Nagy megtiszteltetés ért a múlt század nyolcvanas éveinek elején:
meghívtak a Parnasszusra. A Parnasszus az Attila úton volt, ha nem is felhőkbe vesző magasságban, de a harmadik emeleten. GEHER–KÓRÓDI –ez állt az ajtaján. A névtábla egy generációval előbbi lehetett, maga a lakás aktuális gazdája éppen akkortájt vagy nem sokkal előbb döntött úgy, hogy írásait é-vel, Géher Istvánként jegyzi. Korábban kollégák voltunk az Európa Könyvkiadónál. Osztovits Leventével ők voltak az angol csoport magja, egy szobában Szíjgyártó Lászlóval, a csoport vezetőjével, aki aztán Levente apósa is lett. A családias hangulatra jellemző, hogy a főnök, emlékszem, egyszer valamilyen sürgős ügyben hívta Géhert, de csak kilenc után, mert mint mondta, tudja, hogy ők angol reggelit esznek, és az időt igényel. Nem lehetett kiadói ügy olyan fontos, hogy megzavarta volna miatta kollégáját étkezés közben. (A munkaidőnk hivatalosan amúgy nyolckor kezdődött.)
Géher István nemcsak szerkesztőként (1965-től 72-ig), majd külső lektorként töltött be fontos szerepet a kiadó életében (hogy mást ne mondjak, olyan esszéket írt lektori jelentés gyanánt, amelyekből később az újabb amerikai irodalom kistükrét tudta összeállítani), hanem ő volt a vállalat Mikulása is. Ezt a nélkülözhetetlen funkcióját azután is gyakorolta, hogy kilépett az Európa kötelékéből. Még 73-ban született fiamnak is jutott belőle.
Mikor létesült a Parnasszus? És honnan a neve? Lehet, hogy magától Géhertől? Ha igen, akkor mindenesetre „off-off-parnasszus”, ahogy a magáét a mi van, catullus?-ban nevezi prosperóként, „félre arielhez”, és a vershez tartozó jegyzetben magyarázza: „mint ~-~-Broadway: olyan színházi vállalkozások gyűjtőneve, melyek kísérleti, azaz nem-kereskedelmi jellegükből következően kívül esnek a Broadway köré tömörült kommerciális amerikai színház világán, sőt a Broadway centralizált vonzáskörébe alkalmilag beszervezhető »off-Broadway« félhivatalos kultúráján is.”
A kezdetekről sajnos éppen a legilletékesebbet nem kérdezhetem meg, kénytelen vagyok a magamén kívül a többi résztvevő egymásnak itt-ott ellentmondó emlékezetére hagyatkozni. Annyit mindenesetre biztosra vehetünk, hogy ők a következők voltak: Dávidházi Péter, Ferencz Győző, Kúnos László, Nádasdy Ádám, Takács Ferenc, és egy darabig – mielőtt eltávozott az Egyesült Államokba, ahol Ferencz Győző tudomása szerint jelenleg a pittsburghi egyetem történelem tanszékét vezeti – Tóth Csaba.
Valamennyien az ELTE angol tanszékéről. Annál nagyobb megtiszteltetés, hogy egy idő múlva engem, outsidert is meghívtak.* Hogy ez az egy idő
* Korábban Margócsy Istvánt is, de ő, úgy látszik, nem találta itt a helyét, én már nem találkoztam vele ezen a Parnasszuson.
mennyi idő, arról már nem sikerült megnyugtatóan egybehangzó adatokat beszerezni. Kúnos László úgy emlékszik, hogy Géher tanár úr korán elkezdett – 1972-ig óraadóként – tanítani az egyetemen, és a fenti társaság többsége járt az órájára. Itt kovácsolódott össze a parnasszisták majdani társasága.
Kúnosnak úgy rémlik, hogy már a hetvenes évek közepén elkezdődtek a módszeres havonkénti és – talán némi öniróniával is – Parnasszusnak elkeresztelt összejövetelek. Ferencz Győző ellenben a nyolcvanas évek közepére tippel, és úgy emlékszik, hogy eleinte Takács Ferencék óbudai, lakótelepi lakása volt a helyszín. Volt, mondja Takács, valóban, de nem kezdettől és csak átmenetileg, addig, amíg Géher Amerikában tanított.
Alighanem ugyanezért jöttünk össze egyszer minálunk is, a Forint utcában.
Annak az egy alkalomnak megvan a dátuma is: 1985. március 8. Ezt följegyeztem, már csak azért is, mert akkor én voltam terítéken. A még 1981-ben megjelent első, vékony verseskötetem került bonckés alá.
Mert ez volt a fő célja a Parnasszusnak: megtárgyalni, hogy ne mondjam, kivesézni egymás írásait, megjelenteket éppúgy, mint kéziratban levőket, azzal az elfogulatlan szabadsággal, ami csak „off-off” volt akkor elképzelhető. Nem azonnal és nem éhgyomorra kezdtünk hozzá. Az Attila utcában hasét kaptunk mindig, és utána hámozott, fölszeletelt grapefruitot.
Vörösbort ittunk. A ház bora, ha jól emlékszem, siller volt, talán szekszárdi, nagy, másfél vagy kétliteres üvegben. És persze hozott is mindenki egy-egy üveggel, amilyen vörösborokat akkor kapni lehetett. Tíz óra tájt már biztosan nekiláttunk az irodalomnak.
Az angol tanszéken számos költő oktatott. Egész vonulata az újabb magyar költészetnek. Még a könyvtáros is költő volt, nem is akármilyen:
Rakovszky Zsuzsa. Neki is 81-ben jelent meg az első kötete, mint ahogy Géher Istvánnak is. Ez is támpont. István még kéziratban ideadta a kötetét, és aztán az éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Akkor jártam először az Attila úti lakásban. Abban az időben beletelt néhány évbe, amíg a kéziratból kötet lett, ez tehát lehetett 80-ban vagy akár 79-ben is. És talán Zsuzsa kötetének megjelenése után mondta valamelyik Parnasszus-összejövetelen Nádasdy Ádám, hogy ez a lány lefőz mindnyájunkat? (De az is lehet, hogy Dávidházi volt, aki ha verseket tudtommal nem publikált is, de fordítani fordított fiatal korában. Takács Ferenc pedig egy próza és szabad vers közt oszcilláló, Csokonairól szóló regénykezdemény egy fejezetét bocsátotta ítélet alá.)
Csakhogy Nádasdy első versei 1982-ben jelentek meg a Mozgó Világban. És arra határozottan emlékszem is, mekkora meglepetés volt olvasni azokat a verseket. Nem is tudom, ismertem-e előtte Ádámot, de azt biztosan nem tudtam, hogy költő. Márpedig a Parnasszuson ebben a minőségében szerepelt, bár mindig hangoztatta, hogy nem irodalmár.
Egyszer új verseit hozta el, köztük azt, amelyik Utána! címmel jelent meg később második kötetében, vagyis legkorábban 83-ban íródhatott. Lehet, hogy Ferencz Győző emlékszik jobban, és csak a nyolcvanas években kezdődött a Parnasszus? Számomra mindenképpen.
Ádám verse azért is emlékezetes nekem, mert nem maradt következmények nélkül, hogy sorról sorra végigmentünk rajta: ami megjelent, az már nem ugyanaz a vers volt. Bennem meg máig is ott kísért a bizonytalanság, hogy szabad volt-e kiadni a kezemből Régi holmi című versemet, mert István azt mondta, a vége gipszből van, le kéne bontani.
Facsargattam is az agyamat, de nem jutott eszembe semmi jobb.
Meghívtunk vendégeket is. Csengery Kristóf, Rakovszky Zsuzsa, George Szirtes biztosan jártak a Parnasszuson. Zsuzsa kétszer is, egyszer a verseivel, egyszer a Kúnossal közösen fordított D. M. Thomas-regény, A fehér hotel kapcsán. Közben megváltozott a helyszín, többször is, mert az új házigazda, Nádasdy Ádám időnként új lakásba költözött, a Károlyi Mihály utcából a Belgrád rakpartra, onnan a Hollán Ernő utcába. Ide 1993-ban.
Biztos, hogy még voltunk itt is, de már mutatkoztak a kifáradás jelei. A parnasszusi eszmecsere legkésőbb éjféltájban, sőt az idők jártával egyre korábban átcsapott tanszéki értekezletbe. Az élet napi ügyei túlhabzottak az irodalmon. Kúnos már autóval járt: egy rés a vörösbor egyneműsítő hatásának erős bástyáján. Ahogy fülelek vissza e hajdani utolsó éjszakákba:
Takács Feri hangja alól a többieké csak szórványosan szivárog.
De a nosztalgia megmaradt, és szimbolikusnak is tekinthető, hogy éppen a Polgár Istók megjelenése adta az alkalmat, hogy Ferencz Győző új lakását a Pannónia utcában egy Parnassus redivivusszal ünnepeljük meg.
Fülledt nyári este volt, a hely sem valami tágas, de nem nagyon kellett keresgélni az elejtett fonalat. És főleg jólesett újra együtt lenni. (Csak Dávidházi hiányzott, igazoltan. Valahol Angliában konferenciázott, azt hiszem.)
És valami tovább is örökítődött. Géher-tanítvány fiatal költők gyűltek össze időről időre friss verseiket, novelláikat megvitatni valamelyikük lakásán. Az egyik ezek közül ifjabb Géheré volt a Krisztina körúton, ahonnan odalátni azokra az ablakokra a Vérmező túlfelén, amelyek mögött a Géher-Parnasszus (ahogy igazából neveztük) költő-tanára (ő ült az íróasztalnál) most egyszer csak hetvenéves lett. Vagy nem is ott éri ez a dátum, hanem Szigligeten, ahol a verseit szokta írni? A hatvanadikon magam is jelen voltam az alkotóház-kastélyban, írtam is valamit – talán jobbat, mint ez a tompa memóriából előkapirgált pár kusza, emlékeztető jegyzet –, a három I jegyében. Hatvan vagy hetven? A metrumnak meg se kottyan a különbség:
István! Géher uram! Vagy Mester? Múzsafi? Költő!
Ennél megmaradok, nem szaporítom a szót:
Hetvenedik születésnapodon éltessen az Isten, Adjon bőven időt, ihletet, innivalót!