Az ünnepi elemek kavalkádja a mai Xicoban

A xicoi ünnep, Szent Mária Magdolna alakja és képmása köré rendeződik. A kultusz, melyben az ember rituális memóriagyakorlattal adózik az adott szent vagy isten képmásának, jelen volt mind az ősi indián, mind a hódító keresztények világában, s ez az összefonódás csak erősítette a kultusz gyakorlatának továbbélését, a kis veracruzi városkában is.

A kultuszra épülő ünnep segítségével, a közösség szabadon közelíthet Istenhez, a xicoi ünnep esetében egész pontosan egy szent asszonyhoz. A női princípium, az istennők és istenanyák köre elengedhetetlenül fontos a közép-amerikaiak hitvilágában. De az istenanya alakja ugyanúgy meghatározó erőt képviselt már a kereszténység előtti Európában is, s kultuszának ezért is kellett helyet biztosítani az európai katolicizmusban, ahol Máriának, a Megváltó szülőanyjának többek között ezért is jutott központi szerep.

Xico őslakosai, a totonák indiánok tizenkét – helyenként tizennégy – istenanyában hisznek, akik a földi élet rendjére és harmóniájára vigyáznak. Az istennőkbe, istenanyákba vetett bizalom, még tovább nőtt a Guadalupei Szűz szimbólumában, akinek alakja nem csak a templomban jelenik meg, hanem az ünnep első felvonulásában, egy mozgó színpad állóképeként, valamint a templom előtt táncoló indiánok tradicionálisnak mondható ruházatán is, nem beszélve a házi oltárok apró szent tereiről.

A szent kultusz szférájában, a szent képmása nemcsak az ünnep fényét emeli, hanem gyógyít és csodákat is tesz. Természetesen, a xicoi Mária Magdolna szobor is rendelkezik ilyen természetfeletti tulajdonságokkal. Gondolhatunk itt, annak az asszonynak a beszámolójára a templomban, aki a körmenet kezdetére várakozva osztotta meg velünk gyógyulásának történetét, imádságára kapott válaszát, hogy az idei ünnepen is énekelhessen a Szentnek.

Nem tudni pontosan, hogy miért pont Mária Magdolna váltotta fel, a korábbi pogány patrónus istenség alakját. Talán a környékbeli csodás vízesések ihlették meg a térítő ferences barátokat, mikor védőszentet választottak Xico akkori falucskájának. A víz elem szoros összefüggésben van Mária Magdolna alakjával a katolikus kultúrkörben, ahol a forrás, vízesés vagy eső, a Szent bűnbánó könnyeit szimbolizálják, és gyógyító erővel bírnak.

Láthattuk, hogy Mária Magdolna alakja nem teljesen tisztázott a mai katolikus világban sem. De a xicoi nagytemplom oltáráról ítélve – ahol Magdolna egy kéjnőhöz illő pózban fekszik a megfeszített Krisztus lábainál –, egyértelműen a bűnös asszony sztereotípiájára lehet következtetni. Ezt alátámasztja az is, hogy éppen Mária Magdolna alakja

középkorban ismeretes életútja segítette a térítő szerzeteseket, hogy példáján keresztül megértessék az indiánokkal a megtérés folyamatát, a félelmetes „vadontól” való megszabadulást.

Maga a kegyszobor teljes mértékben az európai katolikus ikonográfia szerint ábrázolja Mária Magdolnát, hosszú kibontott hajjal, mellyel a legenda szerint Jézus lábait megtörölte, kezében kis edénnyel, mely a Megváltó lábának megmosására szolgáló olajat tartalmazta, és fájdalomtól elgyötört arccal, mely bűnbánatát tükrözi vissza. Ruhatára teljes mértékben, a korabeli európai divatnak megfelelő.

A szent szobrok imádata, öltöztetése és dajkálása mind a keresztény, mind az ősi indián vallásokban is elfogadott, az utóbbiban elvárt is volt. A szent, vagy az adott istennek ajándékozott ruhák, ékszerek és felajánlások vagy fogadalmi célt, egy ima megerősítését jelentették, vagy – az indiánok esetében különösen – a rend és harmónia fenntartását, mely csakis az istenek megfelelő kiszolgálásával volt lehetséges. Mária Magdolna több ezres ruhatára, mely Xicoban már külön múzeumban tekinthető meg, tisztán bizonyítja a helyiek ragaszkodó szeretetét „istennőjük” iránt. A ruhák, persze kapcsolatban állnak a Szent csodatételeivel is, hiszen sokan azért ajándékoznak ruhát a Szentnek, mert az meghallgatta imáikat és csodát tett.

A szobor a Szentet, annak testi mivoltában ábrázolja, s a körment ad alkalmat annak megmozdulására. A szent szobrok közösségi mozgatása szintén jelen volt az ősi indián vallásban is. Az ünnepi forgatag központja ma is ez a „tánc”, melyben az isteni hatalom az emberek között lépked, s minden lépésével áldást oszt az ünnep résztvevőire.

A mozgásba hozott szentség, maga a mozgás, a totonákok számára a legfontosabb tényező az univerzumban. Ma élő, már rengeteg szinkretista elemet viselő hitviláguk alapját is, a szüntelen mozgás adja. A világegyetem rendje csak a szüntelen mozgás révén tartható fent, s ennek legtisztább földi megtestesülése maga a zene, s az ennek ritmusára születő tánc.

A hódító katolikus egyház számára idegen volt, a bálványimádásra emlékeztető tánc a szentek szobra előtt, ám az indiánoknak olyannyira magától értetődő, mint felajánlás és ajándék, hogy a szerzetesek nem tiltották meg az isteni látvány ujjongásából születő mozdulatokat. A mai ünnepen szinte már minden tánc ötvözi az európai és bennszülött zenéket és tánclépéseket.

A xicoi ünnep idegen elemeket ötvöző és konzerváló forgatagában káprázatos még, a középkori karneválok maradványainak sokasága.

A kereszténységben mindvégig ott lappangó dualizmus az Isten és az Ördög között, a Fény és a Sötétség harca a középkori karneválokban még tisztán megmutatkozott, így ezeken

isteni rend. A karneváli alkalmakkor megnyílt a kapu az Alvilág és a földi világ között, s az alvilági lények látogatóba jöttek a még élők világába. Az föld alatti világ szintjeibe vetett hit a bennszülöttek számára sem volt újdonság, így az ezekkel való különleges találkozásra a xicoi fiestán is van lehetőség.

Az ünnepen felvonuló harlekin bohócok sokasága, Arlequint, az isteneknek bukfencet hányó ördögöt testesítik meg, akik tánccal lépnek be akár a templom szent terébe is, más maszkos társaikkal együtt, akik között sok állatfigura is feltűnik, melyek sokszor régi, mára már „megszelídült” baljóslatú lények megtestesítői. A maszkosok forgatagában felcserélődhetnek a nemek, a társadalmi szerepek és feloldódhatnak a mindennapi kötöttségek. Szereplői közt, az élethez való játékos viszony ölt testet, mely minden ősi szertartásformának sajátja. A bohócok és bolondok, akik még Moctezuma azték uralkodót is mulattatták, a karneváli szellem és nevetéskultúra, mind a mai napig élő nélkülözhetetlen alakjai, akik nyugodtan táncolhatnak a templomban, az égi mennyország szimbólumában, mert nem ismerik a hatalomvágyat.

Az égi mennyország kis darabjai helyet kapnak szinte minden háztartásban is, a házi oltárok kis színpadjain, ahol mind a mai napig egyformán jut szerephez a katolikus szentek sora, Lupitával, és az ősi istenek szimbólumaival. A tradicionális színes papírkivágások nem csak kifeszített zászlósorokként díszítik az ünnepi utcákat, hanem a házi oltárok ékességei is, akárcsak a Megváltó fényére emlékeztető gyertyák, és az ősi isteneket is jóllakató illatos füstölők, melyek csak tovább fokozzák, még érezhetőbbé teszik a vizuális élményt.

A magánházaknál felállított oltárok, az ott élők belső tartásáról is tanúskodnak, ezért van, hogy a xicoi ünnepet szponzoráló családok mindegyikének szépen díszített, az utcáról is jó látható házi oltárai vannak, melyeknek középpontjában természetesen Mária Magdolna képe áll, nem beszélve arról, hogy az adott család által tartott ingyen étel- és italosztás alkalmával, maga a Szent is az ajándékot osztó ház vendége.

A közös evés és ivás, a Szent ajándékozó szeretetét és az ünnep bőségét hivatottak alátámasztani. Az étel és az ital az élet fenntartásának alapvető kellékei. Amíg az európai kultúrkörben Dionüszosz kéttermészetű bora ad felszabadulást, vagy eszeveszettséget a karneváli sokadalomnak, addig az indiánok között a pulque, az agavé kaktuszból készített szeszesital lett rituális jellegűvé, így például a xicoi férfiak is ezt öntik a vadon földjére, mikor kimennek összegyűjteni az ünnepi dekorációkhoz elengedhetetlen „la flor” nevű növényt. A földre öntött pálinka, a Földistennek felajánlott ajándék, a megtisztulás és táplálás szimbóluma. A „világraszóló lakoma” karneváli eleme, a javakban való dúslakodás

sem hiányozhat. S talán én is akkor éreztem először igazán otthon magam Mexikóban, mikor a xicoi ünnepen együtt majszoltam a kalácsot és a friss kakaót a helyiekkel. A közös étkezés összekapcsol, s nem csupán szentség, hanem áldozat is egyben.

Ha mexikói katolikus ünnepről beszélünk, nagyon fontos az áldozat, még mindig élő jelenségére való rámutatás. A vallási ünnep szinte minden eleme, kelléke, tánca, mozdulata és imádsága nem más, mint áldozat az istenként tisztelt Szentnek. Az efféle áldozatok sokasága jelenik meg a xicoi ünnepen is. Ilyen a virágszőnyeg „leterítése”, a szent lába elé a körmenetkor, ilyen a virágözön a templomban, mely bódító illatával nemcsak arra emlékeztethet, hogy Jézus miként teremtett virágoskertet Mária Magdolna kietlen lelkéből, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy az embereknek mennyire fontos a szent patrónus kegyelme és további támogatása.

Bár az istenek erejét éltető emberáldozatok végképp megszűntek az Újvilágban, az állatáldozatok szimbolikusan, s bizonyos értelemben, valóságosan mind a mai napig fennmaradtak. A xicoi ünnepen ilyen szimbolikus állatáldozat a „tűzijátékos biká”-nak az

„elégetése”. Hiszen a közösség alapstruktúráját adó hierarchia szerint, a férfiak barriókba csoportosulnak, s minden egyes csoport készít egy tűzijátékokkal felszerelt bikát, amit a Szentnek ajánlanak fel. A bika mint olyan teljesen Európából származik, de mára már a helyiek kultúrájának is elengedhetetlen résztvevője, az azt hajtó kolompokkal és durrogó petárdákkal együtt, melyek egyesek bevallása szerint a gonosz erőket segítenek távol tartani az ünnep szent terétől.

De a bika alakja Dionüszoszra is emlékeztethet bennünket, aki isteni alakjának állati megtestesülésében, már huszonkilencedik alkalommal növelte a xicoi ünnep izgalmát és eszeveszettségét. Az ünnepi mulatság nem lenne teljes a bikaviadal nélkül. A viadal, a vetélkedés mindig tükörképe az életben zajló harcnak, az élet és a halál vetélkedésének. Az újkori spanyol bikaviadalok minden valószínűség szerint az arénában lezajlott gladiátorjátékok maradványai, de Közép-Amerikában több helyen, így Xicoban is a bikafuttatás honosodott meg, amely – milyen különös is a szinkretizmus –, sokkal közelebb áll a bikaviadal ó-ibér rituális jellegéhez, mint a mai spanyol, szinte már sportszerű, modern bikaviadal. A xicoi főutcán szabadon engedett tizenkét bika, a sokszor emberáldozatot is követelő, véres viadal után, áldozati állattá lesz, hiszen levágják azokat, és húsukat elosztják a közösség bátor tagjai között.

Persze az egész xicoi ünnep nem jöhetne létre, ha nem lenne a politikai-vallási hierarchia támogató, az egész ünnepet átszövő struktúrája. Az igen költséges fiestát, támogató

szegényebbeknek is ugyanúgy ki kell venni részüket az ünnep fényének, tehát az élet bőségének növelésében, mely csak a Szent, az égi világ képviselőjének segítségével és áldásával lehetséges. Az igazi fiesták, azonban ma már nem csak vallási jellemzőkkel bírnak.

Xicoban is megjelentek a szekularizált ünnepi elemek, mint a sok-sok árus, a színes vurslik, a populáris zene, tánc és vendégzenekarok. Az elvilágiasodás elemei bizonyosan nyomot hagynak a fiestán, de az ünnepi lényeg, úgy gondolom ezektől függetlenül, sértetlen marad.