Álmaim a szemetesvödrök gyomrából is kimásznak, és bodzavirág-glóriákkal a fejükön, kezdik elölrl megint.
Csavargok az éjszaka öbleiben, a repül csészealjakat nem hiszem, de persze megjelenhetnek bármikor, ágyamba fekhetnek, kinyomhatják szememet, megihatják véremet, mi az nekik. Nem tudom, töprengtem ma reggel is, míg a lelkigyakorlatokat végeztem a tükör és a vécékagyló között, nem tudom, miért gondolok ilyesmit.
Árulás, néha ezt érzem magamban, bár nincs rá semmi okom. A csészealjakat meg végképpen nem értem, miért félek tlük, csakugyan, a csészealjak mit árthatnának nekem?
63
ÁT
Azon is át és túl mögé!
Fénybr alá, éretlen parázshoz, Isten elásott érc- kopoltyújához.
TRAKL
Füstölg, szi park. Az átutazót elragadja. Kábítószer, fényes gombolyag. A fiatal gyógyszerész pajtának látja a világot, cipjénél menthetetlen sebesültek nyöszörögnek, másznak a fagytól ezüstös szalmán.
Homályos kagyló, hártyapark, peremén csak a véres padok rajzolódnak a háttérre keményen, a kármin brén átdereng a kék. A többi fekete és púpos, a vaslábú, sörényes fben kígyó furulyál. Szonya combjai mint az álom, táncolnak fehéren a gyilkosság és a kábítószer krétakörében.
Földalatti város zümmögése. Gyümölcsfák és fekete templomok, kék szarvuk a hold öblében ágbogat ereszt. Tisztára sikált folyosók, nyolc égtáj, mint a sípszó, ha madár téved oda, hát vége. sz van, a lefolyók alján síkos levelek, és búgnak, éjjel-nappal, az öntözkocsik.
Felhbe fagyott hajó, park, fölhasított állat. Gzölögnek, pengnek majd a fölcsavart belek, a hajó mint cimbalom, röpül, az ütkrl és az evezkrl szélbe pöndörödik a rongy. Fekete ágakon vérz hal. Nyilak és szívek. Riadó.
Névsorolvasás. Lázadók az árbócokon, tenyerükbl angyal eszik.
65
A DÖGÖK
Zöld sarat falnak a dögök, ó, hogy megdobálnak. A szalmától csipkés mocsok harapós rendjelei bevérzik az inget; édes a vér, ugye, édes a sós vér?
Miféle dögök, kik ezek? Én a középkort, a tetves ördögöt, a rühes sebeit elvakaró Sátánt nem hiszem, én hasa szrébe nem kapaszkodom, ez a dög miféle, súgom, miféle hát, hogy meggörbülnek a csontjaim belé?
Én intem magam, az utcára néz ablakban megállok, hogy jön a szürkület, látom akkor, a dögök poroszkálnak, tölcsérbe tutulnak, esznek, paroláznak, szorítom én a függöny ráncait.
Sárga az ég, a nap lemegy és alulról, a perem mögül néz szemembe vissza, mikor megérkeznek a dögök vasvonaton és az utcákat bebútorozzák hirtelen.
A dögök, intek és csomagolunk szótlanul, mi keresnivalónk lenne, megbotlanánk az odafeszített selyemben; de már fölzárkóztak és kirajzolják fejünk fölé a mártírglóriákat.
A dögöket ki kell irtani, olvasom éjjel, híg folyamában ringatózva a holdnak, vagy a nevüket tudni legalább, bizony, gyerekkorunkban fateknben gügyörésztek k is, és a bölcs partján szörnyeteg atya térdelt.
Ó, a dögök, bólintok fölényem aranysugarában, ám a lexikonok oly tökéletesek és a védelmi berendezések ma már a legkeményebb homlokot is elejtik, mint a legyet, és a számítások szerint nincs ok aggodalomra, bár tornyaik egyre nnek és dlnek, no de semmi.
A dögök, üvöltöm, k, a dögök, csak k! Az összerágott történelem leszakadt ablakain k ki-belépnek, k táncolnak ingekben, mint a falusi temet sok kísértete, és bort nyakalnak, de én nyögök az árokban, én élek bogyókon, a termeszek várában én ülök egyedül és ragacsosan, nyökögve, rohadva, én. Csapatosan a dögök, s-falkában vásárt vernek, parányi kutyafogatok vontatják ket keresztül a levegn, a templomon, az elszobán, az ételekkel megrakott ünnepi asztalon keresztül, nyihorásznak
66
és öklendeznek a hold gyümölcsöseiben, végig az ürülékhegyek és a viaszerdk mentén ugye, édes a vér, a sós vér; miféle dögök?
Zöld sarat falnak, ó, hogy megdobálnak, ismerem ket, állj, ki vagy, ez a telek, ez a száj, szobáival ez a régimódi ház nem eladó.
Á t h a l l á s
68
HATSOROS
Szél zúg a tó hallójárataiban.
Ellenkez irányban forognak a csigaházak.
A labirintus szívében senki sem lakik.
Kézfejemen a szülk orra vére.
Behavazott csuklód lesz a lámpaüvegem.
Egy kéz bolyong a letört mutatóban.
69
Egyszer megkérdezte tlem valaki, hogy mit jelent az ellenkez irány, amerre a HATSOROS szerint forognak a csigaházak, s azért emlékszem rá viszonylag pontosan, mert ilyesféle önértelmezési helyzetbe ritkán kerültem, s mert akkor, ott értettem meg (vettem észre), hogy ez a vers archimedesi pontja, sokféle értelmének mélye, oda vetítettem magam, pont oda, talán a csigaház is én vagyok (no és az alfa meg az omega); a hatodik sorban pedig az óramutatóval a forgásirány közvetlenül is megjelenik, képileg visszamutat a csigaházra, és konkrétan kijelöli az ellenkez irányt. Remek, lehet örülni. A vers válaszolt, fölfedte a lírai logika szerkezetét (megérett a leveles dohány), amelyet kívülrl nézvést én is csak bizonyos fokig láttam (néztem meg), bár teljesen megéltem stb., mondom, vagyis írom, hogy remek, mi kell még? Semmi. Akkor meg miért füstölgök ezen? Mert nemcsak a világrendet felbontó, idt kizökkent, romboló ellenkezésrl, hanem az Ellenkez Irányról van szó, a Szembefordulásról és a Megkülönböztetésrl bizonyára; ezek amolyan bóják, botok (szümbolonok!): hozzájuk igazodva, egyik végüket tenyerembe szorítva próbálok úszni ma is.
S közeli rokonom az a magánszférájában megkapaszkodó, akkor még fiatal férfi, aki a szülfaluja határában mamutfogakat kiásó gyerekkori baráthoz (Zsoce) szólva is a történet tágításával próbálkozik az 1980-as kötet címadó Mammutfogak prózaversében: ...nem a provincia lósóskát virító vasútpartjára, pocoktúrásos legelkre gondolok, hol a klottgatyás tehénpásztor eltt az élet létrafokai rangban, vagyonban kísértenek, és a tyúkólra boruló alkonyat rózsaszín kisasszonyingben pipiskedik; nem is az égi otthontalanságra, Zsoce, a nagyratör Én titkos zálogára, melyet sznyeges szobádban áshatsz reggelig, áshatok; vagy mégis erre? arra, merre, vissza, hova, hátra? Zsoce, valami másra gondolok, valami mást kellene ma kitalálni, az szi park nyírott szépségeibl kitalálni, úgy hívják, férfikor, lerúgni léptékeit, azt híresztelik, higgadás, alvadás, savó, túró, ecet, azt mondják, nemze-nemzedékünk; Zsoce, a dolgok esetlen zsiráfcsalád-futása és a lábam alatt illatozó édes alom nekem is oltalom; a disznószagú sötétség termeiben vagy a holdas éj zöldselyem ágyterítjének rojtjai közé csúszva alszom én is, reggel önmagam hamujában émelyegve ébredek, porban kotorászok, de a mammutfog bizony föllelkesít, a térdemet csapkodom, találkozzunk akkor mammutfog alapon...
De nincs alap a találkozásra, nem volt, nem lett, és a Zselic Expressz mocskos ablakán kibámuló, szülföldjére utazó hs látogatónak érzi magát, kérdezetlen válaszolónak: ...mi voltam itt? ki voltam? hogy volt a leporellóvilág? este lámpát gyújtott a mák, vacogtam ágyamban, ijedt kisgyerek, parádéztak az rház udvarán szárnyas kísértetek, most nem azok, ezek, figyelj, vigyázz, ne hadarj, a lendület, a lendület, az ütemet a kerekek...
Nyurgán, riadtan, napégette brében soványan, éles púpjai, csontjai böksen, elálló füleivel mulatságosan, térdei remegsen, sötét tekintetével gyanakvóan, összeráncolt homlokát elretolva, izzadt tenyerében az árulkodó utazókosár;
nekivágok, este elindulok, reggel megérkezem, itt trappol negyvenévesen; hát te, hol voltál, mit csináltál, milyen történet hse voltál, cinkosa, társa kinek lettél, mi van veled, na mondd, mi hát nem, ez nem hangzik el...
70
MESTERSÉG
tt a kazalban szót a szóhoz
így mulatnak a drótostótok bugylibicskával nekivág teszi a jó hályogkovács de aki érti mesterségét elejében a végét
a mégsem tudhatót sem védhett nevessem-e sírjam-e bujkálását
gyerekkoromban fölfújtam a disznóhólyagot és rugdaltam az almafák alatt
fölfújtam rugdaltam fölfújtam rugdaltam ez a pont bízvást biztosnak mondható
71