egy ni test
a hozzávaló holdakkal és barlangokkal sárga homokra
zöld felhre dlve mindig megnyugtató
héjatlan hó hever így kasztalon égi vadaknak éji madaraknak ház eledel
a parkban szótlanul lábalunk
tölgyekre szögelt madáretetk között melyekre nem száll le
már egyetlen szárnyas sem ravaszabbak annál
nekik csak a hó kell a repedezett kasztalokon * négy talp
függlegesen
kett-kett ellenkez irányban az egymásra láncolt dombok hullámzó háttere eltt biztos útmutató
137 a lábujjak görbületét
a legyezként
szétfeszül öt végtagocska sóvárgását hogy kinyúlván
a végtelen végét megérintsék mindezt a túlbuzgó térképész vagy a gyakorlatlan
tájképfest kutatja csak
138
VÁLTOZATOK TÍZ SZÓRA
öszvér, pepecsel, nyárfa, mos, forma, elviselhetetlen, cip, csörtet, frész, almazöld
1
Almazöld frész?
Képtelenség.
Cipben még csak elviselném, hordanám egyik lábamon, mert a másikon
egy enciánkék,
hosszú szárú, fzs forma feszülne némán, dölyfösen, csörtetnék bennük rendesen se zöld, se kék, se cip,
inkább öszvérked, így, ahogy most látsz, fakóra mosott ingben, nyárfakupolák alatt.
A frészt különben sem kedvelem.
Túl gyors, túl fényes nekem.
Bár pepecselni egy zsebkésseI, az is eléggé elviselhetetlen.
2
Egy frész halad a nyárfában, egy cip csörtet az öszvér után, babaruhát mos egy kislányforma, részeg okádik almazöld lavórba, senki sem pepecsel,
139 nem bóklászik rózsás fellegekben ez az igazán elviselhetetlen.
3
Jó öszvéremen átcsörtetek a szélfútta nyárfáson,
elhagyom éretlen almazöldemet, kifzöm hajóforma cipimet, a bogokkal elpepecselek.
Az volt az elviselhetetlen.
Állati gágogás a csönd-övezetekben.
Jó itt nekem, jó öszvérem
frészes foga harsogja csak a réten kisült mezim katonadalát;
kék mosótekn borul rám üresen, ügyesen
nyitva marad a szemem.
4
Csörtetésük lesz elviselhetetlen, frész-foguk zúgása nyárfavályúk eltt;
ölik a halat, a hold
széles tomporukra tz, topognak;
öszvérségük pataforma cipket ölt, megérkeznek, sátort vernek,
almazöld lavórban némán pepecselnek;
mossák a taknyos zsebkendket a szörnyek.
140 5
Barátom harminchárom éves.
Nem ért a csörtetéshez.
Almazöld cipje alkalmatlan.
Nyárfaként jár vagy öszvéralakban.
Pedig van egy kis ezüstfrésze.
Ott hordja a mellénye zsebében.
A pepecselésnek persze egyszer vége lesz.
Formát ölt a frész, ragyogni kezd.
Csillagok félik szikrázó vasát.
Tükrében felvonul az angyaltársaság.
Megmossa arcát, kilenc szóra tekint maradna bár az utolsó odakint.
6
Az elviselhetetlenséget kupolaként toljuk fölfelé, almazöld korunkat,
a pepecselés édenét elhagyva frész, fejsze, balta jön velünk;
templomunk megépül, cipnk a kpadlón csikorog, nyomunkban ördög csörtet, egy öszvér is megtenné, egy akármilyen gebe;
galambszárny csap arcul, angyal-forma árny suhan, elmossa felh,
elveszejti ég toljuk kupolaként.
141 megindulunk a patak mentén.
Én csörtetek vagy az öszvér?
pepecselek a Holddal-Nappal, írom a verset sorról sorra, cip a szó, lábatlan forma.
8
Öszvér úr csörtet a képen, levelehullató nyárfák alatt.
Elhagyott homokozó az ég, a szél lombfrésszel dolgozik,
összemossa cipk és kalapok körvonalát, gyerekesen pepecsel,
az évszak elregyártott formáiba fúj, kiáltása elviselhetetlen
hujjogássá ersödik éjszaka, fölébreszti a kerti boszorkákat.
Öszvér úr a piros almák zöldjére, az átváltozás óta eltelt
idre gondol.
142 9
Kiadódik a frész helye,
keresztben a ciptalp és a nyárfacsúcs között.
Igaz, van még egy öszvérem is
meg egy almazöld, zománcos medáliám, elpepecselhetek kedvemre velük, mintha nem is hallanám
az elviselhetetlen üvöltéseket.
Egy sokszor elgondolt formát,
egymásba játszó alakzatokat próbálgatok, a csörtet vadon lepkelángjait;
így alszom el,
az álom szilárdabb partra mos.
10
Almazöld felhk futnak el, be-benéznek a kajütablakon.
Egy mosóteknben lakom, s nem vagyok öszvér, mint hírlik némely helyen, nyárfa lombokat nem eszem, s nem adom fejemet frészelésre, se csalánosban a csörtetésre.
Hajós vagyok, mint mondtam, címeremben négy mákvirág visong, szívókáik rám tapadnak,
tenyerük a hátamon pepecsel, nevetgélünk,
be-beloccsan cipnkbe a víz.
143
A VÁLTOZATOK TÍZ SZÓRA szerzje magabiztos volt, így emlékszem és így látom ma s nemcsak ilyennek mutatta magát a versben. Jól játszott, használta birtokát, élvezte a nyelv rendszerteremt készségét, hajlékony gazdagságát, ami szívesen kínálta föl magát, tessék, vedd el, formáld a verset, s akkor én is formálom. Olyan érzés járt át, mint gyerekkoromban gombázáskor, amit számtalanszor meg is álmodtam aztán: megyek az erdben, derékig ér páfrányok között, tölgyek alatt, s a fiatal nyárfaliget szomszédságában egy tisztáson annyi illatos vargányára bukkanok, hogy a zsebeimet megtömve végül az ingembe dugdosom a zsákmányt; hvös és bársonyos érintésük csiklandozza mellemet. Viszem haza a rakományt büszkén, hogy nemcsak a vacsorát kerestem, illetve találtam meg, hiszen a bséges szüretbl szárítani való is marad, télire eltehet élelem, vagyis kivettem részemet a családfenntartás roppant munkájából, amelynek egész súlyát, a szegénység terhét nem éreztem ugyan (sohasem éheztem például), de érzékeltem komolyságát. A büszkeség tehát fontos volt, de eltörpült a vargányák megpillantásakor érzett, egész testemet átjáró bizsergés, fullasztó öröm mellett; mintha titkon remélt ajándékot kaptam volna, vagy inkább valamiféle bizonyságot, hogy aki keres, az talál, vagyis nem csupán szerencsének, hanem megérdemelt jónak érzékeltem. Így voltam ezzel a tíz szóval is, amit a gyerekeknek szóló televíziós Cimbora írójaként egyszer Kormos Istvánnal, Zelk Zoltánnal, Tandori Dezsvel, Orbán Ottóval és Weöres Sándorral már eljátszottam. Akkor Kormossal, a játékba elsként beszálló költtárssal kettesben választottuk ki a szavakat azt mondta: csörögefánk, zeppelin, kántor, tündökl, potyka én meg: tégla, esik, kutya, lófrál, rózsaszín, és a szabály mindössze az volt, hogy olyan verset kérünk, amiben a tíz szó meghatározó mértékben szerepel. Késbb nk és Ónk játékai címmel, a Cimborában elhangzott változatom mellé még kilencet kanyarítva, mesét írtam ebbl, s ez lett a Nyelvöltöget kötetem zárófejezete.
Itt azt a bizonyos els, tévés változatot idézem, ami a mese szavai szerint Önarckép:
Se pap, se kántor
nem lettem; igaz, pajtikák?
nem nyitottam se hentesboltot, se patikát.
Lófrálok most, és hallgatom, hullatja ezer zeppelin;
ezer semmiség esik, belepi a földet
144
házam tetején
fánkos boszorkák csörögnek.
Miért ez a tíz szó? a versek írásakor ez nem volt kérdés, mert a televíziós játékban kialakult laza szabályokra figyelve éppen ez a tíz ugrott be, mintegy jelentkezett a játékba. S hogy melyik miért? Ma úgy látom (így emlékszem): az öszvér a köztesség, a kétféleség miatt; a pepecsel a játékra utaló jelentés és hangzás okán; a nyárfa egyik kedvenc fám, szememben a látványa sidk óta; a mos, mert akartam, hogy egy rövid, köznapi szavam is legyen; a forma kimaradhatatlan az elviselhetetlennel együtt; a cip végletesen szubjektív, élettörténeti elem; a csörtet vonz és taszít mint jelentés és hangzás; a frész egyedi formaelem, tartalmilag az építés és bontás szerszáma; az almazöld különösségnek kellett.
Mikor a válogatásnál elhatároztam, hogy a tízrészes verset beillesztem a kötetbe, föltámadt bennem a játékszenvedély, és kíváncsian azt kérdeztem: ma mit írnék ezzel a tíz szóval? S nyomban nekivágtam, de néhány perc, néhány sor után abbahagytam, mert rám szólt a bels hang, hogy ez a tíz szó nem az enyém. Én meg visszakérdeztem, hogy melyik tíz szó hát a mai? S rögtönözve, az akkori szabályokra is pillantva ezek a szavak jelentkeztek: por, halánték, sípol, üreg, fullad, hús, héj, seb, h, fehér.
Í g y u d v a r o l
s z e r e l m é n e k
146