1. Bevezetés
A jelen munka célja kettős: egyrészt egy olyan forrásegyüttest kíván bemutatni, amelynek nyelvészeti aspektusú vizsgálatára eddig csak kismértékben került sor,1 másrészt vázolja azt az elméleti hátteret, amelynek szempontrendszere mentén az ismertetett forráscsoport tanulmányozható. A dolgozat, amennyire a terjedelmi korlátok engedik, emellett utal azokra a fontosabb kérdésekre is, amelyeket a vizsgált anyag − jellegéből, illetve az elméleti háttérből adódóan − magában rejt. Végül röviden ismerteti a szerző jelenleg is zajló kutatását is, amely a 19. század második és a 20. század első felének illemirodalmát vizsgálja.
2. Az illemirodalom mint forrásegyüttes
A helyes viselkedés szabályait, illetve a célszerű és szimbolikus megnyilatkozásokat rögzítő kiadványok jelentősége a 18. század végi Európában zajló társadalmi változásokkal, a rendi világ megszűnésével nőtt meg, a magyar nyelvű illem- és viselkedési tanácsadók virágkorát pedig szintén egy társadalmi folyamat, a 19. század végi magyar társadalom átrétegződése hozta el (Fábri 2001: 11).
A „illemirodalom” terminussal megnevezett munkákat rendkívüli heterogenitás jellemzi mind jellegüket, mind tartalmukat tekintve, mégis azt mondhatjuk, hogy az illemtankönyvek és viselkedési tanácsadók összessége „valamiféle bizonytalan körvonalú, de mégis létező, önálló és önmagára reflektáló illemirodalmat alkot” (Fábri 2001: 14). Illemirodalmon ugyanis az adott korszak viselkedési szabályait összefoglaló illem- és tanácsadó könyvek, továbbá társalgási útmutatók értendők, amelyek között – főként a 19. század második és a 20. század első felében – fordításokat, átdolgozásokat és eredeti alkotásokat egyaránt találunk (Fábri 2001: 11).
Minthogy ezek a munkák a közreadott viselkedési szabályok és tanácsok révén – kimondva-kimondatlanul – a társadalmi státusz láthatóvá tételét célozták, a társadalmi érintkezés és a társas cselekvések számos területét, voltaképp a korabeli mindennapi élet egészét lefedték – ebből adódik tartalmi sokszínűségük.
1 Tudomásom szerint az illemirodalom nyelvtörténeti szempontból „lényegében teljesen kiaknázatlan” voltára először Maitz Péter (2006: 313) utal a nyelvi nacionalizmust vizsgáló tanulmányában. Maitz kutatásában a dualizmus korabeli illemirodalmi munkák az elemzett korpusz részét képezik.
A 19. század és a 20. század első felének illemirodalma a magánéleti viselkedés szabályozottságát egy kiművelt viselkedéselitbe, az úriemberek (vagy „úri középosztály”) körébe való tartozás feltételeként tárgyalta (Fábri 2001: 11). Ennek keretében vette számba a követendő erkölcsi normákat különféle szituációkban – táncmulatságon, látogatás során stb. –, illetve színtereken – otthon, színházban, operában stb. –, továbbá lakberendezési és öltözködési tanácsok mellett a szóbeli és írásbeli nyelvhasználatra vonatkozó levélírási és társalgási szabályokat és tudnivalókat is közreadott.
Ez a heterogenitás nagymértékben meghatározza az illemirodalom vizsgálatát.
Egyrészt mint a kor társadalmi tudatát és értékrendszerét tükröző kiadványok együttese az illem- és viselkedési tanácsadó-irodalom társadalomtörténeti kutatások forrása lehet, másrészt a benne megjelenő társalgási szabályok és nyelvhasználati reflexiók révén többek között a szituatív nyelvhasználatra, a nyelvi illemre és a nyelvi udvariasságra vonatkozó nyelvhasználat-történeti vizsgálatok anyagául is szolgálhat (vö. SároSi 2003: 444).
Az illemirodalom időbeli, társadalmi és kulturális meghatározottsága és tartalmi sokszínűsége azonban nemcsak rendkívül szélessé és multidiszciplinárissá teszi e forráscsoport vizsgálatát, hanem meg is nehezíti azt.
3. Történeti szociopragmatika
A fentiek szerint az illemtankönyvek és társalgási útmutatók nyelvészeti vizsgálatra érdemes részei azok a megjegyzések, előírások és egyéb reflexiók, amelyek a nyelvhasználatra vonatkoznak.
A nyelvhasználat alapelveivel – a tudományág tágabb értelmezése szerint – a pragmatika foglalkozik (Leech 1983: 4). A 20. század második felében felerősödött a történeti perspektíva beemelésének igénye a nyelvhasználati kérdésekkel foglalkozó vizsgálódásokba, a történeti pragmatika2 azonban csak az 1990-es évek közepétől említhető önálló és aktív diszciplínaként (JacobS–Jucker 1995). A történeti pragmatika a kommunikációs igények változásával összefüggő nyelvhasználati változásokat feltételez, a nyelvhasználatot ezért történetileg meghatározott helyzetekben vizsgálja, különös figyelmet fordítva a több résztvevős interakciókra és azok kontextusára (SároSi 2003: 441).
Az illemirodalmi munkák mint a nyelvi tevékenységre reflektáló, korábbi (részben nyelv)történeti korszakból származó szövegek tehát történeti, közelebbről történeti szociopragmatikai vizsgálatok forrásai lehetnek. Az utóbbi, szocio- előtaggal ellátott terminus használatát a tanulmányozott forráscsoport esetében az az erőteljes társadalmi beágyazottság indokolja, amelyre a korábbiakban is igyekeztem utalni. A szociopragmatika ugyanis a nyelvhasználatnak a társadalmi meghatározottságából fakadó, speciális kondícióival foglalkozik (Leech 1983: 10–11), a nyelvhasználat társadalmi és szituációs kontextusára egyaránt figyelmet fordít. A történeti perspektívával kiegészülve pedig lehetővé teszi a forrásegyüttes minél komplexebb vizsgálatát.
2 A tudományterület elnevezése a szakirodalom alapján nem egységes, előfordul a történeti dialóguselemzés, illetve a történeti diskurzuselemzés terminus is (vö. kádár 2014).
4. Történeti udvariasságkutatás
A pragmatikához sorolható jelenségek történeti megközelítésének igénye kifejezetten a nyelvi udvariassággal foglalkozó kutatásokban is éreztette hatását, így alakult ki az a diszciplína is, amely az illemirodalom kutatásának szűkebb elméleti keretét jelenti.3
A történeti udvariasságkutatás történetileg relatív, a társadalmi tér és az idő változásai által befolyásolt udvariasságfogalmat és udvariasságértelmezéseket feltételez, az udvariasság nyelvi eszközeit is a diakrón változások felől közelíti meg (kádár–haugh 2013: 156–178).
A történeti udvariasságkutatáshoz sorolható kutatások főbb területei az alábbiak:
az udvariasság/udvariatlanság fogalmának leírása és összehasonlító elemzése történeti kontextusban; az udvariasság fogalmában tapasztalható változások és ezek okainak leírása;
a történeti udvariasságkutatás számára alkalmazható elméleti és tudományos keretek módosítása, újak kidolgozása (kádár−cuLPePer 2010: 13).
Tekintettel a vizsgált társadalmi-nyelvi jelenség összetettségére, a történeti udvariasságkutatás komplex rekonstrukciós munkát igénylő tudományterület: ahhoz, hogy az udvariasság/udvariatlanság fogalmát történetileg a maga komplexitásában értelmezhessük, figyelembe kell venni a különböző korok eltérő (nyelvi) ideológiáit, társadalmi berendezkedését, közösségi normáit, műfajait, helyzeteit, interakciós gyakorlatait, nyelvi struktúráit és forrásait (kádár−cuLPePer 2010: 12). (A 3. és 4. pontban vázolt elméleti kérdésekhez lásd még SároSi 2015.)
5. Vizsgálati lehetőségek
A nyelvi udvariasság mint történetileg változó, a társadalmi és szituációs kontextus meghatározta beszédfunkció illemirodalmon alapuló tanulmányozása számos kérdést vet fel, ugyanakkor sokféle lehetőséget kínál (az illemirodalom történeti szociopragmatikai vonatkozásaihoz lásd még NéMeth 2015a).
Elengedhetetlen társadalomtörténetileg megvizsgálni azt a korszakot, amelynek illemirodalmával foglalkozunk. Nemcsak azért, mert ez az elemzett anyag kontextusának fontos része, hanem azért is, mert az udvariasság nyelvi megjelenésmódjainak – pl. a megszólításoknak – a társadalmi viszonyokban is nagy szerepük van. Minél nagyobb időbeli keretet állapítunk meg a vizsgálat során, annál jobb lehetőségünk nyílik az illemirodalom közvetítette udvariasságfogalom, illetve udvariasságértelmezések korszakonként való kontrasztív elemzésére.
A társadalomtörténeti háttér azért is fontos, mert az udvariasság történetileg és szociokulturálisan relatív fogalma egy adott, általában a felsőbb társadalmi rétegekhez tartozó, ún. normakijelölő csoport által kialakított koncepció keretében értelmezhető (ehLich
20052). E koncepciók az adott korszak udvariasságról szóló diskurzusainak vizsgálatával ismerhetők meg – ezek közé tartoznak az illemtankönyvek és társalgási útmutatók mint a nyelvi udvariasságra reflektáló, metapragmatikai-metaudvariassági szövegek is.
3 Mivel az udvariasság nyelvészeti vizsgálata tudománytörténetének ismertetése szétfeszítené a jelen dolgozat kereteit, itt csak a történeti udvariasságkutatás mibenlétével foglalkozom.
A fentiekből adódóan körültekintően kell eljárnunk, ha az illemtankönyvek udvariasságértelmezéseit állítjuk vizsgálatunk középpontjába. Eddigi kutatásaim alapján ehhez a kádár–haugh-szerzőpáros elmélete (2013: 81–105) nyújt megfelelően komplex alapot. Ez az udvariasságértelmezéseket a nyelvhasználóknak és a beszédhelyzetek megfigyelőinek interpretációja, illetve konceptualizációja szerint különíti el, és számol a
„népi” konceptualizáció kategóriájával. Úgy vélem, ebbe illeszthetők be az illemtankönyvek és társalgási útmutatók, hiszen íróik nem tudományos igénnyel, de – a metajellegből adódóan – megfigyelői szemszögből írtak az udvariasságról. Konceptualizációik ugyanakkor hatottak a nyelvhasználóknak az udvariasságra vonatkozó értékelő mechanizmusaira és interpretációjára is.
6. A 19. század második és a 20. század első fele illemirodalmának vizsgálata
A 19. század második és a 20. század első felének illemirodalmát jelenleg is vizsgálom több szempont mentén (ehhez lásd még NéMeth 2015b). Elsőként a történeti udvariasságkutatásnak azon ágához csatlakozva, amely az udvariasságfogalmat kontrasztív megközelítéssel vizsgálja történeti kontextusban. E tekintetben azt a kérdést helyeztem a kutatás középpontjába, hogy az elemzett, számos különböző történelmi időszakot felölelő periódusban miként változtak az illemirodalom közvetítette udvariasságkoncepciók, kölcsönhatásban a kapcsolódó történelmi, társadalmi, illetve kulturális változásokkal. Ehhez egyrészt az illemirodalomban megjelenő explicit udvariasságértelmezéseket, illetve az udvariasság terminus szemantikai mezőjét vizsgálom, előbbinél különös figyelmet fordítva az udvariasság reprezentációját meghatározó nyelvi ideológiákra. Másrészt az illemirodalomban körvonalazódó udvariasságfogalom jellegét – normatív, illetve stratégiai – is tanulmányozom. Feltételezésem szerint az udvariasságfogalomban a normativitás és a stratégiai jelleg dominanciája elsősorban a társadalomtörténeti változásokkal összefüggésben alakul.
További fontos vizsgálati szempontot jelent az udvariasság nyelvi elemeinek feltárása az udvarias nyelvhasználat történeti szociopragmatikai vizsgálatának alapjaként. Ennek keretében a megszólításokat és a beszédpartnerre utaló nyelvi elemeket, az E/3. személy megnevezését, a köszönésformákat, valamint a tegezés-magázás kérdését vizsgálom. A fentiekkel összefüggésben tanulmányozom az illemirodalom alapján a diskurzusszerveződést meghatározó szociopragmatikai tényezőket is.
7. Befejezés
Tanulmányomban az illemirodalmat mutattam be mint történeti szociopragmatikai kutatásra alkalmas forrásegyüttest, kiemelve néhány olyan vizsgálati szempontot és lehetőséget, amelyet e forráscsoport tanulmányozása magában rejt. Röviden ismertettem továbbá jelenleg is zajló kutatásomat, amelyben az illemirodalmat a történeti udvariasságkutatás módszertani és elméleti háttere szerint vizsgálom.
Felhasznált irodalom
• ehLich, koNrad 20052. On the historicity of politeness. In: WattS, richard J. − ide, Sachiko − ehLich, koNrad eds., Politeness in Language. Studies in its History, Theory and Practice. Mouton de Gruyter, Berlin – New York. 71−108.
• Fábri a. 2001. A művelt és udvarias ember. A társas viselkedés szabályai a magyar nyelvű életvezetési és illemtankönyvekben (1798–1935). Mágus, Budapest.
• JacobS, aNdreaS – Jucker, aNdreaS H. 1995. The Historical Perspective in Pragmatics. In: Jucker, aNdreaS H. ed., Historical Pragmatics. John Benjamins Publishing, Amsterdam – Philadelphia. 3–35
• kádár, z. dáNieL 2014. Historical Pragmatics. In: chaPeLLe, caroL a. ed., The Encyclopedia of Applied Linguitics. Oxford, Wiley-Blackwell.
• kádár, z. dáNieL − cuLPePer, JoNathaN 2010. Historical (Im)politeness. An Introduction. In: cuLPePer, JoNathaN & kádár, dáNieL z.
eds., Historical (Im)politeness. Peter Lang, Bern. 9–37.
• kádár, z. dáNieL − haugh, MichaeL 2013. Understanding Politeness. Cambridge. Cambridge University Press. 181–201.
• Leech, geoFFrey N. 1983. Principles of Pragmatics. Longman, London – New York.
• Maitz Péter 2006. A nyelvi nacionalizmus a dualizmus kori Magyarországon. Egy nyelvi ideológiai elemei. Magyar Nyelv 102/3: 307–322.
• NéMeth Luca aNNa 2015a. Szempontok az illemirodalom történeti szociopragmatikai vizsgálatához. In: A nyelvi pragmatika kérdései szinkrón és diakrón megközelítésben. ELTE BTK, Budapest. Megjelenés előtt.
• NéMeth Luca aNNa 2015b. Illemtankönyvek és társalgási útmutatók mint történeti szociopragmatikai források. In: A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei VIII. SZTE Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged. Megjelenés előtt.
• SároSi zSóFia 2003. Történeti szociopragmatika – magyar nyelvtörténet más megközelítésben. Magyar Nyelv 99/4:
434–448.
• SároSi zSóFia 2015. Pragmatika, szociopragmatika, udvariasságkutatás a magyar nyelvtörténetben. Magyar Nyelv 111/2.
Megjelenés előtt.