* Az előadás írott változatában megőriztem a szóbeli jelleget, mert ezzel a szöveg elevenebbé és könnyebben követhetővé vált. A munka alatt az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíja nyújtotta támogatását élveztem.
– ők nevezik először így magukat – feladata a múlt klasszikus szövegeinek rekonstruáló megőrzése és magyarázata volt. Ez egyben a filológia meghatározása is, mely a tudományág története során lényegesen nem változott, legfeljebb módszertana módosult és gazdagodott.
Összehasonlítva azonban a rendkívül gyorsan változó természettudományokkal ez a folyamat nem számottevő, így a filológiát joggal nevezhetjük a legállandóbb tudománynak.
A klasszikus szövegek megőrzésének és magyarázatának egyik leghatékonyabb formája a filológiai kommentár. A latin szó megfelelője a görög hypomnêma; mindkettő
‘emlékeztetőt’ jelent. A kommentáríró célja eszerint az olvasó emlékeztetése. Hogy mire, azt a magyarázott szöveg műfaja és a szerző stílusa szabja meg. Eleinte a kommentárok szigorúan az egyes sorok, értelmi egységek, helyek magyarázatára szorítkoztak. Csak jóval később alakult ki az a bevett gyakorlat, hogy a magyarázandó egységek (ún. lémmák ~ szócikkek) szerint szervezett részt valami bevezetőféle előzte meg, melyben a filológus tágabb összefüggésben értekezett a szóban forgó szerző stílusának jellegzetességeiről, művének szerkezetéről és egyéb kérdésekről. Az is bevett gyakorlat volt az alexandriai filológusoknál, hogy a kommentárral összefüggésben a szöveget magát is gondozták. Ez arra irányult, hogy megtalálják – ha pedig eltorzult, visszaállítsák – a szöveg azon formáját, mely a szerző szándékainak megfelelő.
Lássuk azonban végre, hogy ezek a hagyományok milyen szerkezetű kommentárt eredményeztek Pindarosz hatodik olympiai ódájához. A könyv a következő tartalmi egységekből áll: a 105 soros vers görög szövege, alatta – némileg lábjegyzetekre emlékeztető módon – az ún.
kritikai apparátus, más szóval a kézirati szövegváltozatok felsorolása az egyes sorok szerint rendszerezett formában. A felső szöveg tulajdonképpen az, amiről a kutató úgy gondolja, ezt írhatta a szerző, az alsó szöveg az, amit az eredeti szöveg egyre szétterülő palástként maga után von a hagyományozódás történetében: idézetek másodkézből szó szerint vagy lazább körülírásban, középkori másolók olvasási és írási hibái, újkori filológusok többé-kevésbé sikeres javításai. Ez a jól bevált forma biztosítja, hogy az olvasó ne csak a hitelesnek tekintett szöveggel magával ismerkedjék meg, hanem annak történetével is (pontosabban története vázlatos kivonatával), ezáltal lehetőséget kapva arra, hogy felülvizsgálhassa a kiadó döntését, ha a főszöveg nem nyeri el tetszését. Itt még egy a szöveg után álló táblázatocskára hívnám fel a figyelmet, mely arról a maréknyi szöveghelyről ad áttekintést, ahol eltértem Pindarosz verseinek mértékadó kiadásától.3 Ezen eltérések nagy része kisebb, a szöveget magát nem, csupán a központozást érintő változtatás. Mindössze két radikálisabb van közöttük, az egyik a 15. sort érinti (itt javítottam a szöveget), a másik a 82-et, ahol mindössze annyit tettem, hogy nagybetűt írtam. Ezt különösebb indoklás nélkül megtehettem, mert az eredeti kéziratokban a kis- és nagybetűs írásmód nem volt megkülönböztetve, hanem mindent nagybetűvel írtak. Így a mai írásmódra áttérve könnyen kisbetűre válthatták azt is, ami eredetileg nagy volt. Feltételezésem szerint a vers 82. sorában is ez történt. Kétségtelenül ez szövegem legeredetibb megoldása. Hogy igazam volt-e vele, azt majd az idő eldönti.
3 SNeLL, B. – MaehLer, H. (szerk.): Pindari carmina cum fragmentis I. Leipzig 19878.
Nem követelmény, de én fordítást is mellékeltem a szöveghez (először csak latin nyelvűt, némileg tizenkilencedik századi és korábbi kommentárok szellemét idézve, később a lektori vélemény – peer review – nyomásának engedve német nyelvűt is). Ezekből az olvasó gyorsan tájékozódhat, hogyan is kell érteni – vagy legalábbis hogyan értett a kommentátor – egy bizonyos szöveghelyet. A következő nagy egység a bevezető fejezetek sorozata. Az első és egyben a legrövidebb a versmértéket elemzi, a második azt igyekszik kideríteni, mit tudhatunk a vershez kapcsolódó történelmi személyek, a győztes és segítői valóságos életéről, a harmadik a költemény születési dátumára és bemutatási körülményeire kíváncsi (ezeket a verseket ugyanis többtagú kar tanulta be és adta elő énekes-zenés formában). A negyedik, utolsó és egyben legterjedelmesebb fejezet a költemény egységét vizsgálja. Hogy a laikus olvasóval is némileg érzékeltetni tudjam módszerem lényegét, szerényen azt mondhatom, nem más ez, mint a vers egészének elemzése, ahogy azt a gimnáziumi magyarórákon tanították, ám remélhetőleg „nem középiskolás fokon”. Erre egyrészt azért van szükség, mert Pindarosz verseinek egysége, az a kérdés tehát, hogy miként lesz (vagy nem lesz) több különböző elemet tartalmazó versből egységes alkotás, már az antikvitásban vitatott volt s vezércsillaga lett a modern Pindarosz-kutatásnak is. A másik ok általános-hermeneutikai jellegű. Egy olyan bonyolult szöveg jelentése, mint amilyen a vers, nem egyszerűen a részek jelentésének összegeként jön létre, hanem több annál: ez az összeg plusz a részek viszonya egymáshoz. Ebből az következik, hogy nem elég az egyes sorokat és kifejezéseket alapos elemzésnek alávetni – ez a kommentár tulajdonképpeni magyarázó része –, hanem folyamatos elemzésben fel kell mutatni azt a formát, melyben a vers magasabb egysége megnyilvánul.
E bevezető fejezetek után következik a könyv legterjedelmesebb része, a tulajdonképpeni kommentár vagyis a sorról sorra haladó magyarázatok. Erről terjedelmi okokból csak nagyon általános képet adhatok. Két évvel ezelőtti előadásomban úgy fogalmaztam, hogy a kommentár szóról szóra, sőt szinte betűről betűre haladva szántja és elemzi végig a verset. De mit is kell elemezni egy vers kapcsán? Pindaroszról lévén szó, igen sok mindent. Költőnk már az antikvitásban az egyik legnehezebben értelmezhető szerző hírében állt. Ez a híres-hírhedt nehézség egyszerre nyelvi-kifejezésbeli és gondolati természetű. Ennek megfelelően – némileg leegyszerűsítve a helyzetet – a magyarázatok is nyelvi-grammatikai, stilisztikai és tágabb értelemben vett tartalmi megfigyelésekre oszthatók.
Az átmenet az egyes szempontok között természetesen nem ugrásszerű, hanem inkább áttűnés-jellegű. A „mit magyarázzak?” kérdésre adott választ még az is meghatározza, hogy milyen közönségnek szól a kommentár: görögül csak éppen tanulni kezdőknek, haladó görög-latin szakos egyetemistáknak (ezek száma lassan a ma élő dinoszauruszokéval lesz egyenlő) vagy érett és a görög (kardal)költészetre szakosodott kutatóknak. Ezt mindjárt az elején érdemes eldönteni vagy inkább belátni a szűkségszerűt: nem valószínű, hogy kezdő görögösök a tüskés-göcsörtös Pindaroszhoz szaladnának eszük pallérozására. Marad tehát a haladó és érett célközönség. Mindazonáltal az a személyes tapasztalatom, hogy nem árt, ha az ember, miközben haladóknaknak ír, próbaképpen leszáll a kezdőkhöz és onnan építkezik lépésről-lépésre fölfelé. Így olyan alapvető dolgokra is rá fog kérdezni, melyek fölött a magát bölcsnek
hívő könnyűszerrel elsiklanék. S nem egy esetben éppen az egyértelműnek látszó dolgokon való tűnődés hozza a legváratlanabb eredményeket. Itt is érvényes tehát a görög mondás, hogy minden tudomány kezdete a csodálkozás (thaumazein). Más szóval: a gyermek kérdez, a felnőtt válaszol.
Ezzel végére értem a kommentár vázlatos bemutatásának. Előadásom befejező részében arra keresem a választ, hogy milyen lehetőségek nyílnak a tudományos eredmények megismertetésére laikus közönséggel. Nyilván többféle. Én azonban itt is maradok egyetlen gyakorlati és személyes példa ismertetésénél. 2013 őszén a Magyar Tudományos Akadémia és az Akadémia Kiadó új könyvsorozatot indított Pont-könyvek címen, melynek feladata százötven oldalas zsebkönyvek formájában a művelt és érdeklődő, de nem szakértő közönség tájékoztatása egy-egy tudományterület, részdiszciplína állásáról a legkorszerűbb eredmények alapján, ugyanakkor közérthetően, kerülve a szakzsargont, megbízhatóan és pontosan (innen a sorozat címe). Ezidáig mintegy tucat kötet napvilágot látott a legkülönfélébb természet-, társadalom- és szellemtudományos témákról. Akinek saját szakterületét népszerűsítő ambíciói vannak, jól teszi, ha felveszi a kapcsolatot a szerkesztőbizottsággal… Magam is megbízást kaptam, hogy az archaikus görög kardalköltészetről írjak. A kismonográfia tübingeni évem alatt elkészült, jelenleg kéziratban van. Ez viszont nem akadálya, hogy mint lezárt vállalkozásról beszéljek róla.
Népszerűsítő munkát írni annyiban nem más, mint tudományosat, hogy az ember tiszta lappal indít és mindent igyekszik előítéletek nélkül mérlegelni, a legvilágosabb tényektől és legegyszerűbb összefüggésektől a bonyolultabbakig haladva. Így maga is csodálkozó gyermekké válik az elején és igyekszik bölcs felnőtté érni a végére. A bölccsé válás sokszor azt is jelenti, hogy rájön, a bonyolultnak hitt dolgok nem is annyira bonyolultak, sőt az igazán fontos és nagy dolgok mindig egyszerűek. A tudománynépszerűsítés tapasztalatom szerint tehát semmivel sem kevésbé izgalmas szellemi kaland, mint a szorosan értelmezett tudományos munka. Személy szerint én nagyon sokat gazdagodtam ebből a vállalkozásból, sok mindent most értettem meg először a görög kardalköltészetből. Másfelől a népszerűsítő mű nyelve-stílusa jelentősen eltér a szaktudományostól. Ez nem merül ki abban, hogy az ember nem használ riasztó szakkifejezéseket (csak a legszükségesebbeket és azokat is elmagyarázva). A lényeg a felszín alatt van: a szövegnek könnyednek kell lennie anélkül, hogy felületessé válnék, szellemesnek anélkül, hogy a hatásvadászatnak engende, és mértékkel anekdótázónak anélkül, hogy a pletykarovatok szintjére süllyedne. Mint mindenben, ebben is a mérték eltalálása döntő. Itt és most csupán egyetlen tanács: érdemes száraz témamegjelölések helyett izgalmas címeket adni. Könyvemben fogalmi bevezetőt kellett nyújtanom, utána hat archaikus kardalköltő portréját megrajzolnom – Pindarosz csak az egyik közülük –, a végén pedig még utóéletükről is szólnom. Megtehettem volna, hogy egyszerűen a költők nevét választom címnek, elvégre róluk szólnak a fejezetek. Ám így biztos, hogy egy olvasóra sem találnék, hacsak nem a fakírok táborából. Ehelyett igyekeztem minél színesebb – nem szégyellem megvallani – blikkfangosabb címeket kiötölni. „Spártai rejtélyek” – ez az Alkman-fejezet, „Hősök, uralkodók, öszvérek” – ebben Sztésikhorosszal, Ibükosszal és Szimónidésszel kapcsolatos mondandómat foglaltam össze, „A dirkéi hattyú” – ezt a címet kapta a Pindarosz-fejezet, végül: „Vonzások és változások” – ez az utóélet történetének felirata.
Nincs módom arra, hogy a részleteknél elidőzzem. Csupán annyit fűzök még hozzá, hogy igyekeztem magukat a verseket közel hozni az olvasóhoz abban a reményben, hogy talán a Görög lírikusok antológiája is lekerül a polcról.4 Mert a görög költészetről való beszédnél csak egyvalami jobb: maga a görög költészet. Nem volt könnyű dolgom, mert sok vers csak töredékesen maradt fenn, s ilyenkor az eredeti szépségét megsejtetni igen nehéz.
A torzó sugárzó tekintetét még az a körülmény is fátyolosította, hogy kénytelen voltam prózafordításokat közölni, mert csak így tudtam az eredeti görög szöveget a legnagyobb tartalmi hűséggel visszaadni. Ebben a kérdésben a pontosságra törekvő tudós legyőzte az irodalmárt. Ezen kívül a meglévő anyagból válogatnom is kellett, tudomásul véve, hogy így a megrajzolt költő-portrék perspektívikusan megrövidülnek. Pindarosz negyvennégy győzelmi ódájából például mindössze kettőt sikerült tárgyalnom, úgy, hogy az egyik a költő egyik legrövidebb verse (a 14. olympiai óda) s a Pindarosz-fejezet így is a leghoszabb lett a könyvben.
A hatodik olümpiai óda elemzése – ezt természetesen nem hagyhattam ki – a négyszáz oldalas kommentárból néhány oldalra zsugorodott.
De talán éppen ebben rejlik a legfőbb tanulság: hogyan lehet a lényeget a legegyszerűbben és legtömörebben megragadni és egyáltalán – mi is a lényeg? Csak ismételni tudom magam: a lényeg mindig egyszerű, ami persze nem jelenti azt, hogy mindig egyszerűen közölhető. De aki a tudományt szereti, az az egyszerűséget és világosságot is szereti, s aki ezeket becsüli, annak a tudomány népszerűsítésének ügye sem lehet közömbös. Ahogy Hölderlin más összefüggésben mondotta: Wer das Tiefste gedacht, liebt das Lebendigste.5 (Aki a legfőbb lényeget ismeri, az szereti leginkább az elevent.)
4 SzePeSSy T. (szerk.): Görög költők antológiája. Budapest 20002. 5 Sokrates und Alkibiades