Növényev lovaimat szél sodorja, lesikált utakon lelkük imbolyog.
Üvegpohár búg, keskeny pánt az ujjad, kockacukrok úsznak fölfelé.
Szálkás farudakon lobog az este:
hosszú selyem, torkomra tekered.
Fölfújt batárok fönn, a domboldalon a völgybe szállnak hirtelen.
37
SÉTALOVAGLÁS
Anna Margitnak, szeretettel
Megkezddnek a sétalovaglások.
A tenger gömbjei földobódnak, dördül a parti szikla,
indul a ló a téren át, keresztben halad.
Csak a ház sarka látszik.
Mögötte hegy és hold;
fügefák, a kacskaringós teraszok négyszögébe ütve;
visszahulló tenger roncsai.
Némán jár a ló,
vizes rongyra, döglött homokra lép, keresztben halad,
utadat elvágja, menekül.
A földre lámpafény esik.
Mélyebben még, a ház mögött, (csak a sarka látszik)
barlangjában dühöng a rák, és azon is túl, a víz alatti
kráterekben fekete sünök élnek.
Keresztben halad.
A tenger gömbjei földobódnak, az évad hirtelen öblösödik, megkezddnek a sétalovaglások.
Nincs ebben semmi titokzatos.
A ház mögött zöld az ég, az ablakon át jégpálya közelít.
Táncolunk, lassan táncolunk,
egy csukló, kalap, egy arc, mindig fehérben.
Fanyar cellában élsz, de egy napon!
38 Hátával felém, elre kaptat a ló, tajtékoznak tengeri virágok és arcomat hab lepi, röpíti látok.
Megkezddnek a sétalovaglások.
39
A SÉTALOVAGLÁS 1500 példányban, színes papírborítóval, vakítóan sárga vászonba kötve jelent meg a Magvetnél, 23,50 forintért; ezt a példányt, amit most a kezemben tartok, tizenkettért vásároltam az antikváriumban vagy tíz éve. A kötet kéziratának dossziéjára a kiadó igazgatója, Kardos György ezt írta: Reprezentatív kivitelben! Láttam. Mutatta a szerkeszt. A reprezentatív a pozíciónak szólt, aminek elnyerésére esélyesnek látszottam, miután L. J.-veI 68 tavaszán Eszmélet címmel irodalmi folyóiratot próbáltunk indítani, amely nem intézményi fennhatóság alatt mködik, hanem spontán módon összeverdött írók laza csoportjának mhelye. Párttag alig akadt köztünk, bár erre nem figyeltünk. Mások annál inkább, és az augusztus 20-a után bemutatott három mutatványszám alapján a Magvet Kiadó kereteibe tuszkolt lap perspektívái nem voltak biztatóak. Szinte vakon és eszköztelenül hadakoztunk, Kölcsey szavával: vickándoztunk, soha semmiben nem lehettünk, nem voltunk biztosak, s tudtuk: Prága után akármi megtörténhet. Réseket kerestünk, a konkrétumokra tapadtunk, az irodalomra, a folyóiratra, szorítani próbáltuk Kardos elvtársat a megvalósításra, L. J. nyomdát keresett és talált Szegeden (mintha Kardosnak ez probléma lett volna, ha valóban szándékában áll a kiadás!); nyüzsögtünk, provokáltunk a magunk naiv módján, lelkesedésünkkel alaposan lelepleztük terveinket, illetlenül viselkedtünk; paranoid képzeletükben némelykor olyan ert is tulajdonítottak nekünk, ami dehogy volt, mert ami volt, az más volt mi is? Szeretném, ha errl is szólna a jegyzet-mese. Vickándozásunk során 69 nyarán arra vetemedtem, hogy amolyan szondázó akcióként fölhívtam M. Ildikót, a kiadó titkárnjét, és verseskötetemre elleget kértem, ezzel is elkötelezni remélvén a céget, hiszen a versek kiadása éppúgy bizonytalan volt, mint a lapé. A könyv fülszövegében hosszú gyötrések után is maradt némi utalás a helyzetre, ami az akkori cenzúra mellett maximális eredménynek tetszett. Onnan másolok ide pár mondatot: A sétalovaglás számomra azonos a fölismeréssel, a megvilágosodással, és azt az idt, ami a versek megírása közben eltelt, legszívesebben az eszmélet idejének nevezném... Hogy ez a megnagyobbodott tér, az eszmélet világosodó ege nem hozott kitör optimizmust, hogy a régi szorongások és félelmek mind megvannak most is a versekben, az nemcsak az én makacsul továbbél rögeszméimen múlt. A világ, a történelem és társadalom is makacsul halmozta az eseményeket, és úgy látszik, velük szemben kevésnek bizonyult az eszmélet bizakodása, a sétalovaglás természetes nyugalma, vállalkozó kedve. A huzakodás e mondatok fölött többek közt azért dúlt, hogy az eszmélet szó állhat-e eltér szedéssel és nagy kezdbetvel, ahogyan én szerettem volna; a kompromisszummal elégedett voltam, a szerkeszt is. De jöjjön végre a történet. Mikor ellegért telefonáltam, a titkárság vezetje, M. Ildikó, aki mindent (sok mindent) tudott a kényes dolgokról, elemi kedvességét szabadjára engedve tudakolta, hogy voltaképpen mire is kérem a pénzt. A Sétalovaglásra, feleltem, s a nével elsikkadt; Ildikó mosolya pedig megdermedt, ez valami új volt még az akkor már sokat tapasztalt titkárni lelkének is; ez a pimaszság elképesztette, mert nem volt hihetetlen, hiszen lóversenyz írójuk igazán akadt, ó, igen! de hogy valaki sétalovaglásra kérjen pénzt, miközben kétes irodalmi ügyletei befelhzik a kiadó egét! tessék?!, kiáltotta ingerülten, és homlokára bökött ujjal mutatta kollégáinak, hogy bediliztem; elmesélte aztán (lefestette a jelenetet), nyájasan és barátkozósan szólt hozzám, mikor mentem a pénzért, hetyegve szinte, hogy képzelje, Béla, mikor azt mondta nekem a telefonba... ; ez jó alkalom volt ismét a nevetésre, jó most is
40
mire? Hogy halljam a hangját, s ez a képzelje, Béla megmozdítsa gyomromat. Nem nevetek. És nemcsak azért nem, mert mind meghaltak már, a fest Anna Margit, akivel szinte barátságba keveredtem, a nagy manipulátor kultúrpoIitikus, a cezaromán igazgató és a széles mosolyú hölgy, aki többre tartott volna, ha a sétalovaglást komolyan, és nem költien gondolom; ma már mindegy talán; nem mindegy talán; visszanézve a társaságra, mintha trükkfilmet látnék, egy csben kapálózva alázuhanó, távolodó figurák özönét: mint a bolhák, mint a mákszemek. A vidulásra ez nem ok. A nevetés akkor: kellett. Védett talán. Mennyi talán.
41
IKON
Golyvásnyakú Krisztusom, szelíd, szomorú isten, nézlek, nézlek s nem tudom, hová vigyelek innen;
úgy a nyakamba kapaszkodtál, vállammal úgy megtámaszkodtál, állad hegye lukasztja hátam viszlek vásári tolongásban, újságpapírral letakarva, ujjaid hegyét csókolgatva:
golyvásnyakú Krisztusom, szelíd, szomorú isten,
viszlek, viszlek, s nem tudom, hová vigyelek innen.
42
HOMOKFELH
Nem vagyunk biztonságban.
Elhalkulnak a tánczenék,
a hangszóróban surrog a homály.
Zsírfoltok lebegnek a strand vizén.
Egy öreg fa, gyökerestl, át a szobán.
Képeskönyvek, a földre szórva.
Pattog a bútor, ftenek.
Egy-egy részlet, fölnagyítva.
Dlj hanyatt.
Feléd fordulok, mint a növények,
ledobom ezt a magház-meleget, sötétet.
Derekad az én mentövem.
A kert lámpái semmit sem gyújtanak föl.
Vizes folt a falon, a múltam.
Különös óra, hangok ideje.
A piactéren lezajlott parádé.
Kézfejem, mint az óra sétálója.
A könyvek mohos téglák.
Botladozunk a vízmosásban.
Lila ruhádban orsózva röpülsz föl.
Surrog a homály, fejemen átcsap.
Hajadba nnek az ágak.
Kutyát láttam, szakálla térdét verte.
Különös óra, hó és homokfelh.
Zsúfoltak a páholyok, lelátók, a közönség vérszagot érez.
43
SZEMED LÁTTÁRA
Ha nem lenne más, leülnénk itt a parkban.
Néznéd, ahogy a szél a durva homokba kap és a lefrészelt tetej fákra szórja.
Én a törzsek közt kalandoznék, vagy a pad sörényét simogatnám.
Szemed láttára kövesedne a kezem.
44