Amikor elkezdtem tanítani, és túléltem-végigtanítottam életem első amerikai irodalom kurzusát, István megkérdezte, hogy mentek az órák, és én örvendezve meséltem, hogy remekül: sikerült mindig elmondanom a lényeges dolgokat, nem kalandoztam el, jól felépített órák voltam, és tartottam magamat a részletes óravázlataimhoz. Erre István – igen bölcsen – megjegyezte, hogy ilyen órái kétféle tanárnak vannak: annak, aki még nem tud túl sokat a témáról (tehát nem tud hova elkalandozni), és annak, aki már rengeteget tud róla (tehát tudja, mire kell koncentrálni, és mi az, amit egy diáknak át kell adnia). Csak remélni merem, hogy azóta már az elkalandozás hullámain evickélek mint tanár, hogy egyszer én is megérkezhessem oda, ahová mi, Géher-tanítványok mind szeretnénk; az viszont biztos, hogy a
„géherológia” tudományában még az útvesztőnél tartok, hiszen most is annyi emlék kavarog a fejemben, hogy nehéz lenne célratörő óravázlatot írni belőlük. Marad hát a kalandozás emlékeim labirintusában, hogy megérkezzem valahová, s bár igyekszem a célt sohasem feledni, Kavafisztól tudom, hogy a jutalom maga az út, s nem a végcél puszta elérése. Kalandra fel, tehát!
Jómagam a géheri Ithaka felé akkor kezdtem el hajózni, amikor tartalékos matrózként felvételt nyertem a hajóra, mely Eötvös József nevét viseli. Így nem csoda, hogy Istvánhoz fűződő emlékeim jó része az Eötvös Collegiumban töltött éveimből származik. Emlékszem, természetesen, a felvételire, ahol is egy négysoros verssel kellett megküzdenem. A küzdelem végére az is kiderült, hogy Pilinszkyt elemeztem a műhelyvezető fordításában.
Ekkor tudatosult bennem először, azt hiszem, hogy nem akármilyen órákra kaphatok itt belépőt. Ez nem egy átlagos felvételi volt átlagos felvételiztetővel és átlagos kérdésekkel; következésképp az út, mely előttem állt, sem lehetett átlagos. Mert egy angol szakon bizony végig lehet hajózni úgy is, hogy összetákolt bárkádat a véletlenszerűen fel-feltámadó szél viszi előre egyenesen a végcél felé, a diplomáig; de felszállhatsz egy erősebb, nagyobb hajóra is, mely elbírja a kalandozásokat. S míg hasítod a vizet, közben észben tartod Kavafisz útmutatását:
Ha majd elindulsz Ithaka felé, válaszd hozzá a leghosszabb utat, mely csupa kaland és felfedezés. (…) Legyen minél több nyári hajnalod, mikor – mily hálás örömmel! – először szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt, válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt, és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.
Én szerencsés vagyok, amiért Istvánnal együtt hajózhattam: jó portékákkal halmozott el engem. Amikor kikötöttünk Átokföldje partjainál, megálltunk halászni, nem siettünk tovább. Igazgyöngy után kutattunk ott, ahol sokan csak sivatagot sejtenek, s megtaláltuk a legszebb szemeket, míg a verset először felolvasóestté, majd hangjátékká, s végül színdarabbá csiszoltuk.
Köveket hoztunk Shirley Jackson Sorsolásának felolvasásához, hogy azok szavaink által vérvörös korallá váljanak; és időtlen időkig lakomáztunk Wilder hosszú karácsonyi vacsoráján, megörökítve az ismétlődő pillanatot mint borostyánt, a természet túlélő idő-kapszuláját.
István személyében olyan tanárral találkoztam, aki kalanddá tud varázsolni minden egyes órát. Ő nem csak tanította Shakespeare-t nekünk, hanem el is játszotta: a szerző alakját öltötte magára a Collegium századik születésnapját ünneplő darabunkban, majd évekkel később a Vízkeresztben láthattuk papként viszont a színpadon. Ahogy tehette, segítette darabjainkat:
hol részvételével, versével, műfordításával, hol anyagi segítséggel, és mindig a belénk vetett bizalommal.
Olyan ember ő, aki soha nem akart nagy követ dobni a tenger vízébe, s talán épp ezért legkisebb kavicsa után is úgy gyűrűzik a víz, hogy végét nem látjuk a parttól. Szemináriumot tartott T.S. Eliot remekművéből, s pár évvel később egy vegyész, egy biológus, egy filozófus, valamint néhány angol szakos és magyar szakos hallgató azon vitatkozott vérre menően, hogy vajon a jácintoskert-jelenet valóban az ártatlanság pillanatát mutatja-e – csak mert néhányan, akik annak idején benn ültek István óráján, úgy látták, hogy ha a versből lehetett hangjátékot csinálni, akkor biztosan lehet színielőadást is kreálni belőle. Mind így szeretnénk tanítani. Mind így szeretnénk fodrozásra bírni a körülöttünk lévő állóvizet.
Megmozgatott ő már sokféle diákot, de ami még fontosabb, és amihez nagyon jól ért: képes az emberben lakozó sokféle karaktert a felszínre csalogatni. Mert hisz abban, hogy mindig lehet mélyebbre és mélyebbre merülni a lélek óceánjában, és van igazgyöngy a háborgó hullámok vagy a szélcsendes víztömeg alatt, amiért érdemes megdolgozni. Sokunk szerencséje, hogy ő így gondolkodik. Ha közhelyesen fogalmaznánk, azt mondanánk, sikerült óráin szóra bírni boldog-boldogtalant. Most viszont, hogy egy számomra kedves anekdotával zárjam emlék-kalandozásaim, azt írom:
István olyan kivételes tanár, hogy tettekre sarkall boldog-megboldogultat egyaránt. Sosem felejtem ugyanis azt a késő esti órát, amikor Henry James csavaros karácsonyi történetét taglaltuk lelkesen, hogy aztán István, a rá oly
jellemző módon egy elgondolkodtató kérdéssel zárja az eszmefuttatást a jól megfogalmazott szentencia helyett. Ekkor, a kardinális kérdésre, miszerint léteznek-e kísértetek, a hallgatóság többsége nemmel szavazott; majd a szinte szokatlan óravégi csöndet hangos puffanások törték meg, mivel a legfelső polcról jó pár könyv a hallgatóság nyakába zúdult, pedig a bútorhoz – legalábbis szemmel láthatóan – egy teremtett lélek sem nyúlt. (De, mint tudjuk, a szellem szabadon szolgál…)
A „szellemes” órák és előadások, a közös gondolkodások, a szövegek megformálásai és hétköznapi beszélgetéseink – vagyis a sok drága portéka, mit a közös úton gyűjtöttünk – emlékeim múzeumának legféltettebb kincsei közé tartozik. Az, hogy szeretnék Ithakába jutni, talán nem István érdeme; de azt, hogy sejtem, merre kell hajóznom, s hogyan, javarészt neki köszönhetem.
Mint még annyian...