A totonákok története

A totonákok fővárosa akkoriban Cempoala volt, ahol közel harminc ezer ember élt.

Történetükről nem tudunk sokat, és sem a régészeti, sem a korabeli spanyol krónikások feljegyzéseiből nem derül ki egyértelműen, hogy honnan származnak, és hogyan kerültek jelenlegi lakhelyükre a mai Puebla és Veracruz állam déli területeire. Az azonban bizonyos, hogy a hódító spanyolok érkezésekor az Azték Birodalom adófizető vazallusai voltak, s több, egymástól független városban és szétszórt falvakban laktak birodalmuk, Totonacapan területén. Egyes feltételezések szerint, már az első tényleges városállam, Teotihuacan (kb. i.e.

100.-750. sz.) létrehozói és építői voltak, s az aztékok elől menekültek délebbre, de ez legalább olyan bizonytalan adat, mint feltételezett vándorlási útvonaluk Totonacapan területére.

A Teoticuacani kultúrát vizsgálva, valamint a totonákok között végzett terepmunkák eredményeiből lehet arra következtetni, hogy a totonákok a mitikus Chicomoztokból (hét barlang) származnak. Az azték mitológia szerint itt éltek az Ometecutli és Omecihuatl frigyéből született istenek, s a történeti hagyomány szerint egyes indián törzsek innen származnak. Az első hely, ahol letelepedtek Teotihuacan volt, s itt építették fel a híres Nap és

mítoszuk szerint Mizquihuacanban békében éltek egészek addig, míg a birodalom nyolcadik uralkodója megosztotta országát fiai között, s akkor a chichimékák elfoglalták azt. A chichimékák elnevezés nem egyetlen népcsoportot jelöl, hanem kevésbé civilizált földműves csoportokat és vándorló nomád törzseket, akik emléke még ma is él a totonákok emlékezetében. (Lammel – Nemes 1988: 25-26)

A totonákok történetével kapcsolatban rá kell mutatni a nahua törzsek egyikének, a toltékoknak a hatására is, ugyanis feltételezhető egy tolték kolonizáció is, mely igen lényeges mértékben érintette az Atlanti-óceán mentén elő népcsoportokat. Indiánjaink számára, azonban az igazán jelentős változást egy másik nahua törzzsel, az aztékokkal való érintkezés hozta, hiszen az előbbiek erőszakkal terjesztett kultúrája végérvényesen meghatározta a totonákok műveltségét, vallási hitvilágát, mindamellett, hogy nyelvészeti szempontból a maya-totonák csoportba sorolhatók.

A totonákok, mint már korábban láthattuk, szétszórt falvakban, illetve városokban éltek Totonacapan területén, s sem akkor, sem pedig ma nem alkotnak egységet. Nyelvi különbségek alapján négy törzsre osztották őket. Így megkülönböztetjük a Tatiquilhati totonákokat, akik a papantlai magas hegységben élnek, a Chacahuaxtli totonákokat Xalpan és Pantepec vidékéről, az Ipapana totonákok az Ágoston rendi szerzetesek missziós területeinek lakói, míg a Tatimolo indiánok Naolingo alacsony hegyvidékének totonákjai. (Lammel – Nemes 1988: 27) Xico lakossága ebbe a törzsbe sorolható.

1519-ben, a spanyolok érkezéskor békében és jólétben éltek a totonák indiánok. A Cortés seregében szolgáló Bernal Díaz, valódi elragadtatással írt a totonákok városairól, Cempoalról és Quiauiztlánról:

„Ahogy beértünk a városba, s megláttuk milyen nagy, még mielőtt keresztül mentünk volna rajta, csodálattal teltünk el. A növényzet hihetetlenül buja volt, s az utcákat asszonyok és férfiak sokasága töltötte meg, megálltak, hogy lássanak bennünket, mi pedig megköszöntük Istennek, hogy ilyen országot fedeztünk fel. (…) Gyönyörű, termékeny mezők és folyók, olyan szépek, hogy egész Spanyolországban sem lehet szebbet látni, s éppoly szemgyönyörködtető, mint amilyen termékeny (…) Szervezetten és ésszerűen élnek, mint bármelyik más nép, akiket eddig láttunk ezen a vidéken.” (Lammel – Nemes 1988: 21-22)

A főváros lakói nem riadtak meg az idegenektől, békésen fogadták az érkezőket, sőt ajándékokkal halmozták el azokat. Az asszonyok finom gyapotból készült, díszes ruhákban, felékszerezve járultak eléjük, akárcsak a férfiak. Fénylő stukkó és tengeri kavicsok borították házaikat, ahová csatornákon keresztül érkezett a víz, s a környező földeket, dús termést adó,

Ekkor Cortéz már rendelkezett tolmácsokkal. Az egyikük egy korábban az indiánok fogságába esett spanyol férfi, Jerónimo de Aguilar volt, aki maga jelentkezett a hódítóknál, mikor eljutott hozzá a hír, hogy honfitársai kikötöttek a Mexikói-öböl partjainál. Több más, indiánná lett spanyol, azonban nem adta fel, a már megszokott indián életét. Aguilar ekkor már folyékonyan beszélte a yucatáni maya nyelvet, s Cortés egy, az öböl partján vívott csata után, ajándékba kapott egy Malinalli névre hallgató rabszolgalányt, akit később Marinának kereszteltek. A lány királyi családból származott az ország középső részéről, így beszélte a nahuatl nyelvet, de mivel családja egy maya főnöknek adta ajándékba, mayául is megtanult. A lány később Cortéz asszonya lett, és egy fiúgyermeket szült neki, akit Martín Cortéznak kereszteltek. A dicsőséget hajszoló konkvisztádor, így általuk tudta megértetni magát a bennszülött népesség többségével, s az ő segítségükkel tudhatta meg azt is, hogy a szelíd totonákok az Azték Birodalom hatalma alatt állnak. Cempoala „kövér főnöke” Bernal Díaz feljegyzése szerint így panaszkodott: „Miután elmesélte, hogyan hódították meg őket, elmondta, hogy minden évben sok-sok fiúgyermeket és leányt elvisznek, hogy feláldozzák őket, vagy hogy a mexikóiak házaiban és ültetvényein szolgáljanak, Montezuma adószedői magukkal viszik feleségeiket és leányaikat, ha elég gyönyörűek, és fogolyként őrzik őket.”

(Lammel – Nemes 1988: 23)

Cortés, aki nem csupán V. Károly hatalmának növelését, valamint a keresztény hit terjesztését tűzte ki célul az Újvilágban, hanem legalább olyan fontosnak tartotta saját dicsőségét és meggazdagodását is, rávette a totonákokat, hogy álljanak mellé a Montezuma által vezetett Azték Birodalom elleni hadjáratban. Az indiánok számára rejtély volt, hogy kik lehetnek a fehér bőrű idegenek, de megjelenésükben isteni hatalmak megtestesülését látták, s ezért lelkesen álltak melléjük Tenochtitlan meghódítására. Bizalmuk és nyitottságuk a spanyol hódítók iránt, azonban nem nyerte el méltó jutalmát, hiszen az aztékok leigázása után, rájuk is hasonló sors várt, mint a többi leigázott indián csoportra.

A spanyol hódítás előtt gazdaságuk alapját a növénytermesztés alkotta, valamint fejlett volt a kézművességük és a többi öbölparti néphez hasonlóan igen kiterjedt kereskedelmi kapcsolatban álltak a Mexikó-völgyben élőkkel, valamint a huaxtékokkal, a mixtékekkel, Tlaxkalával. Fennmaradt adóívek őrzik a nyomát annak, hogy chilivel, kukoricával, drága tollakkal, kövekkel, türkizzel, valamint pajzsokkal, mozaikokkal, tolldíszekkel és textilféleségekkel kereskedtek. Fővárosukban, Cempoalban mindennap volt piac. (Lammel – Nemes 1988: 23)

Társadalmi felépítésük rétegzett volt, miszerint a legfelsőbb réteget alkották a törzsfőnökök, elöljárók és magas tisztségű papok, a középső réteget a kézművesek és kereskedők, a földművesek csoportja adta ki az alsó réteget és a rabszolgák a legalsóbbat.

A spanyol hódítás után a két felső réteg elvesztette szerepét és befolyását, így igazán csak a paraszti kultúra maradt fenn, amely hordozói a mexikói forradalomig spanyol kizsákmányolás alatt éltek, s csak a forradalom győzelme után juthattak saját földhöz.

A forradalom utáni legjelentősebb változást, Mexikó olajkincs tartalékainak felfedezése jelentette, mely közvetlenül is érintette a totonákokat, hiszen földjeik nagy része a legfontosabb olajlelő helyen, a Mexikói-öböl partvidékén terülnek el.

A spanyol hódítás, majd a gyors ipari és gazdasági változások teljes mértékben átalakították a totonákok életét és kultúráját. A felsőbb rétegek vagy „felfelé” asszimilálódtak a spanyolok közé, vagy „lecsúsztak” a földművesek közé. A totonák hitvilág és műveltség egyedi elemei, így leginkább csak a falvakat lakó földművesek köreiben maradhattak fenn.