…that was in another country.
Christopher Marlowe Leckekönyvem – vulgo: index – lapozgatom. (A megsárgult papírú könyvecskének, most veszem észre, ára is volt, a kolofonból kiderül, hogy 7 forint 40 fillért kellett fizetni érte 1967-ben.) A könyvecske fontos tudnivalót rejt, Géher István egyetemi oktatói pályafutásának alighanem a legelső leckekönyvi lenyomatát: bejegyzést egy tantárgyfelvételről, mégpedig egy speckollról, ahogy akkoriban neveztük. A huszonnyolcadik lapon találom meg: GÉHER ISTVÁN ANGOL RENESZ. DRÁMÁK áll az én kézírásommal
„a tantárgy és az előadó neve” rovatban. Ez az 1969/70-es tanév I. féléve volt, harmadévesként vettem fel az órát, az osztályzatot – jeles (5) – a dátum tanúsága szerint december 10-én írta be a szaktanár, egészen pontosan negyven évvel és tizenhárom nappal ezelőtt.
Akkoriban a tanszéki hirdetőtáblán hirdették meg a speciális szemináriumokat, amelyekből tematikus megkötés nélkül volt kötelező elvégezni egy bizonyos számot. Én is ott pillantottam meg a kézzel írott cédulát, amely Geher István „The Villain as Hero” című kurzusára invitálta a hallgatókat. Alcíme is volt, amelyből kiderült, hogy angol reneszánsz drámákról lesz szó (az indexbe is ezt kellett beírni), mégpedig olyan tragédiákról, amelyben a gazember a hős, vagy a hős a gazember (ahogy tetszik). Utána pedig azoknak a színdaraboknak a listája következett, amelyeket majd az órákon gazemberség és hősiesség kettős fénytörésében fogunk szemügyre venni. A listán jelen volt Marlowe, talán Kyd is, Shakespeare vagy féltucat darabbal, igazán markáns gazemberekkel képviseltetve magát III. Richárdtól a Lear király Edmundjáig, aztán talán Tourneur, Middleton is, Webster biztosan, őrá tisztán emlékszem mind a mai napig.
Hogy kicsoda ez az új tanár, arról fogalmam sem volt. Az első órán jöttem rá, hogy azt az ösztövér, magas, bár kicsit hajlott testtartású, lenszőke hajat és fekete keretes szemüveget viselő, még viszonylag fiatal embert (huszonkilenc éves volt akkor, én huszonegy) takarja a hirdetőtáblán olvasható név, akit Szenczi Miklós professzor (tanszékvezetőnk) társaságában láttam már egyszer-kétszer a Pesti Barnabás utcai épület negyedik emeleti folyosóján, a tanszéki iroda illetve a tanszékvezetői szoba környékén. A név sem mondott semmit. Olyannyira nem, hogy (most látom) meg se jegyeztem rendesen, az indexben el is írtam, „Géher”-re igazítottam, pedig a hirdetésen „Geher” állt, az aláírása is „Geher” formában szerepel az indexemben. Később már ügyeltem a helyes névalakra, következetesen Geher Istvánt írtam a rubrikába az „Ang. ir. tört. szem.” (1970/71. I. félév) az
„Újabb angol dráma” (1970/71. II. félév) és a „William Faulkner” (1971/72. I.
félév) fölébe.
Itt megállnék egy kitérő erejéig. Ez az elírás ugyanis profetikusnak bizonyult: István hamarosan maga is igazított nevének írásmódján, s néhány évvel később már „Géher”-nek írta a vezetéknevét. A világért sem állítanám, hogy ez az én tollhibámnak volt a következménye, hogy valamiféle jóslat teljesült be, amelynek önkéntelenül is én lettem volna az orákuluma (lásd a birnámi erdőt – Macbeth-tel is foglalkoztunk persze a „The Villain as Hero”
kurzuson), nyilván lépten-nyomon elírták a nevét levélen, villanyszámlán, fizetési felszólításon, idézésen. De tény, ami tény, Geher Istvánt jó ideje Géher Istvánnak hívják, ez a név áll szakpublikációinak az élén és könyveinek címlapján. Hogy pontosan mikortól, ezt talán csak ő tudja, én csupán tág tűréshatárok között tudom belőni a névhasználati fordulat idejét: az 1975-ös Szenczi Miklós-Festschriftben (Studies in English and American 2) még Geher, az 1981-es Acta Litterariá-ban (Tomus 23 3-4) már Géher, azaz valamikor a hetvenes évek második felében dőlhetett el a dolog a „Géher”
javára.
A „The Villain as Hero”-t, az Európa Könyvkiadó szerkesztőségéből átránduló vendégtanár (ekkor még „megbízott előadó”, csupán később lett tanársegéd) óráját, ezt – a parlamenti „szűzbeszéd” analógiájára – szűzkurzust, ketten vettük fel, egy Mesterházy Márta nevű negyedéves hölgy (ha jól emlékszem a személyi adataira) és jómagam. A szűkös létszámra való tekintettel tantermet sem kértünk, az órák az egyik tanári szobában zajlottak (talán éppen Szenczi professzoréban?). Rögtön a kurzus elején drámai mértékű lemorzsolódás állt be, a hallgatói létszám ötven százalékkal megcsappant, mivel Márta – akkor így mondtuk – leadta az órát.
Kettesben maradtunk. Ültünk egymással szemben egy dohányzóasztalka két oldalán, ez volt az óra ún. interakciós tere.
Természetesen dohányoztunk, az akkori úzus szerint tanár is, diák is nyugodtan rágyújthatott az órán. Arra nem emlékszem, hogy megvolt-e már István portable hamutartója – rémlik, hogy először két tanévvel később, a Faulkner-szemináriumon húzta elő a zsebéből. (Ennek az utóbbi kurzusnak az első óráját egyébként betört fejjel tartotta – lakásfelújítás volt náluk, a mesteremberek a leemelt ajtóval fejbe vágták. Nem tudtam levenni a szemem a feje tetején tátongó, ultraszeptiles aurájú sebről, ahogy szokása szerint előre hajolva, tekintetét leszegve magyarázott; emlékezetem szerint épp a Compsonok vérbűnben és tébolyban gazdag családtörténetét taglalta.)
Vér persze a „The Villain as Hero”-n is folyt bőven, s tébolyból sem álltunk rosszul, a bűn meg maga volt a vezértéma. Mai szemmel nézve persze kicsit szexista volt a kurzus, a gazemberek mellett a gazasszonyokkal (Lady Macbeth-tel, a többségi – oroszul: bolsevik – Lear-lányokkal) csupán szőrmentén foglalkoztunk, de ez volt az egyetlen hibája, ha hiba volt ez egyáltalán. Az intimus helyzet – egy tanár-egy tanítvány – kapcsolatunkat is hamarosan bensőségessé tette, pedig ehhez mindkettőnknek át kellett lépnie, ha nem is a saját árnyékát, de előítéletei közül egynéhányat – igaz, ezek a
könnyebben átléphetők közé tartoztak mindkét oldalon. Géher – bocsánat, Geher – tanár úr az én akkori vadóc anarcho-hippi velleitásom szemüvegével nézve jól nevelt, kilengésektől mentes polgárembernek tűnt, zakós-nyakkendős homo domesticus-nak. Azaz a papírforma szerint taszítólag kellett volna hatnia rám. De épp az ellenkezője történt – vonzott a figura, sőt meggyőzött ennek a magatartásnak az értelméről és érvényességéről is. Hogy ő mit gondolt rólam, miközben hétről-hétre – csiszolt angolsággal és higgadt elmeéllel – könyékig véresen tapicskoltunk az Erzsébet- és Jakab-kori bosszúdrámák borzalmaiban, merészen alászállva a machiavellizmustól velejéig megrontott kora-újkori emberi természet sötét bugyraiba, nem tudom. De hamarosan összetegeződtünk, viszkizni mentünk az Intercontinental presszójába, majd – lévén fél lábbal még a könyvkiadóban – István megbízott próbalektorálással, próbafordítással, próbautószó-írással, azaz – ahogy mondani szokás – sínre tett, azóta is ezen a sínen döcögök.
Később is sok mindent csináltunk. Utaztunk együtt konferenciára, tartottunk órát közösen, megittunk együtt – inkább ne számoljuk, mennyi – vörösbort. Idővel még valamiféle meta-családtagi státusra is szert tettem Géheréknél: évtizedekig én voltam náluk a Mikulás.
Amikor hatvanadik születésnapját ünnepeltük a tanszéken, én mondtam a köszöntőt. Istvánt akkor a „bátyám”-nak tituláltam, metaforikusan, a metafora súlyos komolyságával és semmire sem kötelező felelőtlenségével. Amúgy persze mindketten rendelkezünk ennek a fivéri viszonynak a szükséges feltételével: egykék vagyunk, egyetlen fiúgyerekek, egyikünk sem tudhatja, milyen érzés az, ha testvére van az embernek. Most, a hetvenedik születésnap táján szeretném hinni, hogy az elégséges feltétele is megvan ennek a metaforikus rokoni viszonynak. Én legalábbis így érzem:
mégiscsak van nekem egy bátyám, még ha nincs is. Mert régóta tudni vélem, hogy milyen érzés, ha van; egészen pontosan negyven éve és tizenhárom napja.
Köszönet érte.
Takács Ferenc
Vizit
Géher Istvánnak Azt álmodtam, hogy Kosztolányi vendége vagyok.
Amolyan képtelen, hosszú, részletező álom volt:
zoknit vettem kölcsön a költőtől, s amikor szabad volt, klozetjét használtam.
Kosztolányi jól van. Rugalmas hetvenesnek látszik, előbb kel, mint én, baj, betegség nem látszik rajta, csupán a jobb szeme áll valahogy furcsán, mintha üvegből lenne, nagyobb, mint a párja, és nem követi a másikat.
Szép nagy lakásban él, még színházterme is van, a nappali szobában, a nagy, szárnyas ablakokkal átellenben pódium, függöny; de amíg nála voltam, nem használtuk, és
nem is kérdeztem tőle, hogy szokta-e és mire.
Amíg ott voltam (három-négy nap lehetett), a cseléd is megérkezett. Hetenként egyszer jön, takarítani. Nem Annának hívják,
hanem Teréznek, és az utolsó előtti divat szerint öltözködik: harangszárú farmernadrágot visel és mélybordó, konya karimájú műbőr kalapot.
A lakás emeleti. Én a lépcsőt használtam, Kosztolányi viszont apró magánliftet, melynek ajtaja egyenest a nappaliba nyílik. Mint mondja, könyvei nyugat-német jogdíjaiból vette és szereltette be.
Mostanában már kevesebbet dolgozik, inkább csendes örömét élvezi: későn jött Kossuth- díját.
(1983)