Antonio hosszas keresés után megfelelő fát ta lá lt; kér
gét lehántván, tűzzel meggörbítette s belőle ügyes csónakot formált, örvendetes bírt is tu d o tt mondani. Evezőnek való fakeresés közben rozzant vadászkunyhóra bukkant, sőt csónakok számára való révre is. Szeptember 8-án harmad- magammal csónakba szálltam, mely sebtében készülvén, gyatra kis tákolmány volt ugyan, de ki törődött most azzal.
Indiánokat, s ha jó szerencsénk lesz, bakairokat találunk!
A víz egészen csendes v o lt; néha zubogókat és homok
zátonyokat értünk, vagy kidőlt fák zárták el utunkat. Az esős évszak beálltával a vízszín 8 m-nél is magasabbra emel
kedik a mostaninál. Élénk madárélet kísért bennünket min
denütt. Már az első nap egész sereget láttunk vagy hallot
tunk.
Hal is bőségben volt, de különösen föltűnő nagy mennyi
ségben sárga pillangó. A homokban teknősbéka-, disznó- és tapír-nyomokat láttunk. Antonióra éjjel egy kajmán vicsor- gatta a fogát. El is neveztük ezt az első pihenőhelyünket kajmán-pihenőnek, jóllehet a bőgő majmok olyan hang
versenyt rendeztek, hogy alig tudtunk aludni miattuk.
Másnap jókor fölserkentünk s már kora reggel neki
vágtunk a párás folyónak. Köröskörül madarak zajongtak s a távolban egy vadsertés úszott á t a folyón. Máshol fóka módjára bukdácsoló vidrákat zavartunk meg.
Kora délután Antonio a parton leszaggatott ágakat vett észre; kiszállva könnyen megállapíthattuk, hogy alomnak voltak odahintve valamely elejtett vad izsigereléséhez. Mivel pedig elhagyott tűzhelyt nem találtunk, azt következtettük, hogy a zsákmányt innen — ide s tova egy hónapja —
vala-hova elszállították. I t t egyúttal meg is pihentünk. Meg
sütöttük a délelőtt lőtt m adarat s a vidrától elvett halat.
Tikkasztó meleg volt, szinte lógott a lába a felhőknek. Csak
hamar heves zivatar tört ki s kénytelenek voltunk a meredek part alá húzódni. De csakhamar kiderült, ruhánk meg
száradt.
Antonio atyafiainak közelsége mind nyilvánvalóbbá vált. Ugyanis mikor öt óra tájban tanyának való helyet keresve, egy pataktorkol áthoz é rtü n k : ebben egy ágakból való tökéletlen, de mindenesetre emberkézcsinálta halfogó készüléket fedeztünk föl. Ilyenek nagyon gyakoriak a bra
zíliai folyókban s arra valók, hogy magas vízállás alkalmá
val a halak azokba betévedjenek, de kisvízkor bentrekedje
nek. Elhatároztuk, hogy itt éjjelezünk.
Másnap újra korán útra keltünk. Folyónk általában északnak t a r t o tt ; figyelmünket már messziről magára vonta mindjobban kivehető zúgása. Nemsokára oda is érkeztünk a zuhogóhoz. A hatalmas kövekkel telehintett mederben habot verve rohant az örvénylő víz. Ezt a helyet később
«Salto»* Taunaynak neveztük el.
I tt egy órára megpihentünk. Efféle vízeséseknél bőséges alkalom kínálkozik halfogásra s csakugyan világosan föl
ismerhető lábnyomokat s a köveken félig elhamvadt pálmafa
fáklyákat leltünk. Körülbelül egy hete járhatott itt valaki.
Továbbat új zuhogó következett, szintén halászás nyo
maival, még alább pedig kövekből épített vejszéket**is talál
tunk, nem kevesebbet, mint tizenhárm at. Legjobban azon lepődtem meg, mikor Antonio egyszercsak azt találja ki- bökkenteni, hogy itt tegnap vagy tegnapelőtt ladik járt.
A csöndes vízben partnak verődött bugyborékokból állapí
to tta meg.
Két óra hosszat derekasan eveztünk, keveset és halkan beszéltünk s óvatosan kémlelődtiink minden oldal felé. De a további jelek elmaradtak. Mindkét parton magas hallgatag erdő, tágas körzetben semmi eleven hang. Déltájban
kiszál-* Vízesés. Taunay előkelő brazíliai államférfiú.
** Halfogó készülék.
2*
lőttünk s amint a parton ülök, puskalövésnyire hirtelen egy csónakot pillantok meg. Egy meztelen indián áll benne s a túloldal felé igyekszik, majd egy fatörzs mellett óvatosan meglapul. Teljes erőmből kiabálni kezdek: «mi bakairok vagyunk, te bakairi vagy, én bakairi vagyok, a bakairok jók!» Egyszerre csak bakairi, bakairi, bakairi! — hangzik vissza más, általam nem értett szavak kíséretében s az ember veszettül hadanász a kezével. Szerencsére előkerül Antonio s fölvilágosítására a helyzet nyomban megváltozik.
A csónak kimerészkedik rejtekhelyéből, — gyönyörű, száraz, hosszú, kéregcsónak, — egyenesen nekünk ta rt s mi őt, ő meg minket bámul. Egyáltalán nem úgy m utatko
zott be, mint akinek lelkén a trópusi erdő egyhangú és nyo
masztó környezete tükröződne vissza, ahogy azt az isko
lában tanítják, hanem szüntelen nevetett és fecsegett, mintha csak a mérsékelt égöv valamelyik boldog országá
ban nőtt volna föl. Percek alatt jóbarátok lettünk s meg
tudtuk, hogy neve Tumayaua s egy közeli bakairi falucska főnöke.
Az elmúlt hetek reménye tehát teljesedett s mi egy törzsrokonaiban jólismert, barátságos nép közé kerültünk működésünk óhajtott területére. Tumayaua nem kevésbbé ámult el fölhívásomra, hogy ő bakairi, de azt válaszolta vissza, hogy mi nem azok vagyunk. Előzékenyen ajánlotta föl saját ladikját s a mienkbe szállva, átvette a vezetést.
Ütközben persze társalogtunk. A Batovy-melléki bakairok Tumayaua rokonai és barátai. Pauhaga, az első bakairi, akivel 1884-ben találkoztunk, éppen Tumayaua falujában időzik.
Folyónkat csakugyan Kulisehunak hívják. Rozzant csónakunk útközben végleg fölmondta a szolgálatot; Tu
mayaua csakugyan az utolsó percben érkezett segítségünkre.
Nemsokára a révbe értünk. Tumayaua előre sietett, hogy bennünket bejelentsen. Egymás háta mögött ballagtunk a szűk úton, a tűzzel ritkított mezőségen át, majd az erdőbe jutottunk s néhány száz lépést téve s egy kristálytiszta patakocskán áthaladva, három kaptáralakú, középen sza
bad teret körülfogó kunyhó előtt állottunk. O tt az élénken
gesztikuláló Tumayaua vezetésével egy férfiakból, nőkből és gyermekekből álló, gomollyá csoportosult mezítelen, barna társaság fogadott, félig hüledezve, félig örvendezve, de mindenekfölött meglepődve. A férfiak hozzánk jöttek s jobb kezüket kinyújtva, ezt m ondották; tárna,)) = «te», mz vagy te» vagy : tárna karaiba» = «te a ».
Tehát nem ők, hanem mi vagyunk a karaibok ő szerin- tök s én «píma karaiba», a karaibok főnöke vagyok.