukat. A belső pesti kerületek önkormányzatainak többsége esetében ennek leg-fontosabb eleme a befektetői források – kevés megkötéssel történő – bevonása.
Ez gazdaságilag depressziós időszakokban (ami a rendszerváltást követő éveket jellemezte) racionális megoldás lehet, azonban az időközben megváltozott gazda-sági körülmények, a 90-es évek vége óta megélénkült befektetői érdeklődés nyo-mán az önkornyo-mányzatok számára már nagyobb tér nyílna egy, a befektetők számá-ra átgondoltabb feltételrendszert támasztó stszámá-ratégia érvényesítésére. Ennek ellenére legtöbbjük továbbra is egy kedvezőtlenebb gazdasági feltételrendszerre adaptált, megengedő befektetésösztönző politikát követ.
A közszereplőknek számolniuk kell azzal, hogy az általuk teremtett feltétel-rendszer a városrehabilitáció minőségét is meghatározza, egyrészt a város épített környezete szempontjából, másrészt a társadalmi átalakulás jellegét tekintve is.
Jelenleg Budapesten kétféle átalakítás zajlik. A nagyobb volumenű az ún. slum clea-rance (buldózeres városrekonstrukció), a leromlott épületállomány lebontása, új házak építése. A magyar urbanisták ezt a folyamatot városrendezési indítt atású-nak tekintik és a következő szemüvegen keresztül nézik: „az adott városrész meg-újulásának legfőbb indoka a terület rendezése, építészeti, városképi, kulturális értékeinek kibontakoztatása, amely egy nagyobb közösség (város, nemzet, esetleg az egész emberiség) szempontjából fontos, és ehhez képest másodlagos szempont az adott területen élők szándéka” (Aczél, 2007: 152). Ezt a folyamatot tehát az építé-szeti elképzelések uralják, és a folyamat szándékoltan borítja fel teljesen az épített és a társadalmi környezet korábban kialakult egyensúlyát. A házaknak és lakóik-nak „menniük” kell a területről egy magasztosabb cél érdekében, függetlenül att ól, hogy ezt ők akarják-e, vagy sem. Ez általában a rosszabb épületállomány megszün-tetését és az alacsonyabb státuszú lakosság elköltöztetését jelenti. Helyükre új, ráadásul a tágabb épített környezetbe nem illő házak épülnek, amelyekbe általában a korábbinál magasabb státuszú lakosok költöznek. Ez a folyamat – a dzsentrifi ká-ció – bizonyos szempontból mind az önkormányzatok, mind a befektetők érdekei-vel találkozik: az önkormányzatok számára lehetővé teszi a többletköltséget és esetleg társadalmi feszültségeket jelentő „problémás” lakossági csoportok elköl-töztetését, a befektetők számára pedig a terület felértékelődése, a magasabb státu-szúak bevonzása garantálja a befektetés biztos megtérülését. Az ide telepedő
vál-lalkozók is azonosulnak velük, hiszen az üzletek, kávézók, galériák ugyancsak olyan tőkeerős közönséget szeretnének lakóként itt látni, mely igénybe veszi szol-gáltatásaikat, másrészt olyan fi zikai környezetet tartanának kívánatosnak, amely a város más részéből is idevonzza a magas státuszú vásárlókört és a turistákat.
A folyamat véghezviteléhez az elmúlt években az önkormányzatok és befekte-tők részéről kialakultak azok a technikák, amelyek lehetővé teszik a szegények, gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportok oly módon történő kiszorítását a területről, hogy ez a közvélemény szemében is legitimnek tűnjön fel, mivel a lakhatási körülményeket általában javítja az elköltöztetés, és az érdekeltek-kel is elfogadtatja ezt mint egyetlen lehetséges megoldást.
BULDÓZERES VÁROSREKONSTRUKCIÓ
A legnagyobb területre kiterjedő buldózeres városrekonstrukció a IX. kerület Középső-Ferencváros területén folyik, ahol a rehabilitációt az azt értékelők egy része sikeresnek tartja, mivel a terület felértékelődött, a leromlott lakásállomány átalakult (a régi házak megújultak, vagy elbontották őket és új házakat építettek a helyükre). Az ezredfordulón az önkormányzat deklarált céljai között szerepelt egy olyan környezet kialakítása, amely egyaránt megfelel a területre beköltöző (lehető-leg magasabb státuszú) családoknak és a korábban itt lakó és helyben maradó lakóknak (Egedy, Kovács, Székely, Szemző, 2002). Csakhogy ez a kettős cél a gya-korlatban nem valósítható meg, hiszen a terület státuszának emelése magával vonja a korábbi lakók elköltözését vagy elköltöztetésének szükségességét is. Ennek következtében a rehabilitáció kétféle módon folyt: egyrészt az eladott önkormány-zati ingatlanok helyére vállalkozók építettek a középosztály családjainak megfelelő lakásokat, másrészt a felújított házak lakásait komfortosították, esetleg egybenyi-tották. A bérlőknek pedig két lehetőség között kellett választaniuk: pénz, amit fel-használhatnak majd egy másik lakás vásárlására vagy cserelakás. Ez utóbbi szin-tén önkormányzati tulajdonú, ám magasabb komfortfokozatú bérlakás volt, amely vagy ebben a kerületben egy rosszabb helyen, vagy egy másik kerületben helyez-kedett el, leginkább a VIII., a X. és a XX. kerületek alacsonyabb státuszú területein.
Összességében látható, hogy a rehabilitáció során jelentős mértékű lakosság-csere zajlott . A Tomay által készített interjúk azt is jelzik, hogy azok, akiknek meg-szűnt a lakásuk, úgy értékelik, hogy a programban „mindenki jól járt”. Ezt persze nem maguktól találták ki, hanem önkéntelenül magukévá tett ék az önkormányzat-nak a program legitimációjára használt szlogenjét: „mindenki minőségileg jobb lakáshoz jut” (Tomay, 2008). A bérlők azért, mert magasabb komfortfokozatú laká-sokba kerültek, amelyeket meg is vásárolhatt ak az önkormányzatt ól. Ahogyan Aczél írja, az ár a piaci ár 30%-a volt, és ezzel a lehetőséggel az 1995–2005 között eltelt 10 évben az önkormányzat által vásárolt 704 bérlakás 60%-át meg is vett ék az átköltöztetett bérlők. A nem cserelakást, hanem pénzbeni megváltást kérők aránya a tíz év alatt emelkedett : míg 2003-ban az abban az évben kiköltöztetett ek 7%-a volt, addig 2005-ben a kiköltöztetett eknek már 26%-a élt inkább ezzel a lehetőséggel (Aczél, 2007).
Arról, hogy ez a folyamat pozitív hatásúként vagy negatívként értelmezhető, megoszlanak a vélemények. A szociológusok általában úgy értékelik, hogy az önkormányzat ezzel az ígérett el legitimálva érzi a lakosságcserét, és egy csapásra, mintegy csomagban szabadulhat meg a „problémás” alacsony státuszú népesség-től. Ugyanakkor be is csapja az iskolázatlan és ebben a helyzetben kiszolgáltatott családokat, akik a költözés hosszabb távú hatásait még csak nem is sejthetik előre.
A városkép megújításának nem lehet alárendelni azt a tényt, hogy sokakat szakíta-nak ki a megszokott lakókörnyezetükből, kapcsolati hálójukból, és költöztetnek át esetleg közlekedésileg, infrastrukturálisan is rosszabb helyen lévő területekre, mint ahol addig laktak. Az urbanisták azonban inkább érzik úgy, hogy a szegények tulaj-donszerzése kárpótolja őket azért, hogy kitett ék a szűrüket erről a területről: „…bár a bontásra kerülő épületben lakók (…) a rehabilitációs területről valóban kiszorul-nak, mégsem tekinthetők a városrész-megújítás veszteseinek. Számukra az önkor-mányzat lényegesen magasabb komfortfokozatú lakásokat biztosít, amelyeket ked-vezményesen meg is vásárolhatnak. Az egykori szükséglakásokban lakók nagy része így lakástulajdonossá válik – igaz, nem a Középső-Ferencváros területén”
(Aczél, 2007: 160–163).
Így leírva valóban úgy tűnhet, különösen egy szociális kérdésekben járatlan olvasónak, hogy jól jár az, akit „szanálnak”. Interjúinkból azonban – amelyeket egy hasonló rehabilitáció előtt álló területen a Belső-Erzsébetvárosban 2005-ben készí-tett ünk2 – ett ől eltérő kép is kirajzolódik, jelezve, hogy az érintett ek helyzete leg-alábbis bonyolultabb lehet.
A kiköltöztetésre váró lakosok ugyanakkor legtöbbször – függetlenül a kör-nyékhez fűződő érzelmi kötelékeiktől – racionálisan gondolkodnak a lehetséges jövőbeli lakásmegoldásukról. A VII. kerületi önkormányzat rendelete szerint az itt élő bérlők számára a szerződés felbontásakor a teljes forgalmi értéket ki kell fi zetni kártalanításként, ha nem sikerül a cserelakásban megállapodni. A felajánlott lakás-alternatíva viszont a legtöbbször nem jelent reális választási lehetőséget, ezért a legtöbben pénzbeli kártalanítást kérnek, ugyanakkor ez azt jelenti, hogy a kiürítést intéző cég keres lakást a bérlő számára a megállapodásban rögzített össze-gért. „[Az önkormányzat és a beruházó] közösen fi zetnek ki bennünket, vagy adnak lakást, vagy építenek állítólag egy új házat, de nagyon sokba került, 280 ezer forint négyzetmétere. A Dob utca belső részén fog épülni, és nagylakások épülnek, nagyobbak, mint a jelenlegi, 60-70 m2 és felfelé. Én először abban kértem volna lakást, de egy kisebbet, 40-45 m2-t, de ilyen nagyot megvenni nem tudok. Lehet bérelni is és utána megvenni, de olyan magas a lakbér, hogy több, mint a közös költség, ha megveszi az ember, úgyhogy semmi értelme se így, se úgy, úgyhogy lemondtam, pénzt kértem.” Sokan a kialkudott vételár rögzítése után kezdenek csak lakást keresni (akár önállóan, akár a kiürítést intéző cég segítségével), és akkor kerülnek szembe azzal a ténnyel, hogy ekkora összegért nem tudnak egy ugyanilyen fi zikai paraméterekkel rendelkező lakást megvenni. A legtöbben a VII.
2 Bár az interjúk egy másik belvárosi területen készültek, tapasztalataink szerint a problémák ugyanazok.
kerületben próbálnak maradni, de az idős embereknél a gyerekek közelébe való költözés stratégiája is gyakori (Csanádi et al, 2006).
Az egyik oldalon a rehabilitációt végző önkormányzat azzal, hogy más kerület-ben vásárol nekik lakást, megszabadul a szegényeitől, a másik oldalon viszont ezek a szegény családok (vagy azok egy része) megjelennek valamelyik másik kerület rossz vagy leromló lakókörnyezetében, és problémáikat az új lakóhelyük ellátó-rendszerének kell tovább kezelnie. Ezt a problémát – a hátrányos helyzetű családok átt olását más kerületek vagy más települések „nyakába” – már többször kritizálták a szociológusok. Az urbanisták azonban nem látják ezt a helyzetet komolynak vagy problémásnak, hiszen a Középső-Ferencváros rehabilitációja során 2003–2005 között a X. kerületben csak 30 lakást vásárolt az önkormányzat a szegény és roma családjainak átköltöztetésére, és „ez a mérték aligha borítja fel az érintett kerület szociális struktúráját” (Aczél, 2007: 159). Talán a véleményt kissé menti, hogy az így vélekedő szerző építész-urbanista, aki maga is aktív részese volt a rehabilitáci-ónak, és egy kerület szociális rendszerét és annak működését csak távolról látt a.
Így tehát nem csoda, ha a 30 családot nem tekinti jelentős számnak. Bár ebben az esetben is felmerül a kérdés, hogy ha ezek a családok nem terhelik jelentősen az ellátórendszert, akkor miért nem maradhatt ak a IX. kerületben, miért volt mégis előnyösebb kirakni őket a X. kerület rosszabb részeire. Az ott ani családsegítő mun-katársai már nem osztják az urbanisták ilyen irányú véleményét. Ők újabb feladat-ként, gyakran problémaként élik meg a más kerületből hozzájuk átköltöztetett családok beilleszkedésének segítését és szociális problémáik kezelését.
Ráadásul a költöztetésben részt vevők gyakran érzik úgy, hogy toleránsak, min-den családdal személyre szabott an foglalkoznak; emellett három lakásból minden-ki boldogan választ (Aczél, 2007). Ez a kép egy külső szemlélő szemével nézve már nem ilyen rózsaszín. Interjúink szerint a helyzet sokkal árnyaltabb, ennek megfele-lően sokféle érdektől és érzelemtől terhes. A bontásra ítélt házakban élők egy része sajnálja, hogy el kell hagynia megszokott környezetét, más részük várja már a köl-tözést, azonban mind a két oldal elégedetlen. Ki azért, mert nem ilyen rehabilitáci-ót képzelt el: „Szívesen elmegyek. Várom a szanálást, csak nem ilyen formában, ahogy ezt itt elképzelik. (…) Nem szeretnék visszajönni, elég volt. Már valami csen-desebb helyre kéne költözni.”, ki pedig azért, mert nem tudja érzelmileg elfogadni, hogy mindenképpen el kell mennie: „Ez egy tragédia, hogy el kell innen menni, én szeretek itt lakni. Hiába, na. Én úgy el vagyok keseredve. Komolyan mondom, én már úgy eltökéltem magamat, már nincs olyan sok hátra nekem.” Ez különösen az idősebbek, főleg az egyedülálló idősek számára probléma, akik általában évtize-dek óta itt laknak, ami meghatározza hozzáállásukat, a környékhez fűződő viszo-nyukat, költözési szándékaikat – az itt leélt évek emléke, a fi atalkoruk (vagy a fi atal családos időszak) köti őket ide. „Akármennyire is akarom ett ől magamat függetle-níteni, és nem akarok egy lakáshoz ragaszkodni, de az embernek azért csak nosz-talgiája van azután a lakás után, ahol lakott 30 évig.” (Csanádi et al., 2006).
Mint a fentebb leírtak is jelzik, az alacsonyabb státuszú csoportok érdekeit a jelenleg a városrehabilitációról folyó diskurzusokban sokszor nem képviseli iga-zán egyik fél sem. Ilyen felelősségvállalás a befektetőktől mint a piaci logika alap-ján működő szervezetektől nem is várható el. A jelenlegi keretek között a lakossági
érdekek képviseletével megbízott választott helyi önkormányzat lehetne az a sze-replő, amely a helyben lakók érdekében a leghatékonyabban fel tudna lépni. Az önkormányzatok érvelése szerint azonban az épületállomány fenntartása, meg-újítása iránti felelősségük teljesítése, mivel az a rendelkezésükre álló forrásokból nem megoldható, mindenképpen befektetői források bevonását igényli. Ebből viszont számukra az következik, hogy a befektetők részére „ösztönző” környezetet kell teremteniük, akkor is, ha ez bizonyos csoportok érdekeinek sérelmével jár.
Ráadásul, mint látt uk, a szóban forgó esetekben éppen olyan lakossági csoportok-ról van szó, akik a legkevésbé hatékonyak szempontjaik érvényesítésében, sőt az adott önkormányzat számára nem is jelent hátrányt, ha „objektív” okok miatt lehet problematikusnak tekintett családoktól megszabadulni.
Az ügyben megjelenő civil szervezetek és egyes értelmiségiek bizonyos esetek -ben fellépnek ugyan a szegények kiszorítása és a problémás csoportok más terüle-tekre való „átt olása” ellen, ez azonban a szisztematikus városrehabilitációs gondol-kodás, koncepció szintjén még nem ért el komolyabb sikereket. Az ügyek más részében fellépő civil szervezetek, értelmiségi csoportok viszont elsősorban más értékek, érdekek mentén, a kulturális örökség, a műemlék jellegű épületek védel-me érdekében szólalnak fel.
A SZOCIÁLIS VÁROSREHABILITÁCIÓ
A közelmúltban a városátalakítás másik módja is megindult, melynek pénzügyi forrását a 2008–2013 között meghirdetésre kerülő EU-s támogatási formák jelentik, amelyek között a városrehabilitációs tevékenységre vonatkozó is megjelent. Ez akár áttörést is jelenthetne az eddigi rehabilitációs gyakorlatban, hiszen alternatívát jelenthet azon helyek számára, amelyek lebontása nincs tervbe véve, és ezért a piaci jellegű befektetők nem érdeklődnek iránta. A szociális városrehabilitáció egyelőre csak közösségi pénzek felhasználásával valósítható meg, hiszen céljai között szere-pel a lakosság jelentős részének helyben tartása, ami – mint fentebb láttuk – nem egyeztethető össze a piaci alapú építészetikörnyezet-megújítással.
A szociális városrehabilitáció explicit normái szerint már a tervezéskor is a tár-sadalmi és építészeti környezet átalakításának valamiféle egyensúlyi állapotát kell megtalálni. Nyilván nem célszerű a társadalmi környezet megóvásának akkora prioritást adni, hogy az ahhoz vezessen, hogy olyan környékeket is megtartunk, amelyek esetében már nem szerencsés a társadalmi szerkezet szinte változatlan állapotban történő megtartása3. Valószínűleg Herbert Gans klasszikus megfontolá-sa segíthet (Gans, 1982): az a kérdés, hogy igazolható-e, hogy az adott terület kárt okoz az ott lakóknak, illetve bizonyos megszorításokkal a tágabb környezetnek. Ha
3 lyen szempontból kérdéses környéknek tartott ák a szakértők a Bihari úti kolóniát (a későb-biek során még szó lesz róla), amelynek adott ságai alapján inkább lebontását és nem felújítását javasolták volna, viszont a szociális bérlakások szűkössége miatt mégis a felújítás mellett tett ék le a voksot. Az önkormányzat – pályázati források bevonásával – ez utóbbi megoldás mellett döntött .
egy környék szélsőségesen elszegényedett és szegregált, összesűrűsödnek azok a folyamatok, amelyek szétrombolják a belső társadalom kohézióját, a devianciák koncentrálódása felerősödik, kezelhetetlenné válik, emellett a külső társadalommal való konfl iktusok is meghaladnak egy kritikus határt. Mindez önmagát erősítő folyamatként az ott lakók esélyeit is lecsökkenti a konszolidált életre, és ez igazol-hatja a slumnak minősítést és az ennek megfelelő intézkedéscsomag életbe léptetését.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezekben az esetekben nem egyszerű hivatali aktusokkal „elintézhető” problémával állunk szemben. Nem dönthető el könnyen az a kérdés, hogy adott esetben a kirekesztő érdekeltségek tendenciái minősítenek-e slumnak egy-egy területet – a nemkívánatosnak tekintett lakóktól való megszabadu-lás érdekében a fi zikai környezet paramétereire, vagy a nem kellően igazolt társa-dalmi problémákra való hivatkozással operálnak –, vagy valóban igazolható, hogy nem egyszerűen a szegénységből, hanem a szegénység területileg koncentrálódott voltából adódó, annak az érintett ekre is káros hatásaiból következő problémákat kell kezelni. Az utóbbi esetekben van inkább olyan slum clearance-re, népességcseré-vel járó felújításra szükség, ahol viszont az alacsony státuszú csoportok érdekeit az elköltöztetés során az eddigi hazai gyakorlatnál erősebben tartják szem előtt .
A mai tervezetek kidolgozásakor, amikor a lakosságmegtartó vagy meg nem tartó rehabilitációról döntenek, gyakran nem veszik fi gyelembe az érintett szű-kebb, illetve – akár kerülethatárokon is átlépve – a tágabb környezet társadalmi összetételét és az ebből fakadó következményeket sem. Ennek egyik mögött es oka, hogy a jelenlegi önkormányzati rendszerben nem lehetséges egy a főváros egészét átfogó, az egyes területek városszerkezeti elhelyezkedését, fi zikai sajátosságait és társadalmi helyzetét együtt esen mérlegelő városrehabilitációs politika kidolgozá-sa, az egyes kerületek külön-külön próbálnak alapvetően az ingatlanpiaci logiká-hoz igazodó programokat érvényesíteni. Ebben a rendszerben az alacsonyabb stá-tuszú helyi lakosság még az egyéb szempontokból sikeresnek tekinthető folyamatoknak is igen könnyen vesztesévé válhat.
Az elkövetkezendő években tehát több szociális városrehabilitációs projekt is indulni fog. Az ilyen jellegű projektek azonban csak akkor lehetnek sikeresek, ha koordinált előrelépést lehet elérni több, egymással látszólag csak kevéssé össze-függő területen. Nem csupán a pályázatkidolgozás technikájának nélkülözhetet-len profi zmusa szükséges, hanem az is, hogy a helyi döntéshozatal különféle érdekcsoportjai – ha konszenzusra nem is, de legalább – megegyezésre jussanak a körvonalazott elvek és célok tekintetében. Emellett fontos lenne, hogy kialakulja-nak azok az intézmények, amelyek a hivatali és politikai döntések, valamint a spontán szerveződő lakossági csoportok, civil szervezetek között i kommunikációt és érdekegyeztetést a rekonstrukciós folyamat kialakítása és lefolytatása során biz-tosítják. Valószínűleg a leginkább lényeges és legkényesebb első lépés az lehetne, ha a helyi döntésben érintett fenti csoportok arról a kérdésről tudnának megegye-zésre jutni, hogy melyek a területüket feszítő legsúlyosabb társadalmi problémák.
Ha ezek között fel lehet tárni olyanokat, amelyeknek területi összefüggései, város-politikai eszközökkel kezelhető vonásai is vannak, akkor jöhet szóba az, hogy fel-használva a jelenlegi pályázati lehetőségeket, a korábbi (kényszerű) gyakorlatt ól eltérően antiszegregációs elvek és gyakorlat szerint kíséreljék meg ezeket feloldani.
Ez azért lényeges, mert a hazai pályázati gyakorlatban igen gyakori a fordított logi-ka, amikor a pályázati célhoz igyekszünk „átalakítani” a tényleges szituáció voná-sait, ahelyett , hogy valódi problémáinkhoz keresnénk azok megoldásában segítő erőforrásokat. Világos ugyanakkor, hogy a jelenlegi pályázatok erőforrásainak nagyságrendje, és magának a pénzfelhasználás idejének korlátozott sága csak azt teheti lehetővé, hogy az első lépéseket tegyük meg abba az irányba, hogy a társa-dalmi problémák csökkentését integráló és nem kirekesztő tendenciák erősítésével segítsük elő, az országos és helyi, piaci és nem piaci erőforrások együtt es
Ez azért lényeges, mert a hazai pályázati gyakorlatban igen gyakori a fordított logi-ka, amikor a pályázati célhoz igyekszünk „átalakítani” a tényleges szituáció voná-sait, ahelyett , hogy valódi problémáinkhoz keresnénk azok megoldásában segítő erőforrásokat. Világos ugyanakkor, hogy a jelenlegi pályázatok erőforrásainak nagyságrendje, és magának a pénzfelhasználás idejének korlátozott sága csak azt teheti lehetővé, hogy az első lépéseket tegyük meg abba az irányba, hogy a társa-dalmi problémák csökkentését integráló és nem kirekesztő tendenciák erősítésével segítsük elő, az országos és helyi, piaci és nem piaci erőforrások együtt es