Nehéz nem nosztalgikusan írni valamiről, ami egyrészt csaknem húsz évvel ezelőtt kezdődött, másrészt összeforrott életem talán legizgalmasabb korszakával: egyetemi-kollégiumi éveimmel. A véletlen úgy hozta, hogy harmadéves angol szakos diákként jelen voltam az Angol-amerikai Műhely alapításánál, és ilyen vagy olyan formában végigkísértem annak történetét egészen addig, amíg István – nem saját elhatározásából – kénytelen volt megválni szellemi édesgyermekétől. Ez alatt a 13 év alatt – 1990 és 2003 között – a nulláról indulva megszervezett egy angol szakos szellemi műhelyt, óraadó oktatókat és külföldi vendégtanárokat hívott meg, alapítványokhoz pályázott – sikerrel – anyagi támogatásért, oktatott irodalomtörténetet Chaucertől és Shakespeare-től kortárs amerikai szerzőkig, szerda esténként legendás műfordító kurzusán farigcsált ilyen-olyan színvonalú mintafordításokat, esszépályázatokat hirdetett, bírált el és jutalmazott, karácsonyi partikon felolvasóesteket szervezett, és ha úgy adódott, még a collegiumi színjátszókör egyik-másik darabjába is beugrott, természetesen kiváló alakítást nyújtva. Ő valószínűleg csak annyit mondana: dolgozott.
Talán nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem, hogy István bámulatos életművének többi részét el nem vitatva a Műhely mégis különleges szerepet játszott az életében. István mindenekelőtt és mindenekfelett TANÁR, akinek lételeme az értő és érdeklődő diákközösség, valamint a kiscsoportos együttgondolkodás, a szemináriumi munka. Akik hallgatták akármelyik előadását, pontosan tudják, mennyire érdekfeszítő és lenyűgöző előadó, alkatához mégis a britek által tutoriálisnak nevezett oktatási forma áll a legközelebb. A Collegium, ahová Szíjártó István akkori igazgató invitálta, a maga kiscsoportos, családias műhelyrendszerével éppen erre kínált alkalmat és lehetőséget. István kész, kidolgozott koncepcióval érkezett, a kezdetektől átgondoltan és tudatosan dolgozott az általa elképzelt Műhely kialakításán. A Collegium szakmai felvételije lehetőséget adott a minőségi szelekcióra, a legtehetségesebb, legígéretesebb 3-4 bentlakó és még néhány bejáró kollégista kiválasztására. Hozzájuk csatlakoztak a „külsősök”, az ELTE BTK érdeklődő angol szakos diákjai, akik hajlandók voltak az Ajtósi Dürer sortól ¾ órányira lévő Collegiumba elzarándokolni a késő délutáni-esti szeánszokra. Így alakultak ki azok a szemináriumi kiscsoportok, melyeknek csaknem minden hallgatóját személyesen ismerte, és mind a kollégistáknak mind a visszatérő hallgatóknak figyelemmel kísérhette szellemi és lelki fejlődését, tapintatosan terelgethette őket a megfelelőnek gondolt irányba.
Az a száznál több diák, aki abban a szerencsében részesült, hogy István és az általa felkért oktatók óráira járt, és a Műhely életébe ilyen vagy olyan módon bekapcsolódott, meggyőződésem szerint azóta is hordozza magával az itt szerzett szellemi útravalót. Személyes beszélgetésekből tudom:
„a Géherrel” való találkozás (ahogy a kollégisták egymás között emlegették őt) nagy, nemritkán sorsfordító élményt jelentett sokunknak. Hogy ne menjek messzebb: István irodalomórái nélkül eszembe sem jutott volna angol irodalomból szakdolgozni, doktori iskolába menni, és így valószínűleg egyetemi pályára sem kerülök. Az én példám korántsem egyedi: az Angol-amerikai Műhely egykori hallgatói közül jelenleg is nem kevesebb, mint nyolcan tanítanak az ELTE, a Pázmány és a Károli angol tanszékein, és ebbe a számba nem tartoznak bele azok, akik az István által vezetett reneszánsz doktori programban vagy éppen az ELTE-n tartott „rendes” kurzusain ismerkedtek meg vele. Napjaink neves írói, költői, műfordítói közül ugyancsak számosan vallják magukat büszkén Géher-tanítványnak – joggal.
Mi a titok? Miben rejlik hát a Géher-módszer? Voltaképpen pofonegyszerű az egész. Nem kell hozzá más, csak egy ember, aki egyrészt elolvasta az angol-amerikai irodalom egészét és a világirodalom jelentős részét; aki poeta doctusként különleges nyelvi érzékenységgel bír és sebészi pontossággal bánik a szavakkal; aki több évtizedes kiadói szerkesztői és fordítói múltjának köszönhetően a prózai és a drámai szöveg mechanikáját éppolyan behatóan ismeri, mint a műfordításban, a kultúrák közötti kommunikációban rejlő megannyi csapdát; aki saját bevallása szerint „leél[t]
egynéhány évtizedet Shakespeare-rel (képletesen) egy-koponyában, összeolvas[ott] róla (valóságosan) egy könyvszekrényre valót”, de ugyanolyan magabiztosan mozog például William Faulkner vagy a háború utáni amerikai kispróza világában; aki az esszéírást nem munkaköri feladatként, hanem művészi kifejezőeszközként gyakorolja; és aki nem az írógép előtt (a számítógéptől egész életében tisztes távolságot tartott, hiába próbálkoztam nála a „technológiaváltással”), hanem a szemináriumi szobában, a diákok társaságában érzi magát valódi elemében.
István nem lenne olyan nagyszerű tanár, ha nem birtokolná mindazt a fenomenális tudást, amivel rendelkezik; de mindez a tudás nem lenne elég ahhoz, hogy a Géher-varázslatot (mi csak így hívtuk magunk között) napról napra, hétről hétre véghezvigye. Ehhez más kell, több kell: egy jó adag tanári ambíció és elhivatottság, kiváló pszichológusi véna, szellemes, ironikus, alkalomadtán fekete humor, és talán egy szemernyi exhibicionizmus is.
Legnagyobb órai sikereit mindig akkor aratta, amikor váratlanul kilépett a tanári szerepből, és megcsillantotta remek színészi képességeit. De amivel istenigazából megérintette hallgatóit, az az irodalomról való együttgondolkodás izgalma, mélysége és szépsége. István óráinak forgatókönyve volt, amelyet rugalmasan, de mindvégig tudatosan követett:
pontosan tudta, hova szeretne eljutni, mit szeretne elmondani a regényről / elbeszélésről / drámáról, de ezt nem monológ, hanem dialógus formájában valósította meg, arra invitálva és bátorítva a hallgatókat, hogy ők is mondják el benyomásaikat, véleményüket, gondolataikat a műről. Ezeknek a – gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó vagy éppen centrifugálisan széttartó – véleményeknek koherens integrálása nem mindennapi szellemi bűvészmutatványt kívánt, ám István számára ez a legritkább esetben okozott gondot: akár egy rutinos mágusnál, nála sem lehetett látni, hogy honnan húzza elő a kártyát vagy miként került a nyuszi a kalapba. De a bűvészmutatvány mint hasonlat csak a varázsló képességeit hivatott illusztrálni, egyébként félrevezető. István ugyanis sohasem öncélú szórakoztatásra, hanem gondolkodtatásra törekedett, sőt ennél még többre:
revelációra, egy icipici kis katarzisra. Nem véletlenül mondta: a tanári pályát a papi hivatáshoz érzi hasonlónak. A tökéletes szertartást persze lehetetlenség minden egyes órán véghezvinni, de azért jó párszor sikerült, és ezek az alkalmak két évtizednyi távolságból is markáns élményként ragyognak vissza.
Az Angol-amerikai Műhely azonban messze nem csupán az órákról szólt: legalább ennyire szolgálta a közösségteremtés célját is. István kezdettől fogva, következetesen azt hirdette, hogy bezárkózás helyett (amely akkor és azóta is a Collegium számos műhelyét jellemezte) nyitott szellemi közösséget kíván teremteni, minél több érdeklődő, kíváncsi, vagy egyszerűen csak élményt kereső hallgatót szeretne bevonni a közös munkába. Pontosan tudta, hogy a közösségépítés szempontjából kulcsfontosságú a rítus: ilyen rituálisan ismétlődő események köré szervezte a Műhely féléveit.
Az éves ciklus a collegiumi felvételivel indult augusztus harmadik hete tájékán: számomra felsőbbéves diákként, majd visszajáró oktatóként mindig ez a dátum jelentette az új tanév kezdetét. Az évek során a felvételi bizottság minden tagja fejből megtanulta István legendás felvételiztető feladatlapját, amelyen négy szöveg közül választhatott a jelentkező: Ezra Pound „In a Station of the Metro” c. híres imagista verse, Pilinszky
„Négysoros”-ának István által készített angol fordítása, Hemingway In Our Time c. novellaciklusának egyik részlete, valamint Örkény István „In memoriam Dr. K.H.G.” c. elbeszélésének angol verziója, melyet szintén István fordított. Négy eltérő karakterű, mégis valahol összekapcsolódó, nagy kíhívást jelentő szöveg, amelyek hűen tükrözték István irodalmi értékrendjének – legalábbis a XX. századra vonatkoztatott – sarokköveit:
Pound és Pilinszky pontos, hűvös, enigmatikus képei, Hemingway szenvtelen elbeszélő hangja és Örkény kegyetlenül realista, groteszk fekete humora. De a felvételi nemcsak a feladatlapból állt: István barátságos beszélgetés keretében ismerkedett meg a hallgatókkal, és rugalmasan fordította a témát irodalmi vagy egyéb érdeklődésük irányába. Az évek során legalább 7–8 felvételit csináltam végig vele, de mindig újra és újra megcsodáltam
elképesztően széleskörű műveltségét és olvasottságát: a középkori irodalomtól a modern amerikaiakig szinte nem tudtak olyan szerzővel előhozakodni a jelentkezők, akiről ne lett volna képes intelligens eszmecserét folytatni és lényeglátó kérdéseket feltenni. De a felvételiket mégsem ez tette emlékezetessé, hanem István sajátos, ritkaságszámba menő empátiája:
zárkózott művészlelkekkel ugyanolyan jól megtalálta a hangot, mint tüskés, szabadszájú vagányokkal. Nagyszerűen kérdezett: bár a kérdések mindig az adott témára vonatkoztak, a válaszok mégis sokat árultak el a válaszolóról.
Kiválóan mérte fel a hallgatókban rejtőző potenciált, és bár ő sem volt tévedhetetlen (ritka melléfogásait azóta is úgy emlegetjük, mint halandó mivoltának bizonyítékát), választásait utólag szinte mindig visszaigazolta a jövő: az általa felvett hallgatók tehetséges, érdekes, eredeti egyéniségeknek bizonyultak.
Bizonyos értelemben rituális alkalom volt a szerda esti műfordítói szeminárium is, amely már a Műhely megalapításakor afféle legendás intézményként tartottak számon az ELTE angol tanszékén. Miután István a Collegiumba jött, a szeminárium is hozzánk költözött, és így a collegisták éppúgy próbára tehették műfordítói vénájukat, no és megismerkedhettek a műfordító kurzus visszatérő, rendszeres tagjaival, akik közül többen azóta elismert, sikeres íróvá, költővé, vagy éppen műfordítóvá váltak. A kurzus izgalma eklektikus jellegéből fakadt: ahogy István szokta mondani, „hozott anyagból” dolgozott, azaz mindig a hallgatók által választott és elkészített fordításokat beszéltük meg az aznapi szeánszon. Ha valahol, itt még inkább kiviláglott fölényes tudása és tájékozottsága: vershez, novellához, drámához, esszéhez egyaránt avatott kézzel nyúlt, tévedhetetlenül szúrta ki a fordított szöveg gubancaiból az eredeti félreértett vagy rosszul fordított részleteit. Arra tanította a hallgatóit, hogy keressék az eredeti szöveg „magyar hangját”, próbálják elhelyezni a magyar irodalom terében, ahol majd meg kell szólalnia.
A kurzusnak mindig megvolt a maga „törzsközönsége”, hosszú éveken át hűségesen visszajáró bennfentes tagjai, akik mellett félévről félévre cserélődtek a tágra nyílt szemmel, kíváncsian vagy éppen félszegen hallgató érdeklődők – közülük verbuválódtak aztán a törzsgárda következő tagjai. Az én korosztályom meg az idősebbek talán még a füstszagot is érzik a levegőben, hiszen a 90-es évek közepéig minden Géher-óra elengedhetetlen része volt az a mozzanat – többnyire a beszélgetés vagy a szövegelemzés izgalmassá váló szakaszában – , amikor István szertartásos mozdulattal előhúzta zakója zsebéből a kis nyeles réz hamutartót, majd mélyet szívott a talpas cigarettából, és hamuját gondos, körkörös mozdulattal belesimogatta a tálba. Mint ahogy sokan emlékszünk arra a mozdulatra is, ahogy fekete keretes szemüvegét a homlokára tolva ráhajol a nyomtatott papírra, hogy egészen közelről silabizálja ki a problémás mondatot.
Nem ennyire rendszeres, de visszatérő esemény volt a Műhely életében a felolvasóest, az ún. staged reading, ahol István dramatizálásában,
négy-öt hangra hangszerelten adtunk elő költeményeket vagy elbeszéléseket (pl. T. S. Eliot The Waste Landjét vagy éppen Mándy Iván „Egyérintő” c.
novellájának angol változatát), majd ezután kötetlen beszélgetést folytattunk az éppen hallott műről. István honosította meg a Műhelyben a felolvasással egybekötött Christmas Party intézményét, ahol egy karácsonyi tárgyú történet elhangzása után forralt bor és sütemény mellett, oldott beszélgetéssel zártuk az évet: e felolvasóestek állandó „vendégművésze” volt Takács Ferenc, Gedeon Mária, a Collegium nyelvtanára, a nálunk lakó külföldi vendégoktatók és a mindenkori szeniorok vagy felsőéves diákok.
István ötlete volt a „Give your Essay a Second Chance” elnevezésű pályázat is, amely azt a célt szolgálta, hogy a tehetséges hallgatók színvonalas szemináriumi dolgozatai ne tűnjenek el nyomtalanul, hanem a legjobbak egy értő olvasó mérlegelése alapján elnyerjék a megérdemelt erkölcsi és anyagi elismerést. Emellett persze – mint mindig – István ezt a kezdeményezést is arra igyekezett felhasználni, hogy az ELTE hallgatói közül „bűvkörébe”
vonjon néhány ígéretes, kreatív diákot. A díjkiosztás a félévzáró összejövetelek részét képezte, és mint ilyen, ugyancsak rituális jelleggel ismétlődőtt.
A Collegium Színjátszóköre Istvántól függetlenül jött létre, de több angolos diák tartozott a törzsgárdába, és István kezdettől fogva támogatta és segítette a diákok kezdeményezését. Így pl. meghúzta és helyenként újrafordította Shakespeare Vízkeresztjét a társulat számára, de még arra is kapható volt, hogy a Lándzsarázó Vilmos álma c. nyáresti szabadtéri fantáziajátékban magát a Bárdot alakítsa korhű reneszánsz öltözékben – no és az elmaradhatatlan fekete keretes szemüvegben.
Rengeteg kedves emlék, jelenet, emlékezetes mondás ötlik még fel bennem István és a Műhely kapcsán, de ezek túl személyesek ahhoz, hogy helyük legyen ebben a köszöntőben. Úgyhogy zárszó helyett beszéljen inkább ő – pontosabban egyik verse az Anakreóni dalok c. kötetből, amely collegiumi évei alatt íródott, és 1996-ban jelent meg:
Nézik, milyen vagy: fiatal – vagy öreg?
Leülsz közéjük: szemük éle tükör.
Beszélni kezdesz: muzsikál az eszed.
Lelkük kezedben: kinyitod, becsukod.
Isten éltessen sokáig, István!