RÁKÓCZI FERENC LENGYELORSZÁGI KIRÁLYJELÖLTSÉGE

A téma feldolgozottsága a magyar történetírásban, több mint tekintélyparancsoló, hiszen például Márki Sándor a Rákóczi – monográfiában megírtak ellenére is, akadémiai székfoglalóját szentelte ennek a problémának.¹ II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferenciákon elhangzott előadásokkal, illetve ezek publikált változataival a Benda Kálmán szerkesztette tanulmánykötet lengyel és orosz szerzők idevágó írásaival,² de leginkább – az ELTE kiadványában közzétett – Perényi József nagyszerű tanulmányával³ kell folytatnunk a historiográfiai előzmények számbavételét, nem feledkezve meg Váradi Sternberg János,⁴ Kiss Gábor,⁵ Pásztor Péter⁶ II. Rákóczi Ferenc és Nagy Péter cár diplomáciai kapcsolatait elemző cikkeiről sem. Legújabban pedig, Köpeczi Béla akadémikus érintette a „II. Rákóczi Ferenc külpolitikája” című munkájában⁷a bennünket különösen foglalkoztató lengyel vonatkozásokat. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy az utóbbi évtizedek magyar nyelvű, magyar és lengyel szerzők Lengyelország történetei,⁸ illetve a magyar-lengyel történelmi kapcsolatokat ábrázoló munkák mostohán bántak a 18. századi lengyel történelemmel, nagyon szűkszavúan és pontatlanul jelenítették meg a lengyel-magyar együttműködések mibenlétét.⁹ Ez a kép valamelyest változott a Rákóczi-szabadságharc kitörésének 300. évfordulója

1 MÁRKI Sándor: Nagy Péter czár és II. Rákóczi Ferencz szövetsége 1707-ben. (Székfoglaló értekezés) Budapest, 1913. (MÁRKI: Nagy Péter); Értekezésében már hasznosította azokat a kritikai megjegyzéseket és pontosításokat, amelyeket „THOMAŠIVSKYJ István” (TOMASEVSZKIJ Sztyepan) MÁRKI, Sándor: II.

Rákóczi Ferenc I-III. k. (Magyar Történeti Életrajzok) Bp., 1907-1910. munkájáról egy terjedelmes recenzióban a Századok 1912. évf. 2. füzet 113-127., 192-208., 758-772. oldalain publikált „Adatok II.

Rákóczi Ferenc és kora történetéhez” címmel.

(TOMASEVSZKIJ Sztyepan (1875-1930) – történész, politikus. A lvovi egyetemen szerezte diplomáját, gimnáziumi tanárként dolgozott Przemyślben, Brzeżanyban, Lvovban. Doktorátusa után a lvovi egyetem docensévé nevezték ki 1912-ben. A Sevcsenko Tudományos Társaság vezetője volt 1913-1914-ben. Az I.

világháború idején Kárpátalján és Bécsben élt. 1919-1921 között az Ukrán Népi Rada (Tanács) vezető-diplomatájaként a párizsi béketárgyalásokon vett részt. 1921-től négy éven át Berlinben tevékenykedett, ahol ukrán nyelvű folyóiratokat szerkesztett és adott ki (Ukrajnszke szlovo). 1925-ben hazatért Lvovba, de életének utolsó két évében a krakkói egyetemen Ukrajna történetét oktatta. Tudományos érdeklődése Ukrajna 17. századi eseményeire és Galíciára irányult. Néhány fontosabb munkája: Ugorscsina i Polsa na pocsatku 18.

sztolittja. (1908), Persij pohod B. Hmelnyickovo v Galicsinu. (1914), Die Westpolitische Bedeutung Galiziens (1915), Vatikanyszki matyeriali di osztoriji Ukrajni. Donyeszenyija rimszkih nuncijiv pro Ukrajnu, 1648-1657. (1919), Matyeriali do isztoriji Galicsini. t. I-III. (1899, 1901, 1913.) stb. stb. – In: Dovidnyik z isztoriji Ukrajni. (Vidannja 2-je) Kijiv, 2001. 869-870.)

2 BENDA Kálmán (szerkesztette): Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980. Ebben a kötetben jelentek meg a témához kapcsolódó rövid, inkább az általánosításokra törekvő cikkek: ARTAMONOV V. A.:

Magyarország és az orosz-lengyel szövetség 1707-1712, Nyikiforov V. Ny.: Nagy Péter cár és II. Rákóczi Ferenc és STASZEWSKI, Jacek: Lengyel-magyar politikai kapcsolatok a szabadságharc idején címmel

3 PERÉNYI József: II. Rákóczi Ferenc és I. Péter cár diplomáciai kapcsolatai a poltavai csata előtt. In: Rákóczi-tanulmányok. (ELTE Bölcsészettudományi Kar) Szerkesztők: SINKOVICS, István, GYENIS, Vilmos.

Budapest, 1978. 23-66. (PERÉNYI: Rákóczi Ferenc és I. Péter cár)

4 VÁRADI STERNBERG János: Ukraincev, Péter cár követe Magyarországon 1708-ban. In: Századok 1959/2-4.

233-251. (VÁRADI STERNBERG: Ukraincev)

5 KISS, Gábor: Franz Rákóczi II, Peter der Grosse und der polnische Thron (um 1707). In: Jahrbücher für Geschichte Osteuropas (JBfGOE) 1965/3. 344-360. (KISS: Franz Rákóczi II.)

6 PASTOR, Peter: Peter the Great and Prince Ferenc II Rákóczi. In: The Place of Russia in Europe – Meszto Rossziji v Jevrope. Ruszisztikai könyvek V. Budapest, 1999. 211-218.

7 KÖPECZI Béla: II. Rákóczi Ferenc külpolitikája. Budapest, 2002. 56-62., 98-108. (KÖPECZI: II. Rákóczi Ferenc külpolitikája)

8 PERÉNYI József: Lengyelország története. Bp., TOPOLSKI, Jerzy: Lengyelország története. Bp., 1989. 147-148., SZOKOLAY Katalin: Lengyelország története. Bp., 1996. 69.

9 KOVÁCS Endre: Magyarok és a lengyelek a történelem sodrában. Bp., 1973. 190-194., KAPRONCZAY Károly: A magyar-lengyel történelmi kapcsolatok évszázadai. Bp., 2000.

alkalmából megjelent írásaink nyomán,¹⁰ ezúttal pedig II. Rákóczi Ferenc lengyel királyjelöltsége került – az erdélyi fejedelem elődök példája alapján – az érdeklődésünk középpontjába. Hogy mégis ehhez, a többször is feldolgozott problémakörhöz kívánunk visszatérni írásunkkal, annak egy hiányérzet az oka, amely Rákóczi Emlékiratait olvasva még inkább fokozódik. Az 1703-ban Rákóczi-támogatóként emlegetett politikai személyek – gondolunk itt elsősorban a Sieniawski-házaspárra, Józef Potocki kijevi vajdára, a csak Wiśniowieckinek feltüntetett Janusz és Michał Wiśniowiecki litván testvérpárra – a Sieniawski-házaspárt kivéve, mind az Emlékiratokból, de a magyar történeti munkákból is „eltűntek”. Hogyan lehetséges az, hogy azok a lengyel főurak, akikhez a fejedelem nagy reményeket fűzött, akiknek a segítségében vakon bízott, 1707-ben hiányoznak mellőle? Pontosan akkor hiányoznak mellőle, amikor Rákóczi Ferenc lengyel királyságáról folynak a tárgyalások, amikor sorsdöntő hónapjait élte Magyarország. És Lengyelország?

„Inter Maiestatem ac Libertatem”¹¹

A kérdésre adandó válaszunkat az 1704. év legfontosabb eseményeinek a felidézésével kell kezdenünk. Azért ezzel, mert a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság (a Rzeczpospolita) 1704-ben egy újabb, immár sokadik, egészen 1709-ig elhúzódó politikai válságába sodródott. Ezek a 17. század második felétől induló válságok azért voltak nagyon súlyosak, mert a polgárháborúba torkolló konfliktusokat a Rzeczpospolita külső háborúi nemhogy lecsendesítették volna, hanem ellenkezőleg: a lengyel-litván társadalmat végletesen megosztották, megbékülésüket a lengyel-litván belügyek „megoldására” felkért külső nagyhatalmak (Svédország, Oroszország) eleve kizárták. Az 1655-1660-as „kis északi háború” forgatókönyve az 1700-ban kirobbant

„nagy északi háború” első éveiben szinte változtatás nélkül érvényesült.¹² 1704-ben történt meg első módosítása, amikor XII. Károly svéd király elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy a katonai sikereit politikai győzelemre váltsa. Olyan politikai győzelmet akart kicsikarni a Rzeczpospolitában a lengyelektől, amely visszafordíthatatlanná tette volna a svéd befolyást a Visztula mentén. Ennek a célnak a megvalósítása nem tűnt lehetetlennek, „mindössze” a háború kirobbantásáért felelős lengyel királyt, az I. Péter cár támogatását élvező II. (Erős) Ágostot kellett hatalmától megfosztani. A legegyszerűbb és a legcélravezetőbb megoldásnak II. Ágost detronizálása látszott.

A svédek által elfoglalt nagy-lengyelországi, kujáviai, mazóviai (mazowsze-i) vajdaságok egyházi és világi vezetői, élükön a lengyel egyházfővel, a gnieznoi

10 GEBEI Sándor: II. Ágost lengyel király és a magyar ügy (1701-1703) In: Hadtörténelmi Közlemények (HK) 2003/3-4. 776-797., Uő: II. Rákóczi Ferenc és lengyelországi támogatói. In: A Rákóczi-szabadságharc és Közép-Európa. II. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc kezdetének 300. évfordulójára (Szerkesztette TAMÁS Edit) Sárospatak, 2003. 97-116.

11 PORAZIŃSKI, Jarosław: Epiphania Poloniae. Orientacje i postawy polityczne szlachty polskiej w dobie wielkiej wojny północnej (1702-1710) Toruń, 1999. 6.

12 MÁRKI: Nagy Péter czár .. c. értekezese a 3. oldalon ezzel a mondattal indul. „Lengyelország 1700 óta, mint a dán, szász, orosz szövetség tagja, nyílt háborúban állt XII. Károly svéd királylyal.” A nagyhírű tudós ebben téved, hiszen éppen az sodorta a Rzeczpospolitát mély válságba, hogy királya, II. Ágost a lengyel alkotmányt megsértve, az ország tudta és beleegyezése nélkül indított támadást Svéd-Livónia ellen, Riga elfoglalásáért.

A Rzeczpospolita saját, a királytól független követséget menesztett XII. Károlyhoz a háború azonnali befejezésért, mondván, hogy II. Ágost csak a maga nevében háborúzik, a Rzeczpospolita nem üzent hadat Svédországnak, a Rzeczpospolita nem tekinti magát hadviselő félnek. – Lásd részletesebben: GEBEI: II.

Ágost lengyel király és a magyar ügy (1701-1703) In: HK 2003/3-4. 784-792.

érsekkel, Michał Radziejowskival és a poznańi vajdával, Stanisław Leszczyńskivel hajlandóak voltak a svéd király követelését teljesíteni. Mégpedig azon a jogi alapon, hogy királyuk, II. Ágost a Rzeczpospolita tudta és beleegyezése nélkül támadta meg Livóniát, az 1629 óta már svéd tartományt. A II. Ágosttal elégedetlen főurak Varsóba országos gyűlést hirdettek, konföderációt szerveztek azzal a céllal, hogy felelősségre vonják uralkodójukat a lengyel alkotmány megsértése miatt. 1704. január 14-én felszólították II. Ágostot arra, hogy két héten belül jelenjen meg a konföderáció előtt és adjon számot „bűneiről”. Miután a király kitért a felelősségre vonás elől, a svédek kíméletlen követeléssel léptek fel. Addig Svédország és a Rzeczpospolita között békéről szó sem lehet, amíg a köztársaság szabaddá nem teszi magát, azaz, amíg nem detronizálja az alkotmányt nyíltan megsértő királyát és nem választ magának új, alkotmánytisztelő uralkodót. A varsói konföderáltak február 24-én II. Ágostot megfosztották trónjától, a prímás-érsek április 16-án hivatalosan deklarálta az interregnumot.¹³ Következésképpen elhárult az alkotmányos akadály egy új királyválasztó országgyűlés összehívása elől.

A II. Ágosttal már 1698-tól fogva katonai és politikai szövetséges I. Péter cár azonnal a veszélyeztetett partnere segítségére sietett. Hatalmának megmentése érdekében egy ellenkonföderáció létrehozásához adta az áldását. 1704 májusában a kis-lengyelországi Sandomierzben született meg a Rzeczpospolita keleti és délkeleti vajdaságainak szenátoraiból és képviselőiből az az ideiglenes társadalmi szövetség, amely kitartott ÍI. Ágost mellett és a svédek elleni háború folytatására szavazott. A sandomierzi konföderáció – ha szabad így fogalmazni – legitimebb volt, mint a varsói, mert 100 királypárti képviselő aláírása szentesítette a 70 varsói királyellenes aláírással szemben az alapdokumentumokat.¹⁴ De ha figyelembe vesszük, hogy a

13 OTWINOWSKI, Erazm: Dzieje Polski pod panowaniem Augusta II. od roku 1696-1728. Kraków, 1849. 59.

(A kortárs Otwinowski munkáját vagy 1728-ban, vagy 1738-ban írta. Kéziratát 1838-ban fedezték fel, 1849-ben adták ki.- Dzieje Polski), SZOLOVJOV Sz. M.: Isztorija Rossziji sz drevnyejsih vremjon. Knyiga VIII.

Tom 15. Moszkva, 2001. 27-28. (Isztorija Rossziji); Kiss Gábor tévesen azt közli, hogy II. Ágostot a sandomierziek fosztották meg a trónjától a svédek segítségével! („Mit Unterstüzung der Schweden wurde im Februar 1704 August II. von der Sandomirer Konföderation entthront.” – KISS: Franz Rákóczi II. In: JBfGOE 1865/3. 347.; A Márkinál szereplő február 14. és április 19. dátumok korrigálandóak – MÁRKI: Nagy Péter czár, 10.; Számunkra ismeretlen okból Perényi J., aki a Lengyelország története könyvével is hírnevet szerzett magának, a varsói konföderációról, amely tulajdonképpen a sandomierzi konföderáció megalakulását vonta maga után, nem tesz említést. Mint ahogyan a litvániai főurak közötti meghasonlás, a svédpárti (= Szaniszló támogatói) és oroszpárti (= II. Ágost mellettiek) csoportosulások – a Sapiehák és az Ogińskiak – is kimaradtak a lengyel-litván társadalom jellemzésekor. – Perényi: II. Rákóczi Ferenc és I. Péter cár 32. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a sandomierzi konföderáció vezetője nem „Szembek prímás” volt – Ua. 55.

Szembek prímás – interrex Poloniae, a konföderáció választott vezetője, marsallja St. Denhoff volt. – ZIELIŃSKA, Teresa: Poczet polskich rodów arystokratycznych. Warszawa, 1997. 189-190.

14 SZOLOVJOV: Isztorija Rossziji. VIII/15. 28. Ha a konföderációkra felesküdött főnemesek és köznemesek névsorából csak a legtekintélyesebb, illetve legbefolyásosabb személyeket, a szenátorokat és a

„minisztereket” emeljük ki, azonnal látszik, hogy az Ágost-ellenes konföderáció tényleges befolyással nem bírt Lengyelországban. Ugyanakkor az Ágost melletti konföderáció a Rzeczpospolita vezető politikusainak többségét a soraiban tudhatta. Így pl. a Litván Nagyfejedelemség fő-vadászmesterének, a korona kardhordozójának St. Denhoffnak, mint a konföderáció marsalljának aláírása és pecsétje mellett sorakoztak a többieké: litván főkancelláré (Karoł Stanisław Radziwiłł), a litván főmarsallé (Marcin Wołłowicz), a litván főhetmané (Michał Wiśniowiecki), a litván főkincstartóé (Ludwik Pociej), a korona alkancelláré (Jan Szembek), a korona főkincstartóé (Jan Przebendowski), a vilnói vajdáé (Janusz Wiśniowiecki), az ukrajnai vajdáké, több nagy-lengyelországi vajdáé stb. stb. Érdekességként, de a korabeli zűrzavarra jellemző vonásként emeljük ki, hogy pl. a litván Sapiehák Ágost király detronizálását megszavazták, de Władysław Sapieha miński vajda nem, aláírása, pecsétje a sandomierzi konföderáció oklevelén igen előkelő helyen díszeleg. Több mint érthetetlen az a tény is, hogy a poznańi vajda lett XII. Károly kiszemeltje a trónra, ugyanakkor a poznańi castellanus Ágost-párti volt. (Egyéb példáktól eltekintettünk.) – Theatrum Europaeum.

Theil XVII. (vom 1704ten Jahr bis Ausgangs 1706ten vorgegangen) Francfurt am Mayn, 1718. Jahr 1704.

251., Jahr 1705. 312.; A sandomierzi konföderációhoz csatlakozott, a különböző vajdasági tisztségekkel rendelkező köznemesek neveit felsorolja KAMIŃSKI, Andrzej: Konfederacja sandomierska wobec Rosji w

Rzeczpospolita két kamarás országgyűlésének kb. 340 tagja volt. (Kb. 190 képviselő az alsóházat, 150 szenátor a felsőházat alkotta.¹⁵), kimondhatjuk: igen alacsony részvételi arány mellett hívták életre a konföderációkat. Hivatkozni természetesen lehetett a háborús viszonyokra és a bizonytalan közállapotokra, de valószínűbbnek látszik, ha a főnemesek és a hozzájuk kapcsolódó köznemesi klientúra taktikázására gyanakodunk. XII. Károly világosan látta, hogy a hatalmi vákuum elhúzódása nem az ő javára alakítja a lengyelországi helyzetet, ezért sürgősen döntésre akarta vinni az ügyet. Már csak azért sem tűrt halasztást a belpolitikai válság megoldása, mert II.

Ágost megelőzendő a bajt, XII. Károly titkos jelöltjeit, Jan Sobieski király fiait, Jakubot és Konstantynt lefogattatta és a szászországi Königsteinba záratta.¹⁶ Érdemleges királyjelölt híján a még mindig csak 22 éves svéd király megkérdezte Radziejowski „cardinal prímas”-t: ki lehetne méltó Lengyelország koronájára II.

Ágost helyett? A gnieznoi prímás-érsek három személyt nevezett meg, de mindegyiket valamilyen oknál fogva uralkodásra alkalmatlannak nyilvánította. A litván „Sapieha herceg” büszkesége és nagyravágyása miatt nem lenne népszerű a trónon,

„Lubomirski Krongrossfeldherr” (Hieronim Lubomirski királyi főhetman) ellen mohósága, kapzsisága és öreg kora szól, a „poseni vajda” (Stanisław Leszczyński) pedig túl fiatal és tapasztalatlan – jellemezte jelöltjeit a főpap. Állítólag a svéd Nagy Sándor szinte habozás nélkül döntött: a poseni vajda épp annyi idős, mint én.¹⁷ (Ez nem volt igaz, Leszczyński a 26. életévét már betöltötte.) Horn tábornokot azonnal utasította a királyválasztás lebonyolításának az előkészítésére, az interrex-érsek sem tehetett egyebet, mint Varsóba, 1704. július 12-re kitűzte az electio napját.

A rendezésről a svédek gondoskodtak! Gustav Horn generális 1500-2000 katonájával biztosította a varsói színhelyet (Wola-t), a ceremónia főszereplőinek beérkezésére is odafigyelt. A prímás-érsek a lengyel szabadságjogok megsértését, az alkotmány lábbal való tiprását többször is szóba hozta, de csak annyit ért el, hogy a megtagadott interrexi feladatait átruházták a „poseni püspökre”, Święcickire. A királyválasztási komédián viszont részt kellett vennie. Incognitóban XII. Károly is

okresie poaltransztadzkim, 1706-1709. Wrocław-Warszawa-Kraków, 1969. 46-47. (Konfederacja sandomierska)

15 A bizonytalan létszámviszonyok abból adódnak, hogy az alsóházi képviselők száma vajdaságonként szejmről szejmre változhatott. – KRIEGSEISEN, Wojciech: Sejmiki Rzeczypospolitej szlacheckiej w XVII i XVIII wieku. Warszawa, 1991. 29-35., Historija sejmu polskiego. tom I. 242. szerint 1661-ben 185 fő, 1662-ben 191 fő ülésezett az alsóházban.

16 OTWINOWSKI: Dzieje Polski. 60-61. A Sobieski királyfiakkal kapcsolatos politikai tervek egyike az volt, hogy Jakub Lengyelország királya lesz Svédország, Poroszország, Anglia, Hollandia támogatásával, Aleksander Sobieskit Magyarország trónjára szánta a koalíció, Rákóczinak pedig az Erdélyi Fejedelemség lenne az országa. – Erről bővebben STASZEWSKI, Jacek: A magyarországi függetlenségi harc és Lengyelország. In: Rákóczi-tanulmányok. Szerkesztette: KÖPECZI B.-HOPP L.-R.VÁRKONYI Á. Budapest, 1980. 243., Leginkább: STASZEWSKI, Jacek: Królewicz Aleksander Sobieski kandydatem do korony węgierskiej. In. Sobótka 1980/2.

17 VOLTAIRE’S vorzüglichste Schriften. XV. Band. – Geschichte Karls XII. Königs von Schweden. Zweiter Theil. Wien, MDCCCX. 9-13. (Voltaire: Geschichte Karls XII.)

A kissé kiszínezett történet valóságos alapja az, hogy apja, Rafał Leszczyński következetes svédbarát politikáját folytató fia, Stanisław személyesen találkozott XII. Károllyal. Ám személyiség jegyeik alapján azt kell mondanunk, hogy a találkozó felek ég és föld ellentétét képviselték. A király olyan katonatulajdonságokkal rendelkezett, mint az egyszerűség, a pompa megvetése és elvetése, zárkózottság, szűkszavúság stb. Nem így a vajda. Ő a nagyvilági élet híve volt: kedvelte a pompát, a luxust, öltözködésben

„a divatot”, nem vetette meg egyáltalán az étkezés örömeit. Kellemes társalkodó partnerré nemcsak közvetlen és megnyerő modora, hanem komoly olvasottsága, tudása, a kultúra iránti érdeklődése és rajongása tette. Talán megkockáztatható az a feltevés, hogy XII. Károly éppen a saját magából hiányzó tulajdonságai miatt kedvelte meg a vajdát és emelte a trónra. – ZAHORSKI, Andrzej: Stanisław Leszczyński (1677-1766).

In: Poczet królów i książąt polskich. Warszawa, 1996. 436. Életének alakulásáról ugyanitt 432-442., vagy ĆIESLAK, Edmund: Stanisław Leszczyński. Wrocław-Warszawa, 1994.

jelen volt a poznańi vajda, Stanisław Leszczyński királlyá választásán, sőt ő volt az első, aki Święcicki püspök bejelentésekor – rex electus Poloniae, Stanislaus – vivátot kiáltott.¹⁸ 1704. július 12-én tehát a svéd fegyverek árnyékában (sub armis) egy II.

Ágosttal elégedetlen, maroknyi lengyel nemes és a litvániai Sapieha hercegi familia új királyt választott az egyébként patinásnak mondható Leszczyński-családból. Az ellenkirályt szó szerint csak néhány vajda (a poznańi vajdaság szomszédai, pl. a sieradzi, a lęczycai, a kujaviai-brześci) és castellanus (várnagy, pl. az inowrocławi, a płocki, „von Srzeme”) támogatta. Jelentéktelenségükről árulkodik az a tény is, hogy a svéd királynak behódoló, Piast-királycsináló konföderáció választott elnöke = marsallja, nem egy országos tekintély, nem valamelyik szenátor, hanem „mindössze”

egy királyi birtok (honor) kezelője, a Pyzdry-i sztaroszta, Piotr Bronisz volt.¹⁹ Mellesleg megjegyezzük, hogy a királyválasztásnak magyar szemtanúi is voltak.

Ráday Pál és Okolicsányi Mihály fejedelmi követek tartózkodtak éppen a lengyel fővárosban és a közállapotokról igen lesújtóan nyilatkoztak: „itt teljes a zűrzavar” (hic omnia in confuso).²⁰ Oroszország állandó varsói követe, Grigorij Dolgorukij magáról a megválasztott királyról elmarasztalóan beszélt kancellárjához írott levelében. Nem kell, hogy fejtörést okozzon a „Varsóban újonnan választott királyocska” (korolik), mert „a Rzeczpospolitában nem számít előkelőnek (nyeznatnij), hitele semmi, még a hozzá legközelebb álló támogatói is, semmibe veszik,…Sokkal nehezebb lett volna nekünk, ha Alekszander Sobieski királyfit választották volna meg, mert a lengyelek biztosan csatlakoztak volna hozzá,..²¹

I. Stanisław = I. Szaniszló, a választott Piast-királyok (a nemzeti királyok) harmadik királya, Michał Korybut és Jan Sobieski után, abban reménykedett, hogy következetes Ágost-ellenes politikája, amit ő békepolitikának hirdetett, a népszerűségét megnöveli az országban és a sandomierzi konföderáció nemessége fokozatosan átpártol hozzá. Keservesen csalatkoznia kellett. A választási paródia, a lengyel nemesi szabadság legféltettebb jogának, a szabad királyválasztás jogának (electio libera) a megcsúfolása, a legbefolyásosabb politikai vezetőket távolította el a táborából. Szégyenében és a felelősségétől is visszariadva a prímás-érsek Radziejowski, Varsóból minél biztonságosabb helyre, a háború minden résztvevőjével dacoló Gdańskba menekült. A legjelentősebb világi szenátor (=az első szenátor), a II.

Ágost jóvoltából 1702 óta krakkói castellanus és a királyi hadak főparancsnoka = főhetman (wielki hetman koronny), Hieronim Augustyn Lubomirski (kb. 1647-1706) nyilvánosan visszapártolt Ágosthoz, illetve a sandomierziekhez. (Ez a Lubomirski a Rákóczi életében oly fontos szerepet játszó Sieniawskiné (született Lubomirski lány) szeretett nagybátyja volt, akinél gyakran vendégeskedett a hatévesen félárvaságra jutott Elżbieta Helena Lubomirska. Ennek a rokoni szálnak tudható be az is, hogy Adam Mikołaj Sieniawski (1666-1726) politikai karrierje az Elżbieta Helena Lubomirskával kötött házassága után (1687. július 6.) gyorsan kibontakozott. Azt sem írhatjuk a véletlen számlájára, hogy a rokon főhetman, H. A. Lubomirski halála után, A. M. Sieniawski nyerte el II. Ágosttól a főhetmani buzogányt 1706. május 5-én.²²)

18 VOLTAIRE: Geschichte Karls XII. 15-17., OTWINOWSKI: Dzieje Polski. 67-68., GIEROWSKI – GRODZISKI: Wielka historia Polski, 260-261.

19 Theatrum Europaeum. Theil XVII. Jahr 1704. 229.

20 RÁDAY Pál iratai. I. kötet. (Szerkesztő: SZÉKELY György) Budapest, 1955. 157.

21 SZOLOVJOV: Isztorija Rossziji. VIII/15. 32.

22 Sieniawski Adam Mikołaj (1666-1726) előkelő családban született. Apja Mikołaj Hieronim S. a korona nagyhetmanja, anyja a Radziwiłł családból származó Cecylia Maria volt. Iskoláit Lvovban, Krakkóban végezte, 1684-ben Prágában, 1684-1686 között Párizsban folytatta nyelvi, „lovagi” (tánc, zene, vívás)

A Rzeczpospolita belső élete 1704-től kezdve kísértetiesen hasonlított a Magyarországon már megtapasztalt, 1526-os kettős királyválasztás utáni periódusra, természetesen azzal a különbséggel, hogy a detronizált király és a rex electus, non coronatus hadakozott egymással a törvény nevében. A II. Ágostot trónjáról letaszító varsói konföderáció a király megbocsáthatatlan alkotmánysértésével – háborúba sodorta a Lengyel-Litván Respublica-t annak engedélye nélkül – magyarázta tetteit, miközben a II. Ágostot pártfogoló sandomierzi konföderáció is az alkotmány betűjére hivatkozott, mondván, hogy a svéd invázió elleni jogos háború fontosabb ügy a király és a Rzeczpospolita közötti nézeteltérésnél, azaz egy belügynél. Tévedésüket a svédekkel lepaktáló konföderátusok még azzal is tetézték, hogy a lengyel jogban ismeretlen detronizációra vetemedtek és erre a jogi képtelenségre hivatkozva új királyt választottak. Ráadásul, hogyan történt mindez, milyen körülmények között zajlott az electio? A svéd király parancsára, a svéd fegyveres erők jelenlétében, a prímás-érsek tiltakozására stb. stb. De továbblépve a fentieken: hogyan, milyen jogi alapon legitimálhat bármit is a katolikus országban egy protestáns király? Ez az a pont, ahol

A Rzeczpospolita belső élete 1704-től kezdve kísértetiesen hasonlított a Magyarországon már megtapasztalt, 1526-os kettős királyválasztás utáni periódusra, természetesen azzal a különbséggel, hogy a detronizált király és a rex electus, non coronatus hadakozott egymással a törvény nevében. A II. Ágostot trónjáról letaszító varsói konföderáció a király megbocsáthatatlan alkotmánysértésével – háborúba sodorta a Lengyel-Litván Respublica-t annak engedélye nélkül – magyarázta tetteit, miközben a II. Ágostot pártfogoló sandomierzi konföderáció is az alkotmány betűjére hivatkozott, mondván, hogy a svéd invázió elleni jogos háború fontosabb ügy a király és a Rzeczpospolita közötti nézeteltérésnél, azaz egy belügynél. Tévedésüket a svédekkel lepaktáló konföderátusok még azzal is tetézték, hogy a lengyel jogban ismeretlen detronizációra vetemedtek és erre a jogi képtelenségre hivatkozva új királyt választottak. Ráadásul, hogyan történt mindez, milyen körülmények között zajlott az electio? A svéd király parancsára, a svéd fegyveres erők jelenlétében, a prímás-érsek tiltakozására stb. stb. De továbblépve a fentieken: hogyan, milyen jogi alapon legitimálhat bármit is a katolikus országban egy protestáns király? Ez az a pont, ahol