Bakairi-idill
VII. Trumaí-tanya és auetö-rév
Térképezést végző társunk október 22-én csónakra szállott, hogy a Kam ayurá-tavat megvizsgálja, vájjon össze
köttetésben van-e a folyóval. Négy órai út után visszatért azzal, hogy a tó köröskörül zárt.* Ennek megállapítása azért volt szükséges, hogy azon a helyen, ahol 1884-ben a nyugatról jövő Ronurót s a délkeletről jövő s akkor még Kulisehunak ta rto tt folyót egyesülni láttuk, tehát Xingú- Koblenzben, helymeghatározást végezzen s ezáltal jelenlegi
* Lásd a 8. térképet!
k é s z ítm é n y .
Közép- Brazília.
és korábbi expedíciónk térképileg fölvett területei egymás
sal érintkezzenek. Ez volt az a hely, ahol a trumaíkkal össze
tűzésre került a dolog.
Erre az útra nem mehettünk mindnyájan, mert a még hátralevő időt az indiánok tanulmányozására kellett for
dítanunk s nem igen remélhettük, hogy útközben új tö r
zseket találunk. Annyi bizonyos volt, hogy a trumaík falván keresztül kellett mennünk, de azt is tudtuk, hogy a suyák elkergették őket s most valahol itt a közeliinkben rejtőz
ködnek, mert hiszen egyesekkel különböző törzseknél talál
koztunk.
19. Z sá m o ly , k étfe jű k e s e ly ű ala k ra fara g v a .
Abban állapodtunk tehát meg, hogy erre az útra csak Vogel vállalkozik két katonával, kisebb indiánkísérettel, az auetö-kikötőből. Mi többiek két nap múlva váltunk el az annyira megszeretett kamayuráktól. Takuni már vég
leg lemondott a cuyabái kirándulásról: apró gyermekei vannak, akik sírnának utána, számukra dolgoznia, érettük halásznia kell. Néhány indián mégis elkísért bennünket a második yaulapiti-faluig.
Innen, mivel csupán egyetlen csónak volt kéznél, előbb csak ketten mehettünk tovább, míg két társunknak három óra hosszat kellett égető napon, árnyéktalan mocsárban várakozni, míg a csónak visszament értük. Az első
yaulapiti-községbe érve, alig tudtunk csónakot keríteni s indián
jainktól megszabadulni; minél tovább maguknál akartak tartani, hogy kést és gyöngyöket kapjanak tőlünk. A főnök
nek úgy látszik még más oka is volt arra, hogy elutazásun
kat késleltesse. Csak állhatatos makacskodásunkra adott csónakot, de aggódó képpel újságolta, hogy a az
auetöknél vannak ; azaz, útközben alkalmasint találkozunk velük. Nagyon féltette őket tőlünk. Kért is, ne bántsuk szegényeket s még búcsúzáskor is meg kellett nyugtatnom, hogy egynek sem vágom le a fejét.
A tavon áthaladva, visszaküldtük a csónakot s gyalog vágtunk neki az útnak. Gyönyörű délután volt. Kellemes hangulatunkban Moritona, a yaulapitik nagy varázslója zavart meg, aki szintén velünk jött. Mindenáron vissza akart bennünket tartani, hogy valamiképpen ne találko
zunk a trumaíkkal. Ebből gyanítottuk, hogy nem messze lehetnek. Csakugyan, egy helyen elhagyott tűzrakásokat találtunk. Az út végén aztán minden kételyünk eloszlott.
Két asszony haladt á t az ösvényen s rettenetes sivalko- dással villámgyorsan eltűnt a bozótban. A fák között hir
telen izgatott föl és alászaladgáló alakokat vettünk észre s mindenfelől ijedt kiabálás ütötte meg fülünket. A tru- maík közé jutottunk!
Sohasem hallottam őrültebb lármát. A háttérben fül
siketítő ordítással menekültek az asszonyok és gyerekek, az emberek pedig fegyvert ragadva, vadul kiabáló, dühöngő tömeggé verődtek össze. Visszatérésről nem lehetvén szó, szép libasorban egyenesen feléjük tartottunk. Egy alacsony, főnöknek látszó alakot szemeltem ki s eléje lépve, kezemet a vállára tettem s ami ilyen esetben legtanácsosabb, nevetni kezdtem, szüntelen hangoztatva, hogy a karaib jó. A ba
rátságos üdvözlés úgy ahogy megnyugtatta emberemet.
Nagy sietséggel két zsámolyt hoztak elő. Letelepedtünk az erdei tanyán s csakhamar körülöttünk tolongott az egész ijedtképű társaság. Mikor pedig nyugodtan kijelen
tettem , hogy éjjelre is náluk akarunk maradni, egyszerre húszán is csináltak helyet, úgy hogy figyelmesebb kiszol
gálást gondolni sem lehetett.
Nagyobbára alacsony termetű, de nyúlánk, kisfej ű alakok voltak, meglehetősen visszataszító á b rázattal; az öregebb asszonyok között igazi boszorkánytípusokat talál
tunk. Nyelvük némileg hasonlított a suyá-nyelvhez, de
a gyakori cés fmássalhangzók tüstént elárulták, hogy minden Kulisehu-menti nyelvtől különbözik.
Feltűnőnek tetszett, hogy ilyen könnyen meglephet
tü k őket, amikor bizonyos volt, hogy nemcsak a suyáktól, hanem előlünk is menekülnek.
De nyomban eszünkbe ju to tt, hogy kémeik — akik az auetöknél, yaulapitiknél és kamayuráknál ránk lesel
kedtek — nyilván azt hitték, hogy a kamayuráktól nem erre fogunk visszatérni, hanem Xingú-Koblenzbe megyünk, előreindult társaink után. A menekültek tábora a zsúfolt
ság és fejetlenség képét nyújtotta. Mintegy 50 személy tanyá
zott itt, számtalan apró tüzecske égett a függőágyak alatt s megmentett retyemutyájuk köröskörül a fákon lógott.
Az üdvözlések alkalmával előkerülő étel, ital és szivar itt természetesen hiányzott. Apró gyapotgombolyagokat szedtek elő s gyöngyöt kértek értök. Sajnos, már meglehe
tősen kikoptunk belőlük s így kénytelenek voltunk saját használati tárgyainkat áldozni föl, hogy megmentett hol
mijukat, nevezetesen tolldíszeket, kőből való nyakláncokat, kőbaltát, nyílhajító fát, álarcokat stb. magunkhoz vált
hassuk. Sajnos, hogy éles bambuszhegyű nyílvesszők, ami
nőket három év előtti találkozásunk alkalmával szerez
tünk tőlük, nem voltak náluk. Alkalmasint ellövöldözték az ütközetben.
Felhasználtam az alkalmat, hogy gyertyavilág mellett nyelvészeti jegyzeteket készítsek. Egy fiatalabb főnök igen alkalmas volt e célra, de buzgóságában olyan ordítva dik
tálta szegény a szavakat, mintha teljesen süket lettem volna.
Másnap reggel nagy kavarodás tá m a d t; egy üveg arze- nikumpilulámat ellopták. E rendkívüli helyzetben nem törődtem volna vele, de egyrészt magamnak is szükségem volt rá, másrészt meg nem akartam, hogy megmérgezzék magukat vele. A már ismert recept szerint a yaulapitikre
fogtam a dolgot, ő k persze tagadták, de végül mégis tőlük került elő. Állítólag az úton kiesett a zsebemből. Szegény trum aík annyira megrémültek az üvegecske eltűnésén, hogy egyrésziik nyomban elmenekült az erdőbe s később se mert előbújni, mikor már az üveg meglett.
Délelőtt négy trum aí kíséretében csónakra ültünk s déltájban az auetö-falu alá érkeztünk. A nedves fűben rendkívül nagytestű giliszták hevertek óriási tömegben.
Lássuk most néhány sorban Xingú-Koblenzbe indult társaink útját. A Kulisehun lefelé haladva, egyetlen benn
szülöttel sem találkoztak. A Kuluene öt méter magas p art
ján, egymás közelében két trum ai falu feküdt. A suyák a házakat porrá égették s az ott hagyott edényeket össze
zúzták. Mintegy tíz frissen ásott sírt is lá tta k ; a halottakat alkalmasint guggoló helyzetben tem ették el. A falvakhoz nagy terjedelmű s gondosan művelt ültetvények tartoztak.
Néhány napot az auetöknél töltöttünk, részint magá
ban a községben, részint a kikötőben, minden alkalmat felhasználva a fényképezésre s nyelvi és néprajzi tanulm á
nyozásra. Az auetökkel is melegen összebarátkoztunk.
Egyik esténk élénken emlékeztetett bakairi-idillemre. Az európai állatok hangját ők is örömrivalgással fogadták s különös kedvüket találták abban, ha szekercéinkkel fát vágni láthattak bennünket. Egyik auetövel nevet is cse
réltem. Mayúlinak hívták az illetőt. Hatszor, hétszer meg
kopogtatta a hátam at s ugyanannyiszor ütemesen mondta
«Mayúli»; majd mellemre fújt s mindkét fülembe belesu
sogta : «Mayúli». En persze hasonlóképpen cselekedtem.
Ettől kezdve mindenki Mayúlinak hívott s különösen az asszonyok üdvözöltek új nevemen, ha valamelyik kuny
hóba beléptem.
Kikötőbeli tanyánk szomorúan festett. I t t Pedro, Tu- mayaua s az egyik bakairi főnök tanyázott. Nyomorúsá
gos, csatakos hely volt s a «szorgalmas» hangyák alaposan összerágták bőr- és vászonholmiainkat. Tumayaua önelégül
ten himbálódzott függő ágyában s órákig elnézegette magát kis kerek tükrében. Éjjeli pihenésüket a moszkitók kese
rítették meg. Harmadik társuk visszament látogatóba a
mehinakúkhoz. Egyik csónakjukat az indiánok használ
ták, akik háromnapi halászás után színültig megtöltötték sült hallal. Így tartják el t. i. a húst.
Két szekercéért két csónakot cseréltünk az auetöktől.
Ezeket gyalogszerrel kellett elhozni az erdőn keresztül a kikötőbe. Pompás látvány volt, mikor az indiánok a hosszú csónakot vállukra kapva, csaknem az egész falu népétől követve, vágtatva szaladtak vele. Déltájban érkezett meg hangos rivalgással mintegy hatvan személy; rohamlépés
ben hozták a csónakot az erdőn keresztül s futva rohantak vele le a meredek partról a vízbe. A kicsiny térség nyüzs- gött a sok mezítelen barna alaktól. Egy csomó gyereket, mézet, piki- és mangáve-gyümölcsöt is hoztak magukkal.
Az utolsó órákat alaposan ki akarták használni, hogy minél több gyöngyöt kapjanak tőlünk. A csónakcipelés alkalmá
val egyik auetö megsértette a k ezét; alighogy bekötöttük, máris tarto tta, hogy gyöngyöket öntsünk bele. Egy vaurá pedig, akit a színek neveinek feldiktálásával nyaggattam, minden név bemondása után türelmetlenebb lett s folyton csak gyöngyöket kunyorált, mert neki mihamarabb haza kell mennie. Nem maradt más hátra, kénytelen voltam tolakodó viselkedéséért körmére koppintani. De nem vették rossznéven. Ebben a munkánkban egyik öreg szintén segít
ségünkre volt s egy illetlen suhancnak íjjával jót húzott a fejére.
Nagyon vigyáznunk kellett apró tolvajlásaikra. Sze
rencse, hogy még velünk volt Tumayaua. Minden elcsent vagy kiosztott darab, amit természetesen magának szánt, szívébe nyilallott.
A mehinakúkat kivéve, jóformán minden törzs kép
viselve volt itt s elég munkánk akadt jegyzeteink kiegészí
tésével. Ügylátszik, az egész környéken híre futott itt lé
tünknek, mert még a Batovy mellől is érkeztek vendé
geink, akikkel három évvel ezelőtt találkoztunk. Legjobban érdekeltek bennünket a Kuluene-mellékiek, ahova nem mehettünk el.
A nahuquák, a kik a túlsó parton laktak, valamint az auetök, csupa mulatságból, többször átszállítattták magú
kát velünk a vízen. De az auetök úszni is kitűnően tudtak.
Egyik ifjúnak megtagadtuk az átvitelt. Fogta magát s bal
kezében magasra ta rto tt íjjával és függőágyával gyönyörű tempóban átvágott a folyón.
Az elválás igazán nehezünkre esett, bármilyen kényel
metlenül éreztük is magunkat a piszkos és egészségtelen folyóparti tanyán. Kellő mennyiségű gyöngy szétosztása után mégis búcsút vettünk barátainktól.