„Nyugodtan mondhatom az egyik komor szenátorral: repertum est hodierno die facinus quod nec poeta fingere, nec histrio sonare, nec mimus imitare poterit [ma egy olyan gaztett lepleződött le, amelyet sem költő nem tudna kitalálni, sem színész előadni, sem némajátékos bemutatni]”1 – mondta Sir Edward Coke 1606. március 28-án Henry Garnet tárgyalásán. „A költő és a színész ne tudná?” – gondolta talán Shakespeare, és a példátlan bűntettről, a Puskaporos merényletről keringő (vagy inkább keringtetett) információkat, gondosan megformált mondatfoszlányokat beleszőtte a Macbethbe.
Pontosabban, Géher István megfogalmazását felhasználva, Shakespeare-nek csak „ki kellett nyitnia a dolgozószoba ablakát, hogy a kéziratot átjárja a megsűrűsödött levegő”.2 A Macbeth olyan időben keletkezett, amikor mindenkit foglalkoztatott, esetleg félelemmel töltött el a templomi pápisták színlelése, a jezsuiták kihallgatásaikon bemutatott csűrés-csavarása, vagyis ekvivokálása, aminek következtében „Nincs szem, mely az arcból / Kiolvasná a lélek alkatát”,3 és ami a vádlók értelmezésében lehetővé tette a Puskaporos merényletet. A kormányzat szemében minden katolikus lehetséges veszélyforrásnak számított, hiszen egyszerre két úrnak tartozott hűséggel, és nem lehetett tudni, hogy ha választania kellene, akkor melyik kötelme győzedelmeskedne. Éppen erre találták ki a mindeddig előszeretettel alkalmazott úgynevezett véres kérdést: ha kételkedtek egy katolikus alattvaló hűségében, akkor megkérdezték tőle, hogy a Pápa és az uralkodó közti konfliktus esetén ki mellett állna. Ha hajlandó volt megesküdni, hogy a királyhoz lenne hűséges, akkor elengedték, ha nem esküdött, vagy nem a király számára kedvezően, akkor árulónak nyilvánították. Arra, hogy
1 [Anon.], A true and perfect relation of the whole proceedings against the late most barbarous traitors, Garnet a Iesuite, and his confederats. (London: Robert Barker, printer to the Kings most excellent Maiestie, 1606. [STC (2nd ed.) / 11619]) Sig. Ddr :
„I may confidently pronounce with a grave senator, repertum est hodierno die facinus quod nec poeta fingere, nec histrio sonare, nec mimus imitare poterit…”
2 Géher István: Shakespeare-olvasókönyv: tükörképünk 37 darabban (Budapest:
Cserépfalvi Könyvkiadó, 1991), 232.
3 A Macbethből vett idézeteket Szabó Lőrinc fordításában közlöm az alábbi kiadás alapján: William Shakespeare, Macbeth (Budapest: Európa Kiadó, 1981. Az utószót Géher István írta.) Az angol szöveget és a felvonás-, jelenet-, és sorszámokat a következő kiadás szerint: William Shakespeare, Macbeth. The Arden Edition of the Works of William Shakespeare. Ed. Kenneth Muir. (London: Methuen & Co. Ltd., 1979)
lehetséges hűséget esküdni, és közben árulást elkövetni, a XVI–XVII. század fordulójának eseményei – köztük a Puskaporos merénylet – mutattak rá.
Az 1606-ban angolul, majd egy évvel később latinul is kiadott A néhai módfelett barbár árulók vádeljárásain történt események igaz és teljes elbeszélése is különös súlyt fektet arra, hogy a rosszindulatú színlelést elválaszthatatlanul kösse a katolikusokhoz. Az összeesküvők perének leiratát azért adták ki, hogy meghatározza és uralja a közvéleményt, Shakespeare pedig, ha hihetünk az irodalomtörténészeknek, ugyanezt a közvéleményt lovagolta meg a Macbeth egyetlen komikus jelenetében. Így került a Kapus jelenetébe utalás Henry Garnetre, aki „foglalkozása szerint jezsuita, méghozzá elöljáró, és valóban előrébb is járt az ördögi árulásban, mint bármely elődje”,4 akinek bűne, hogy a „jezsuita ekvivokáció” doktrináján keresztül „– törvényesnek állítva be a kevert állításokat, vagyis azt, ha az ember a felét kimondja annak, amit gondol, felét pedig megtartja magának – nem egyszerűen hazugságra tanítja az embereket, hanem félelmetes és átkozott istenkáromlásra”.5 Ahogy – a Shakekespeare által egyébként bizonyosan nem olvasott – levelében Dudley Carlton („Még a bitófa alatt is megpróbál majd csűrni-csavarni [will equivocate], de minden csűrcsavarás nélkül [without equivocation] kitekerik a nyakát”)6, a Macbeth Kapusa is szinte gyermeki, és kissé együgyű örömet lel abban, hogy az egyébként ritka ’ekvivokáció’ szót minél többször használja egyetlen mondatban („Ki az, a másik ördög nevében? Biztosan egy csűrcsavar ügyvéd [equivocator], aki mindkét serpenyőben bármelyik ellen képes volt esküdni; Úristen, mennyit csalt, hazudott [who committed treason enough for God’s sake], s mégsem tudta becsűrnicsavarni [equivocate] magát a mennyországba: No, bújj be, Csűrcsavar [Equivocator]!”).7 Neki ötször sikerül.
A vádlók szerint Garnet és társai – a jezsuita aktív részvételére semmi sem utal, mégis őt tekintik a főbűnösnek: tárgyalásának bemutatása teszi ki a könyv kétharmadát – I. Jakab minden szempontból jogszerű és isteni eredetű uralkodásának megtörésére törekedtek.8 Tervezett tettük annyira gonosz volt, hogy maga a természet lázadna fel még azok ellen is, akik elmulasztanának fellépni ellene – mint a vádak szerint Garnet tette.
„Hiszen vae mihi [jaj nekem], ahogy a Próféta mondja, qui tacui [aki hallgattam]. Végül, egy másikukkal szólva etiamsi ego tacuero, clamabunt lapides [még ha én hallgatnék is, a kövek fognak kiáltani]”9 Coke itt Lukácsot
4 A true and perfect relation, Sig. Tv: „..by profession a Jesuite, and a Superior, as in deed hee is superior to all his predecessors in devilish treason…”
5 A true and perfect relation, Sig. T2r: „under the pretext of the lawfulnesse of a mixt proposition to expresse one part of a man’s mind, and retaine another, people are indeed taught not onely simple lying, but fearefull and damnable blasphemie.”
6 A mondat első fele saját fordításom, a többit Géher Istvántól idézem (Géher, 232.)
7 II. ii. 8–12.
8 A true and perfect relation, Sig. Q3v–[Q4r]
9 A true and perfect relation, Sig. Ddr: „For otherwise vae mihi, as the Prophet
alakítja saját mondandójához (19, 40), akárcsak a saját tettétől rettegő Macbeth10: „Te, szilárd föld, ne halld, hol jár a lábam, / Mert köveid kifecsegik / S megtörik az éj néma iszonyát”. Sir Edward Coke szerint Garnet ismerte a merénylet tervét, éppen ezért neki magának lett volna kötelessége feljelenteni azokat a katolikusokat, akik ezt gyónás közben tudomására hozták. És arra, hogy ezt késlekedett megtenni, az sem mentség, ha azért nem tudott cselekedni, mert meghallván a tervet Garnet agya „talán megdöbbent és felbolydult az ilyen szokatlan eseményeken való elmélkedéstől”, ahogy Macbeth szájából is gyenge kifogásnak hangzik, hogy kábult agya „elfelejtett / dolgokkal küzdött”,11 miközben éppen a gyilkosság tervét fogalmazza. Duncan minden meghatottság nélkül fogadja a hírt, hogy az áruló Cawdor kivégzésekor különös méltóságot mutatott („Őszintén beismerte árulását, / Esdekelt, hogy bocsáss meg neki, felség, / Mély megbánást mutatott: életéből / Az volt a legszebb, ahogy távozott”12). A tárgyalás végére Garnet is csupán I. Jakab kegyelmében bízhatott, amit azzal remélt kiérdemelni, hogy mindent bevallott, és elismerte bűnösségét.
Akárcsak Cawdor, ezzel ő is kiváltja vádlói elismerését („több jót tett ezen az egy napon ott állva a szószéken (ugyanis olyanféle emelvényen állt, mint egy szószék), mint amennyit egész életében más szószékeken állva”),13 de még ez sem elég a kegyelemhez. Bűne ugyanis – amely immár minden katolikusra kiterjeszthető, hiszen maga Garnet tanította őket erre, a „hamis nyelvek romlottsága, akik mindig arra törekedtek, hogy bebizonyítsák az igazságról, hogy hazug”14 – súlyos és megbocsáthatatlan. Az ekvivokáció, a kétszínű beszéd doktrinája bitóra juttatta Garnetet, de ha tervük nem derül ki, történhetett volna fordítva is, ahogy – saját értelmezésében – a vészbanyák kétértelmű jóslatai miatt Macbethtel: „két nyelvet beszélt / A hazug pokol, s igazsága csak látszat.”15
Az ekvivokáció, amelyet az 1590-es évekig a kétértelműség szinonimájaként használtak, Angliában a Robert Southwell tárgyalását követő jezsuita-ellenes propaganda során kezdte elnyerni azt a speciális értelmet, amelyről a kontinensen már évtizedek óta folyt a vita.16 Egyes
Etiamsi ego tacuero, clamabunt lapides”. A latin szöveg fordításánál a Károli-Bibliát vettem figyelembe.
10 Muir jegyzete a II.i. 57–58. sorokhoz.
11 I. iii. 150–151.
12 I. iv. 5–8.
13 A true and perfect relation, Sig. [Cc4r]: „Hereupon my Lord Admirall said to Garnet that he had done more good this day in that pulpit which he stood in (for it was made like unto a pulpit wherein he stood) then hee had done all the dayes of his life in any other pulpit.”
14 A true and perfect relation, Sig. Y2v: „Such have been the iniquitie of false tongues, who have alwayes sought to proove the trueth a liar”
15 V. v. 42–44.
16 A Garnet műve mögött álló kontinentális és angliai hagyományt részletesen ld.: A.
E. Malloch, “Father Henry Garnet’s Treatise of Equivocation,” Recusant History, 15, no. 6 (1981). pp 387–395.; Perez Zagorin, Ways of Lying. Dissimulation, Persecution, and Conformity in Early Modern Europe. (Cambridge, MA & London: Harvard UP,
jezsuita és más katolikus teológusok ugyanis a Biblia számos pontjára, és különösen Jézus egyes cselekedeteire, valamint Arisztotelésznek a kevert állításokról alkotott elméletére hivatkozva azt tanították, hogy ha a hangosan kimondott állításainkat gondolatban tett megszorításokkal módosítjuk, akkor nem követjük el a hazugság bűnét, ugyanis egyrészt hazugság csak az, amit kimondója gondolatban is hazugságnak szán, másrészt a csupán gondolatban kimondott megszorítás (restrictio/reservatio mentalis) Isten számára ugyanúgy hallható, mintha ki lett volna mondva.
Az ekvivokáció doktrinája azért volt fontos az angliai katolikusok, köztük Garnet számára is, mert így lehetővé vált, hogy akár eskü alatt is eltitkolhassák tudásukat protestáns kihallgatóik elől, például arról, hogy hol rejtőznek más katolikusok. Egy korabeli pamflet így ír arról, hogy az üldöztetésben a katolikusoknak némi biztonságot adó pragmatikus megoldás, az ekvivokáció ugyanakkor hogyan teszi lehetetlenné az ellenük folyó jogos vagy jogtalan eljárásokat: Thomas Bell szerint a jezsuita ekvivokációt
világos angol nyelven hazugságnak és hamisságnak lehet nevezni.
Ugyanis a következő az egyik szabályuk: valaki saját maga számára igaz állítást formálva, ha kérdést tesznek fel neki, annyit titkolhat el az állításból, amennyit csak jónak lát. Például ha valaki megkérdezi tőled, hogy amennyiben a Pápa azzal a szándékkal közelítene, hogy a fegyverek erejével megszállja az országot, az ő oldalára állnál-e vagy a királynőjére, akkor te magadban ezt a kijelentést formálnád meg:
„a királynő oldalán fogok állni, ha a Pápa ezt parancsolja”, míg az ő doktrinájuk szerint jogosan felelhetnéd, hogy „a királynő oldalán fogok állni”, és a többit eltitkolhatnád. Ezáltal pedig a kérdező egyszerűen félre van vezetve.17
Úgy tűnik azonban, hogy Shakespeare számára nem volt világos az ekvivokáció szó új, kifejezetten Garnethez kötődő jelentése, hiszen a Macbeth-beli hat előfordulása közül mindegyik a szó régi, általánosabb értelmében szerepel (akárcsak korábban a Hamletben, a Minden jó, ha vége jóban és az Othellóban), vagyis mint kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, félrevezető, vagy Szabó Lőrinc fordításában „csűrcsavaró” megnyilatkozás vagy személy.
Márpedig ha igaz az, hogy Shakespeare a Macbethet nagyjából a Puskaporos merénylet tárgyalásaival egy időben írta, és hogy a kapus-jelenetben kifejezetten Garnetre céloz, akkor az is valószínű, hogy nem
1990.), különösen a 8. (Casuistry, Mental Reservation, and Dr. Navarrus), 9.
(England and the Controversy over Mental Reservation) és 10. (Casuistry and Dissimulation in English Protestantism) fejezeteket.
17 Thomas Bell, The anatomie of popish tyrannie… (London: Iohn Harison, for Richard Bankworth, 1603). STC (2nd ed.) / 1814. Idézi Frank L. Huntley, “Macbeth and the background of Jesuitical equivocation,” PMLA LXXIX/4 (1964): 390–400,
ismerte a per részleteit tartalmazó leiratot, amelyből korábban idéztem.
Ebben ugyanis az ekvivokáció egyértelműen a reservatio mentalis jelentésében szerepel: mind Sir Edward Coke vádbeszédében, mind Garnet védekezésében, mind pedig Northampton terjedelmes – az összes összeesküvő pereiről szóló leírással együtt az egész kötet kb. felét kitevő – beszédében. Úgy tűnik tehát, hogy a perirat és a Macbeth között felfedezhető megfogalmazásbeli párhuzamok – ahogy Carlton és a kapus szóviccei közöttiek is – nem annyira a tudatos felhasználásnak köszönhetők, mint annak, ahogy az a bizonyos összesűrűsödött levegő átjárta a lapokat.
Amiért a doktrina akkora vihart kavart, és amiért különösen alkalmas volt propagandisztikus célokra, az éppen az, ami megkülönbözteti a hagyományos értelemben vett kétértelműségtől. Egy kétértelműen megfogalmazott mondatban valamely szó vagy kifejezés több referenciával rendelkezik, vagy több szintaktikai szerepet is betölthet. Ezek a mondatok, különleges megfogalmazásuk miatt könnyen saját magukra irányítják a figyelmet, szinte felszólítva a befogadót, hogy mérlegelje, vajon a lehetséges jelentések közül melyik a legvalószínűbb. Ilyen esetekben a beszélő és a címzett felelőssége közös: a beszélő megtévesztésre törekszik, de a címzettnek van mérlegelési lehetősége. Példaként szolgálhatna erre a Macbeth-ben elhangzó jóslatok közül a királyságra vonatkozó: „Üdv, Macbeth, üdv! Végül király leszel!”18 Amint a pár sorral később következő monológból látjuk, maga Macbeth is úgy véli, hogy a vészbanyák több értelmezést kínáltak fel (királlyá fog válni, vagy királlyá tudja tenni magát), és az ő feladata, hogy döntsön közöttük.
Ezzel szemben az ekvivokáció legfőbb jellemzője a megcélzott hallgató hamis biztonságérzetének felkeltése és ezáltal becsapása. Ha egy kimondott mondatot a beszélő gondolatban megszorításokkal kezel, akkor annak az elhangzó mondatban semmi jele sincs. A kikérdező számára az ekvivokációt tartalmazó mondatok semmiben sem különböznek a hétköznapi,
„őszinte” állításoktól. Semmilyen nyelvi jel sem utal az ilyen mondatokban arra, hogy a kérdezőnek esetleg máshogy kellene érteni őket, mint ahogy hangzanak. Bár elfogulatlannak koránt sem nevezhető Sir Edward Coke beszéde, a tárgyalás eseményeit rögzítő irat kiadása pedig fontos eleme a Puskaporos merénylet nyilvános értelmezését meghatározó királyi propagandának, az ekvivokációval a kommunikációba épülő kiiktathatatlan bizonytalanságot és kételyt pontosan írja le:
És amikor a jezsuiták azt kérdezik, hogy miért nem eretnekséggel gyanúsítjuk és vádoljuk őket, akkor az azért van, mert ekvivokálnának, így aztán nem lehetne őket tárgyalni és megítélni a szavaik alapján. (…) Mert igaz, ezek a jezsuiták, ezek sohasem esküsznek arra, hogy igazat mondanak, mégis, maga az ekvivokáció
18 I. iii. 50.
és a hazugság egyfajta tisztátalanság, amit viszont esküvel és fogadkozva tiltanak.”19
Akiknél az ekvivokáció alkalmazása feltételezhető, azokat valóban felesleges kihallgatni, mert a vallomásuk semmit sem fog bizonyítani. Éppen ezért érdekes kérdés, vajon miért gondolták úgy a protestáns hatóságok, hogy az 1607-ben a katolikus alattvalókra kényszerített újabb hűségeskü majd megoldja a problémát („Mindezeket világosan és őszintén elismerem, és megesküszöm rájuk, az általam nyíltan kimondott szavakkal, és ezen szavak világos és közönséges értelme és jelentése szerint, mindenféle ekvivokáció vagy gondolatbeli eltérés, vagy titkos megszorítás nélkül.”)20.
Az ekvivokáció működése ugyanis éppen azon alapul, hogy a beszélő olyan információt hallgat el, amely pontosítja a kimondott mondatot, és amelynek birtokában a megtéveszteni kívánt hallgató számára is világos lenne, hogy a látszólag egyszerű – olykor közhelyszerűen rögzített jelentéssel rendelkező – mondat valójában értelmezésre szorul. A ki nem mondott információ éppen arra hívná fel a figyelmet, hogy az elhangzó mondat szavait valahogy máshogy kell értelmezni (bár a kimondott részt ellentétére fordító megszorítást tiltja az ekvivokáció doktrinája).21 A jezsuiták szokásos példáján szemléltetve: ha egy protestáns kihallgató megkérdezi egy katolikustól, hol rejtőzik a pap, akkor – például Garnet szerint – nyugodtan válaszolhatja, hogy „Nem tudom”, magában hozzátéve, hogy „ha te kérdezed”. Hasonló a Macbeth jóslatai közül a Macduff-ra vonatkozó („Légy vakmerő és véres és szilárd: / Akit asszony szült, teneked nem árt, / Nem árt oly emberi erő”):22 itt Macduff születésének titka az elhallgatott információ, a megfogalmazás pedig azért különösen megtévesztő, mert az „akit asszony szült” csupán a
„senki” pleonasztikus ismétlésének tűnik, míg valójában a „senki” értelmét pontosítja. A világirodalomban számtalan hasonló példát találhatunk – leggyakrabban talán a szinte mindig félreértett jóslatok kapcsán –, a jezsuita ekvivokáció ezért sem köthető kizárólag a Macbeth-hez: inkább azt mondhatnánk, a jezsuita ekvivokáció körül a 16. század második és a 17.
század első felében zajló vita során egy olyan alakzatot ismertek fel, és tettek a reflektív gondolkodás részévé, amely addig kizárólag a művészi gondolkodásban tűnt fel.
Az ekvivokáció úgy húzza ki az értelmezéshez szükséges stabil viszonyítási pontul szolgáló talajt az értelmező lába alól, hogy azt észre sem
19 A true and perfect relation, Sig. T2r–T2v: „And whereas the Jesuites aske why wee convict and condemne them not for heresie, it is for that they will equivocate, and so cannot that that way be tryed or judged according to their words. (…) For these Jesuites, they indeede make no vow of speaking trueth, and yet even this equivocating and lying is a kind of unchastitie, against which they vow and promise.”
20 Az eskü teljes szövegét ld. Henry N. Paul, The Royal play of Macbeth: when, why and how it was written by Shakespeare. (New York: Octagon, 1971), 354–355.
21 David Jardine, ed., Henry Garnet: A treatise of equivocation. (London: 1851), Cap.
6.
veszi, csak mikor már komoly következményei vannak. Az ekvivokáció mindig csupán utólag ismerhető fel, amikor kiderül az elhallgatott információ, ám akkor már általában túl késő, hiszen a beszélő által a félrevezetett hallgatóval szemben tervezett cselekedet megtörtént: a rejtegetett katolikus alattvaló – hűségesküjét gondolatban megtoldva a „ha a Pápa is úgy rendeli” kiegészítéssel – merényletet kísérelt meg, Macbeth pedig szemben áll azzal, akinek lehetősége van őt megölni, hiszen nem asszony szülte.
„Az elemi erők a Macbeth-ben rosszindulatúak, antihumánusak, az ember elveszejtésére törekszenek. Nem muszáj a boszorkányokban hinnünk, ha figyelmesen követtük idáig a nagytragédiák logikai levezetését.”23 A Macbeth-ben az ekvivokáció ennek a gonosz, emberfeletti univerzumnak a része. A vészbanyák megfejthetetlen jóslataiban ott bujkál az ember hiábavaló vágya a jövő megismerésére, arra, hogy a cselekedeteken ne kelljen gondolkozni, mert a sors majd magától mindent elrendez, de benne van az attól való évezredes félelem is, hogy az ilyen metafizikai tudás büntetlenül nem kerülhet át a fizikai világba, és az attól való rettegés, hogy akkor se lehet ellene semmit tenni, ha nem tetszik, amit megtudunk. Macbeth, a „self-made man”24 úgy dönt, hogy nem várja ki, amíg betelik a sorsa, sőt, a nem tetsző részleteken megpróbál változtatni. Az emberiség vágyteli félelme a jövő megismerésétől azonban, úgy tűnik, nem alaptalan: sem Fleance-ot, sem Macduffot nem sikerül megölnie, hogy beteljen a vészbanyák jóslata. „Senki / Ne higgyen többé a bűvész pokolnak: / Kétértelmű káprázattal vakít / S amit fülünknek ígér, megszegi / Reményeinknek”25 – figyelmezteti a színházi közönséget, az embereket, akikhez talán még eljuthat a szava.
A Macbeth sorsát figyelő közönség jó helyzetben van, hiszen már jóval Macbeth előtt tudja, hogy a jóslatok egyértelműsége mögött mindig ki nem mondott árulás rejlik. Helyzete olyan, mint a jezsuita vallomását figyelő Istené, aki a kimondott mondat gondolatbeli megszorítását is hallja, hiszen a néző rég tudja, hogy a tragikus hős sorsa félreérteni a sorsára vonatkozó, látszólag világos és félreérthetetlen jóslatot. De mit tehet a néző akkor, ha éppen akkor azt is megtudja, hogy az észrevehetetlenül félreérthető megfogalmazás nem csak a színpadi játék kitalációja, a boszorkányok lehetősége, nem is csupán a tragikus hősöké, hanem bárkié?
23 Géher, 236.
24 Géher, 238.
25 V. viii. 19–22.