Kedves Jaki
ma láttam a csatakos utcán a sárga keramitkockán gurult a hintó trapp-tarapp ketten ültek a bakján ketten húzták
egy fehér meg egy fekete utóbbi lassú trappban elbbi merev derékkal szoborszeren
mintha barna fényképeken a témáról ennyit melyet ürügyül küldök üzenetül
Amerikába
végül is hát oda szakadtál mi meg ide
egyenlsdit játszhatnánk ez tetszets földrészekkel egy libikókát
de mindez ugye mire való
trapp-tarappban a fehér és a fekete ló valamilyen éjszakába csak betér valami álom alom élelem kerül valami védelem rima-lehetség
magára húz ölel a sötétség a ládaéjbl szobraid kikelnek s végig a fényes Rottenbilleren végig a merevderekúak végzik versszabta dolgukat
de mi ezt nem akarjuk nem ezt a rímet-rémet kedves Jaki mondanám de
kedves aztán soha mióta ismerem
82 nem voltunk barátok
ba-rát-ba-rát-ba ez a szó mit jelent most távolabb van-e tlem
közelebb-e kit naponta fölhívhatok a földrajzi fekvés mit határoz tagadni persze ezt vagy azt
éppoly tetszets mint libikókát játszani Jakovits mondom látogatómnak
ezt a szobrot még hatvanötben kaptam tle nézi a kimérát a fekete talapzaton
visszanéz rá a férfi-n-madár
Ja-ko-vits mondom Rottenbiller utca 1.
s a téma néma lassú trappban (karját balra nyújtja merevderekú) befordul az utca sarkán
83
Jaki a címszó, és nem jelentéktelen a kísértés, hogy a Mammutfogak és a Zselic Expressz mesehsének itt egész regényfejezetet kanyarítsak. Apósom, Levendel László barátja volt, bár nekem ez a szó mást jelent. Mikor L. L. 94 szén meghalt, és a Katona József Színházban Halász Péter az újsághír alapján eladást rögtönzött-rendezett (az új formákat megragadó színházi mhelysorozat els darabját), Jaki (igaz, már súlyos betegen) egy telefoninterjúban ridegen nyilatkozott, holott L. nemcsak érzelmeivel fordult feléje, hanem botcsinálta, önzetlen pártfogóként is, és nagy része volt abban, hogy Jaki a két évtizedes amerikai dekkolás után hazatért. Els kötetem, a 65-ös Nevetni, sírni meghatározó darabját, a szavak, a szkösnek érzett vers és a világ viszonyával küzd Dadogást Jakinak ajánlottam egyik beszélgetésünk folytatásának szántam. Nem lett az. Viszont a szobrai Anna Margit és Bálint Endre mveihez hasonlóan ersen befolyásolták ízlésemet. A TRAPP-TARAPPBAN tárgyi világa, indító jelenete (a téma) valódi (akkor még sárga keramitkockával volt kirakva a Csaba utca), de az els pillanatban nem Jaki, hanem soha nem látott nagyapám miatt figyeltem fel a hintóra. Anyám apja grófi kocsis volt az els világháború után Kálmáncsán; mesés ködben úszó alakja máig foglalkoztat. A trappoló hintó két díszruhás, bálványos merevderekúja és szertartásos vonulásuk csak a második pillanatban idézte Jaki szobrait és sorsát, s benne mindazt még, ami már nem a nagyapám, nem az internacionalista (si) népiség és a szürrealizmus képzetköréhez, hanem a láda-éjt gányoló diktatórikus társadalmi rendszer természetéhez tartozott. A harmadik pillanatban pedig a sárga keramitkockán trappoló lovak patkóinak zajában egy vers ritmusát, libikókás ellentétpárjainak lüktetését véltem hallani most viszont, ahogy elolvasom a szöveget, a lovak trappolása csattog a fülemben, s a hangzás révén az egész kép megjelenik újra. A versnek persze ez nem célja, s remélhetleg nem egyetlen eredménye egyszeri következmény csupán, mellérendelt jelenség. Így idézem itt egyik 94-es, Jaki temetéséhez kapcsolódó, Simogatólag cím versemet is:
ne ráncold a homlokod mondom annyiszor s ujjam mintha por pehely ökörnyál szála szállna oda simogatólag ér
hol ver az ér
ma délel tt ahogy a temetben erre hozzám dltél (nyolcvanöt éves szobrász porát vitte hímzett szoknyájú kalitkában fekete gép) világosan érzékeltem hogy ezért a mozdulatért hogy ebben a mozdulatban vagyok a legjobb alakzatban: érintésedtl óriás meglásd vénségemre milyen kicsi leszek majd térdig ér fickó az szi déleltt sugaras tárgyai közt egymással így bandukoltunk
84
SEGESVÁR
Itt aztán, ezeken a dombokon, kukoricásokban, kisült legelkön, gyereknyíllal is átlhet ligetekben;
itt aztán el lehet vágódni szépen, ujjhegyen pördülve, koponyánk alapját szárazságtól füstölg csontgöröngybe, tekintetünk fekete sugarát
a tompa ég tündértavába;
itt út nyílik, kápráztató távlat
a világreménytelenség száguldó paripáinak.
(Mindezt már késbb gondolja
majd megírom ; a város fedett falépcsjén, húgyszagú homályban liheg fölfelé,
kóvályog az óratorony körül, benéz
a megalvadt délután uborkásüveg-ablakain;
golyvás galamb csapkod szürke hgutában, rózsaszín lukacsos téglák másznak alant, kapaszkodó ujjak omló falperemen,
gondolja, érzékek számzése, gondolja, és B.
véletlen félmondata, hogy életünk egy lehetséges élet allegóriája;
ezt majd a végére, gondolja, hogy legyen, a végén legyen valami csattanó;
így szédeleg, már hányingeresen, tovább, sikerült magát mégis belekevernie, de nem, maradni, maradni függlegesen, gondolja.)
85
Elutaztunk Erdélybe, hogy lássuk is azt, amit tudunk, hogy ott legyünk, érezzük a brünkön.
Sikerült. Kolozsvárott barátságot kötöttünk Bretter György filozófussal majdnem olyan barátságot, amilyenre érett korban már nemigen képes az ember. Bretterrel lehetett.
Temetésén Fehér Ferenc is errl beszélt a Házsongárdi temetben; Tamás Gazsi meg a tanítványok nevében a szlben ólálkodó rókákról; megkönnyeztük; hazafelé jövet életnagyságú faszobrot csempésztünk a kocsiban, hálózsákba bugyolálva; mindez az id egy másik rekeszében. Bretter Levendel Lászlónál halt meg a Korányiban, aki átmenekítette az orvosilag-emberileg rettenetes kolozsvári körülmények közül. Abban az egyszemélyes kis szobában halt meg, ahol apám is, de ez csupán egyedi szál, szinte mellékes tény ahhoz képest, hogy valójában a vágy és a realitás kelet-közép-európai szakadékába zuhant 45 évesen.
86