Vasa Ulászló király és a kozák probléma - AZ ERDÉLYI FEJEDELMEK BÁTHORI

AZ ERDÉLYI FEJEDELMEK BÁTHORI – ÖRÖKSÉGE III. Vasa Zsigmond Lengyelországa és az Erdélyi Fejedelemség

IV. Vasa Ulászló király és a kozák probléma

Oly nagy volt az elégedetlenség III. Zsigmonddal szemben, hogy 1632-ben bekövetkezett halálakor az új királyjelöltet, az első házasságából született fiát, Władysławot (Ulászlót) „egy fél óra alatt” királlyá választották.⁵⁵ Népszerűsége abból fakadt, hogy ez a Vasa nem volt idegen. Lengyelországban nevelkedett, lengyelül szeretett beszélni környezetével (latinul, olaszul és németül is tudott), a tudomány és kultúra támogatása mellett nem feledkezett meg a hazafias kötelezettségeiről sem.

51 Történelmi Tár 1882. 254.

52 Uo. 267.

53 Szekfű Gyula is idézi Bethlen Gábor 1628 októberi levelét, SZEKFŰ: Bethlen Gábor. 242. – A nagyvezír állásfoglalását kéri a Porta számára óriási előnyökkel járó korona ügyében. Mind eközben hangsúlyozta, hogy a lengyelek (inkább a litvánok!) keresték meg a korona ajánlattal :

„Az Isten előtt állunk és igazságot mondunk, mi soha életünkben senkivel erről nem tanácskoztunk, senkit soha közülök meg nem találtunk, mert soha nem kívántuk azt a méltóságot, most sem kívánjuk, tudván kemény természetek” – Török-magyarkori állam okmánytár 90-91.

54 WISNER: Zygmunt III Waza, 205–206; Polska, jej dzieje i kultura, 55–56; JASIENICA:

Rzeczpospolita 349; ĆIESLAK, Edmund–BIERNAT, Czesław: Dzieje Gdańska. Gdańsk, 1969.

154; TOPOLSKI: Lengyelország története 142., HALECKI: A nyugati civilizáció peremén, 139.

55 Polska, jej dzieje i kultura, 57.

Személyesen több csatában vett részt, az 1621-es chocimi (hotini) eseményekkor mutatott helytállására, bátorságára élénken emlékezett a nemesség. Azt is szívesen fogadta az ország, hogy udvarában első pillanattól fogva a nem katolikus vallásúak is hivatalhoz juthattak. Vallási tolerancia után áhítozott Litvánia és Ukrajna is. A pravoszlávoknak és a protestánsoknak tett gesztusokat – például 1632-ben a pravoszlávoktól elvett templomok egy részét visszaadta az eredeti tulajdonosoknak, 1635-ben a kijevi metropolitának „orosz kollégium” alapítását engedélyezte Kijevben, az ariánusok Rakowban működtethettek iskolát és nyomdát stb. – még elfogadta a Rzeczpospolita, ám az 1629. évi altmarki fegyverszünet anullálására szövögetett terveket nem nézte jó szemmel. Nem a cél, hanem a cél realizálásának eszközei ellen tiltakozott a klérus is, a nemesség is. Arról van szó, hogy Gusztáv Adolf halála után IV. Ulászló a legegyszerűbb módon, házasságkötéssel akarta szétvágni a gordiuszi csomót. Gusztáv Adolf özvegyének, a protestáns Eleonórának feleségül vételével Lengyelország megszabadulhatott volna a szégyenteljes Altmarktól, visszanyerhette volna elvesztett tartományait, kikötőit, gazdasági forrásainak javát, miközben IV.

Vasa Ulászló a családjának apja által elvesztett svéd trónt is megkaparinthatta volna.

Egy csapással minden problémától mentesült volna a lengyel király is, az ország is.

Bármennyire vonzó és tetszetős volt a király számítása, egy protestáns királyné elfogadhatatlan volt az egyházi és a világi szenátoroknak. Ezt a házassági szándékot csírájában fojtották el, akárcsak Ulászló másik nősülési tervét is. A Pfalzi Frigyes lányával, Erzsébettel kötendő házasság, amely ugyancsak a svéd pozíciók meggyengítésére irányult, megint a vallási összeférhetetlenségen bukott el. Amikor 1637-ben a vallási azonosságot előtérbe helyezve IV. Ulászló feleségül vette Habsburg Cecilia Renátát – II. Ferdinánd császár Bethlen Gábor által is nőül kért lányát –, azonnal megkopott a király népszerűsége. III. Zsigmond Habsburg feleségei kísértettek, de sokkal inkább III. Zsigmond szerencsétlen politizálása rémlett fel az országnagyok szeme előtt.

Tökéletes csapdába került IV. Ulászló! Az ország érdekében tett lépéseit a nemesség vallási okokra hivatkozva torpedózta meg, s amikor a vallási elvárásoknak megfelelt, akkor ugyanaz a nemesség apja gyűlöletes uralkodását emlegette. Ez a házasság különben a franciákkal kötött 1635-ös svédellenes koalíciót blokkolta, IV.

Ulászló ezek után a Richelieunek küldött 10 ezer (zömében kozák) katonát a császár hadseregébe irányította át. Az ország, a Rzeczpospolita érdekeit megjelenítő király a főnemességgel egyre súlyosabb konfliktusba keveredett. A király és köznemesi származású kancellárja (1638-tól Jerzy Ossoliński) mindent megpróbált az ország egységének helyreállításáért, ami természetesen a királyi hatalom erősítésével, illetve a mágnások helyi hatalmának letörésével lett volna elérhető. Livónia, Kurlandia, Warmia peremterületek után a délkeleti végvidék, Ukrajna vált a Rzeczpospolita újabb válságövezetévé. A Báthori István – Jan Zamoyski, a király – kancellár kettős tevékenységét idéző IV. Ulászló – Jerzy Ossoliński Ukrajna központi irányítás alóli kicsúszását nem tudta megakadályozni, a Potockiak, a Koniecpolskiak, a Zaslawskiak, az Ostrogskiak, a Wiśniowieckiek kiskirályokként uralták a Kijeven, a Dnyeperen túlra is átnyúló hatalmas országrészt. Az 1620–1630-as években itt kirobbant társadalmi megmozdulásokat, a vallásért és a szabadparaszti (kozák) életformáért fegyvert ragadó kozákfelkeléseket kíméletlenül leverték és megtorolták az ukrajnai mágnások. De kik is voltak ezek a kozákok? Milyen okokkal magyarázható, hogy a kozákság szerepe és jelentősége néhány évtized alatt nemcsak országos, hanem nemzetközi jelentőségre emelkedett?

A lengyel–litván állam és a nemesi társadalom ambivalens érzésekkel viszonyult a végeken élő, kraj-beli (kraj – okrajna – Ukrajna = határszél) kozáksághoz.

Nélkülözhetetlen katonaelem volt a tatár portyák megakadályozására, s ezért a respublica a Dnyeper vidékén megtelepedett szabadokból = kozákokból lajstromozott, azaz zsoldos sereget szervezett. Számuk a 17. század első felében 3 és 6 ezer között ingadozott, míg a lajstromból kimaradottak, az ún. vipiszcsikek száma feltartóztathatatlanul növekedett. Ennek okát a romló életkörülményekkel magyarázhatjuk.

Egy Beauplan nevű francia hadmérnök, aki lengyel zsoldot húzva Kelet-Ukrajna helyszínelésével és feltérképezésével foglalatoskodott, naplójában sok érdekes és hasznos adatot rögzített a kozákokról. Felfigyelt a lengyel zsoldos francia arra, hogy a kozákok főleg a parasztsághoz kötődtek, a parasztságból érkeztek a kozákságba.

Leírta azt, hogy a kozákok „szenvedélyesen szeretik” a szabadságot. Utánpótlásukat a jobbágyi társadalomból kiszakadt, zömében nőtlen férfiak biztosították, akik a földesúri zaklatások elől a biztonságos vidékre menekültek. A jobbágyok szánalmas helyzetéről Beauplan feljegyezte: a parasztok hetente három napot robotolnak a földesurak javára, a használatra kapott parcellájuk és földjük arányában házi szárnyasokkal, zöldséggel, gyümölccsel, erdei bogyókkal, gombával stb. járulnak hozzá a nemesi család élelmezéséhez. Ezen kívül még „ezer kíméletlen és igazságtalan követelésnek tesznek eleget, nem beszélve a pénzjáradékról, a juh, a sertés, a méz és egyéb termény tizedéről. Három évente ökörharmad terheli őket.” A lengyel nemes, a slachtics jobbágyok feletti uralma korlátlan, sőt életükkel is rendelkezett. A leggazdagabb földesurak évi jövedelme a 800 ezer livre-t is elérte – Beauplan szerint.

Ebből a hatalmas összegből fedezték a mágnások hivalkodó öltözéküket, vásárolták fegyvereiket, fogadták pazar lakomákon vendégeiket. Egyszerűbb vendégeskedés alkalmával is 70–80 embernek tálaltak fel aranyozott ezüst edényekben, kínáltak külföldi borokat a drágakövekkel díszített serlegekben.⁵⁶Teljesen érthetőnek mondja Beauplan, hogy az ukrajnai parasztok tömegesen szöknek el a gazdáiktól, és hogy

„nem múlik el 7–8 év lázadás nélkül.”⁵⁷

A Rzeczpospolita délkeleti végein élő jobbágyságnak egyetlen kitörési pont kínálkozott, ez a kozákság. Lajstromba bekerülve egy regisztrált kozák, a kozákot megillető szabadságjogokat (földtulajdon, adómentesség, önkormányzat, saját bíráskodás) élvezhette az állam javára teljesített katonai szolgálata fejében. Ők őrizték a déli Vadmező (Gyikoje polje) stratégiailag fontos helyeit, a folyami átkelőket (réveket), a gázlókat stb., de nemcsak a tatárok ellenében, hanem a „lenti” = a Dnyeper zuhogói mögött élő, szabad kozákokkal⁵⁸szemben is.

56 BEAUPLAN, Guillaume: Opiszannyije Okrajni. Szocsinyenyije Gijjoma Boplana (Perevod sz francuszkovo) SPb., 1832. 9–10., 110–126. (BEAUPLAN: Opiszanyije Okrajni)

57 BEAUPLAN: Opiszanyije Okrajni, 7.

58 A Dnyeper folyó a déli szakaszán, a több mint egy tucatnyi zuhogó (= porog) mögötti részen, számtalan ágra bomlott, vízállástól függően akár egységes láp- és mocsárvilágot alkotott. Ebben a

„zuhogók mögötti országban = za porogami = Zaporozsje, ebben a senkitől sem zaklatott, senki országában éltek a „lentiek” (nyizkije), halászatból, vadászatból, sópárlásból, salétromfőzésből. A 16. század második felében számuk olyannyira felduzzadt, hogy állandó „lakhelyet”, fa- és földvárat (oroszul: szecs, ukránul: szics = fagerendákból ácsolt erősség) építettek maguknak valamelyik dnyeperi szigeten. Ismertek a Hortyica, a Tomakovka, a Bazavluk stb. szigeteken létesített szicsek. Ugyancsak Beauplan írja, hogy a szicsiek tengeri portyázással is foglalkoztak.

Általában ősszel bosszulták meg a szabad kozákok a tatár–török zaklatásokat, zsákmányszerzésre még nagyobb zsákmányejtéssel válaszoltak. 60 láb hosszú, 12 láb széles, 8 láb mély, 2 kormánylapáttal, 20–30 evezővel ellátott bárkáikkal 36–40 óra alatt (!) átszelték a Fekete-tengert,

Természetes az is, hogy nemcsak a törökök és a tatárok,⁵⁹hanem a lengyel főurak nagybirtokai is megsínylették a kozákok vállalkozó kedvét. Hiába születtek szigorúbbnál szigorúbb törvények a magántulajdon védelmére (pl. az 1613., 1616., 1619. évi szejmeken), az önkényeskedés és az önbíráskodás felszámolására, a kozákosodás feltartóztathatatlanul előrehaladt. 1619-ben III. Zsigmond a szejm hozzájárulásával a királyi zsoldot húzó 1000 fős, az ún. lajstromozott kozákság létszámát 3000 főre emelte a határvédelem megerősítése céljából. A király Zaporozsjei Hadának a parancsnoki kara és valamennyi közkozákja megesküdött arra, hogy a Dnyeper mögül a „lenti = szicsi” kozákok Ukrajnába való bejövetelét megakadályozza, a szicsiek tengeri portyáit meghiúsítja, „a királyi lajstromból kimaradt kozákokat” a sztaroszták hatalma alá kényszeríti.⁶⁰ Az 1621-es, törökök feletti győzelem jutalmazása a központi hatalaom részéről az volt, hogy a zsoldos kozákság létszámát felemelték 5000 főre,⁶¹1625-ben a Rzeczpospolita már 6 ezres kozák hadat foglalkoztatott írásos szerződés alapján. A hat ezredbe (kijevi, perejaszlavli, korszunyi, kanyevi, cserkasszi, belocerkovi) szervezett kozákság – III.

Zsigmond kiváltságlevele alapján – „általában is, de minden egyes kozák külön-külön is élhetett jogaival és szabadságaival”, amelyeket a lengyel királyok adományoztak nekik. Évente 60.000 lengyel arany fizetségre számíthattak a zsoldos kozákok, s ezt a summát ünnepélyesen Kijevben, az orosz kalendárium szerinti Szent Ilja napján (július 20-án st. st.) osztották ki nekik. A királyi Zaporozsjei Had élére kinevezett parancsnok, Mihajlo Dorosenko 500, a had két felügyelője (jeszaulja) 150-150, a had bírája 100, a hat ezereskapitány 100-100, a hat ezredjeszaul 50-50, a hatvan százados 50-50 lengyel aranyat vehetett át a neves napon. Szolgálati kötelmeik között a határvédelem és a belső rend védelme egyenjogúságot kapott. A hat ezredből egy, állandóan valamelyik „lenti” szigeten őrködött. A hagyományos feladatok ellátásán túl kiemelt kötelességük a szicsi kozákság elszigetelése volt, maguk az „írásos” kozákok a „lentiekkel” semmiféle kapcsolatot nem tarthattak fenn.⁶² Tulajdonképpen az Ukrajnában élők számára a követendő minta az engedelmesség, vagy a jobbágyi

nagy riadalmat okozva Szinope, esetleg Konstantinápoly térségében. A hárs-, illetve fűzfából ácsolt kozák bárkákat a nyílt tengeren alig lehetett észrevenni, mert azok mindössze 2,5 lábnyira emelkedtek a víz fölé. Egy-egy portyán 80–100 bárka vett részt, minden bárkában 50–70 kozák ült. Kevés élelmet vittek magukkal a kozákok, de lőport, lövőszerszámokat annál többet. A fedélzet nélküli bárka a háborgó tengeren sem süllyedt el – meséli Beauplan –, mert a bárka mindkét oldalán, az orrtól a tatig nádkötegeket erősítettek. Ezek a szorosan egymáshoz kötözött nádkévék az egyensúlyozás mellett a hullámok becsapódását is csökkentették. Visszatéréskor a török hajók éberségét nem volt nehéz kijátszaniuk, mivel kiváló helyismerettelk rendelkeztek.

Ocsakov várától 3–4 mérfölddel keletre szálltak partra a „lentiek”. Azért itt, mert innen egy kb.

félláb mélységű vízzel borított lapály húzódott egészen a Dnyeperig, s ezen a terepen vonszolták keresztül bárkáikat a tengeri portyáról hazatérő, a dnyeperi szicsbe (= szálfákból összeácsolt erődítmény) visszatérő kozákok. – BEAUPLAN: Opiszanyije Okrajni, 62-67. A zaporozsjei = a szabad, a szicsi kozákság történetére lásd: GOLOBUCKIJ V. A.: Zaporozsszkoje kazacsesztvo.

Kijev, 1957.című monográfiáját. (GOLOBUCKIJ Zaporozsszkoje kazacsesztvo)

59 A témáról bővebben: GEBEI Sándor: A lengyel végek katonaparasztsága a 16-17. században. In:

Emlékkönyv Rácz István 70. születésnapjára. (Szerkesztette: KOVÁCS Ágnes) Debrecen, 1999.

69-82.

60 Szbornyik letopiszej, otnoszjascsihszja k isztoriji Juzsnoj i Zapadnoj Ruszi. Kijev, 1888. 246-249.

61 Vosszojegyinyenyije Ukraini sz Rosszijej. Dokumenti i matyeriali v trjoh tomah. Tom I. Moszkva, 1953. 62. (Vosszojegyinyenyije)

62 Memuari, otnoszjascsijeszja k isztoriji Juzsnoj Ruszi. Vipuszk II. (pervaja polovina XVII sztoletyija).

Kijev, 1896. 145–147. (Memuari II.); Archív Jugo–Zapadnoj Rossziji, izdannije Komiszszijeju dlja razbora drevnyih aktov, szosztojascsej pri Kijevszkom, Podolszkom i Volinszkom general-gubernatore III. csaszty, 1. tom. Kijev, 1863. 289–292. (Archív JUZR III/1.)

állapotból eredő, vagy a zsoldos kozákságból adódó engedelmesség, kellett hogy legyen.

Idegen országok követeit nem fogadhatták, idegen országok uralkodóihoz (szultán, kán, cár) követséget nem meneszthettek. Abban az esetben, „ha hálátlannak mutatkoznának Őfelsége ezen kegyeiért, s nem állnák adott szavukat, s megszegnék esküjüket jelen határozat (1625. évi kurukovoi egyezség – G. S.) minden, vagy akár egyetlen pontjában is, akkor az adományozott jogaik és szabadságaik megsemmisülnek...”⁶³ A Dnyeper mentén meggyökeresedett és a sajátosan értelmezett kozák szabadságot korlátok közé szorítani csak ideig-óráig lehetett, hiszen a nemes – jobbágy tásadalmi képletbe beékelődött kozák a nemes számára a veszélyes konkurrencia, a jobbágy számára a társadalmi felemelkedés lehetőségét hordozta magával. Ezt a növekvő társadalmi veszélyt a vallási sérelmek méginkább kiélezték, a nap mint nap megismétlődő vallási atrocitások egyre nagyobb tömegeket mobilizáltak.

1632-ben, az új királyválasztó szejmen a kozákok küldöttségének a legfontosabb előterjesztése a „régi vallás” (starożytna Religia) helyzetének a rendezésére vonatkozott. Kérték, mint ahogyan az elmúlt harminc év során minden egyes szejmen, a vallásbéke (uspokoienie) megteremtését a „régi”, azaz az 1596-os unió előtti idők visszaállításával, mert a „korábban nem is hallott, új [vallásúaktól], az Uniáltaktól”

„Rusz népe és Papsága” (narod nasz Ruski y Duchowni naszi) több sértést, megaláztatást, erőszakot ezután nem hajlandóak tűrni.⁶⁴

A kérések süket fülekre találtak és az 1637–38. évi kozákfelkelés valóságos polgárháborúvá terebélyesedett. A lengyel és a kozák fél egymást vádolta az 1625-ös szerződés pontjainak be nem tartásával. Nagyon érzékenyen érintette mind a szabad, mind a lajstromozott kozákokat a Dnyepert ellenőrző, közlekedést, szállítást extra vámokkal korlátozó Kodak várának felépítése, amely a jövedelmező tengeri portyákat meghiúsította. Amikor 1635-ben a kozákok elfoglalták és lerombolták ezt a

„szabadságot” akadályozó erősséget, tulajdonképpen az államnak üzentek hadat.

Mivel a lajstromozottak a szerződésben vállalt kötelezettségüknek nem tettek eleget – legalábbis a hivatalos indoklás szerint –, ezért a király és a respublica a szolgálatukba állított kozákokat szabadságjogaik elveszítésére ítélte. A Pavljuk és Osztranyenko által irányított tiltakozás minden elégedetlenkedőt fegyverbe szólított, a zaporozsjeieket (a szabadokat) is csatlakoztatta. Ha hihetünk a lengyel forrásoknak, már ekkor megfogalmazódott a másfél évtized múlva bekövetkezett kozák stratégia:

összefogva a doni kozákokkal és a krími tatárokkal ki kell kényszeríteni a Rzeczpospolitától, hogy az a kozákságot Ukrajnával egyetemben orosz cári alattvalónak engedje át.⁶⁵

Miközben Stanisław Koniecpolski, a király lajstromozott seregének a hadbiztosa az Ukrajnában lévő csapatok mozgósítását elrendelte, nem mondott le a lázadók meggyőzéséről sem. Amnesztiát ígért azoknak, akik két héten belül elhagyják a törvény ellen vétőket, de ez a taktikai lépés nem hozta meg a várt sikert.

Eredményesebbnek mutatkozott a magánföldesúri parasztok katonának verbuválása, akik anyagi kedvezményekért hajlandóak voltak a kozákok ellen harcolni, legalábbis az első ütközetig. Erre Koniecpolski embertelen parancsa szolgáltatott alapot: „a lázadók gyerekeit és feleségeit büntessétek meg – hangzott a kíméletlenségre buzdító uszítás –, házaikat romboljátok szét, mert jobb, ha csalán nő azokon a helyeken,

63 Memuari II. 147., Archív JUZR III/1. 291.

64 Archív JUZR III/1. 339-342.

65 Memuari II. 174.

minthogy sokasodjon király őfelsége és a Rzeczpospolita ellensége.”⁶⁶ A háború kegyetlenségére jellemző, hogy „majd minden helyen... maguk a panok (lengyel főnemesek – G. S.) is megbüntethették engedetlen alattvalóikat, kit éppen halállal, kit éppen vagyonelkobzással” sújtottak. Mikołaj Potocki, Jeremi Wiśniowiecki magánhadserege, valamint az ukrán vajdaságok nemesi felkelőinek ereje is szükséges volt Pavljukék 20 ezres hadának legyőzésére. A harcokban részt vevő Okolski Szymon slachtics naplójában érthetetlennek mondja, hogy a „katonai könyveket nem olvasó”, a hadászatban járatlan kozákok ilyen rövid idő alatt tízezreket tudtak mozgósítani, csapatokba tudták őket szervezni, fegyelmet tudtak tartani közöttük, elegendő municiót tudtak felhalmozni.⁶⁷ Közöttük nincs herceg, nincs szenátor, nincs vajda – elmélkedik tovább Okolski –, „de vannak olyan emberek, akiket, ha nem mondana ellent a plebejusok törvényének, bátorságuk miatt méltán nevezhetnénk Cincinnatusnak,…, vagy Themisztoklésznek.”⁶⁸

A fegyverrel kikényszerített megegyezés, az 1638. évi Ordináció, az állam és a kozák had közötti viszonyt újra szabályozta, 1625-höz képest de facto súlyosbította.

A hat ezres létszám és a zsold nominális nagysága megmaradt ugyan, viszont a kozák önigazgatás és önkormányzat jelentősen csorbult. Most már nem a választott parancsnok, a hetman állt a lajstromozottak élén, hanem a király megbízottja, a komisszár. Ugyancsak kinevezéssel kerültek az ezredek élére az ezereskapitányok, mégpedig iz rodovitoj slachti (a nemesi származásúak közül). A cserkasszi, a perejaszlavli, a kanyevi, a korszunyi, a belocerkovi, a csigirini ezredek tartózkodási és állomásoztatási helyét a cserkasszi, a kanyevi és a korszunyi királyi birtokokon és

„egyéb határ menti városban” jelölték ki. (w inszych miastach,... nie mieszkali i dóbr swoich w miastach tam nie mieli)⁶⁹ A megtorlásnak ezzel nem volt vége. Sőt, 1638.

után kezdődött meg leplezetlenül az ukrajnai, kozákgyanús jobbágyság üldözése, a legyőzött lajstrombeli kozákok zaklatása, privilégiumaik nyírbálása. 1638-ban keltezték azt a levelet, amelyben a belgorodi (orosz) vajda „a lengyel, litván emberek”

kegyetlenkedéseiről számolt be. Trjochtyemirovot – ez volt a felkelés tűzfészke – hamuvá égették, sok egyéb településről elűzték a lakókat és azokat pusztasággá változtatták. Mindenütt „megsértik a pravoszláv vallást, a templomokat feldúlják”, a kozákok és a parasztok élésraktárait (horomi) kifosztják, családtagjait bántalmazzák,

„lőport szórnak az ingükbe és meggyújtják” és más hasonló szörnyűséget követnek el.⁷⁰

A fizikai megsemmisítés elől több ezren Oroszországban kerestek és találtak menedéket, ami az orosz–lengyel viszonyt, az 1634. évi államszerződést ásta alá.

Hogy nem robbant ki az orosz–lengyel háború már az 1640-es évek elején, annak az a magyarázata, hogy IV Ulászló lengyel király egy olyan törökellenes európai keresztény koalíció megszervezésén fáradozott, amelyhez Oroszország is csatlakozhatott volna.

66 Ua. 175.

67 OKOLSKI, Szymon.: Diariusz transakcyi wojennej między wojskiem koronnem a zaporoskiem, In: Memuari II. 213., 197-199.

68 Memuari II. 225.

69 Ua. 278–279., Vosszojegyinyenyije I. 256–257., HALECKI: A nyugati civilizáció peremén 143.

70 Memuari II. 280.; GOLOBUCKIJ: Zaporozsszkoje kazacsesztvo, 247. Matvej Stachorski és Krzysztof Rajecki lengyel követek 1647-ben 20 ezer szökött, volt lengyel alattvaló visszatelepítését követelték a cártól, mondván, hogy azok a szököttek az 1637–38. évi kozákfelkelés után menekültek orosz fennhatóság alá. – APANOVICS Je. M.: Pereszelenyije ukraincev v Rossziju nakanunye oszvobogyityelnoj vojni 1648–1654 gg. In: Vosszojegyinyenyije Ukraini sz Rosszijej (Szbornyik sztatyej). Kijev, 1954. 88.

Ez a háború több haszonnal is kecsegtette IV. Ulászlót. Először is a keresztény Európa összefogásával megvívott törökellenes háború területi nyereséget (pl.

Moldvát) ígért, másodszor pedig, a törökök támogatásától megfosztott tatárok portyáit megszüntetné. De a kozákprobléma is megoldást nyerhetne! Tömeges foglalkoztatásukkal a nemes – kozák ellentétek lecsillapodnának, az 1637-1638. évi polgárháború megismétlődésével fenyegető krízis feloldható lenne.

Velence pénzügyi támogatásával meg is kezdődött német földön a zsoldosok felfogadása, nagy-lengyelországi táborokba való koncentrálása. A királyi gárda létszámát rövid időn belül megnövelték, a kozákok háborús készülődésére is kiadták a parancsot, a király 40 darab új ágyút öntetett. Egyszóval 1645-től a király, a királyné (1645-ben nősült másodjára a király, felesége a francia Maria Gonzaga), a kancellár a szejm beleegyezése, sőt a hetmanok tudta nélkül látott hozzá a szűk körben kigondolt terv megvalósításához. Még a látszatra is vigyáztak a beavatottak, mert a törökellenes háború lengyel kezdeményezéssel nem indulhatott, az csakis a török–tatár támadás következtében bontakozhatott ki.

Az Oszmán Birodalmat közvetetten provokáló első lépést IV. Ulászló 1644-ben azzal tette meg, hogy a tatár kánnak járó évi ajándékot – Bahcsiszeráj értelmezésében adót – nem küldte el. A provokáció a kozákok tengeri portyáival és a konstantinápolyi elővárosok megtámadásával folytatódott volna. A törökök és tatárok viszontcsapása minősült volna casus bellinek, ami a koalícióba tömörült keresztény államok támadását váltotta volna ki. Ez a Báthori-korból már ismert, gondosan palástolt terv az országban tapasztalható hadi készületek miatt hamar lelepleződött, a királyt az 1646. novemberi–decemberi szejmen a rendek nemcsak hogy felelősségre vonták, hanem december 3-i határozatukkal valamennyi királyi és kancellári utasítást hatálytalanítottak. Megtiltották neki azt is, hogy a királyi pecsétet használja az országpecsét helyett. A hatalmától teljesen megfosztott király kénytelen volt külföldön verbuvált zsoldosait elbocsátani, és tudomásul kellett vennie a királyi gárda létszámának 1200 főre való csökkentését. A kozákságnak kiadott parancsai

In document Vasa Zsigmond Lengyelországa és az Erdélyi Fejedelemség (Pldal 62-90)