Bahtyin karneválelmélete – a test metafizikája

Mihail Bahtyin, François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája című művében fejti ki karnevál elméletét.

A XVI. század francia irodalmának alakjai közül Rabelais kötődött legszorosabban a népi gyökerekhez, s kihívóan szegült szembe kora normáival. Művei csak a középkori és reneszánsz nevetéskultúra beható tanulmányozása által fejthetők meg igazán. Korában az egyház és a feudális rend hivatalos és komoly kultúrájával a nevetés formáinak beláthatatlan világa állt szemben. Ez különböző megnyilvánulási módokat talált, mint például a karneválszerű utcai mulatságok, bohócok, bolondok, óriások, törpék és nyomorékok kavalkádjában.

Jellege szerint a népi nevetéskultúrát Bahtyin három alapformára osztja. Elkülöníti a szertartások és színpadi formák világát, a komikus nyelvi alkotásokat, paródiákat, valamint a familiáris vásári beszéd különböző formáit és műfajait. Témánkból kifolyólag, mi most az első alapforma jellegzetességeit és sajátosságait járjuk körül, vagyis a karnevál típusú ünnepségek és vásári mulatságok világát, ahol többek között, bohócok és bolondok utánozták a komoly ceremónia mozzanatait, a nép harsány kacagásának kíséretében.

Ezek, a nevetés köré szerveződött szertartásformák, az egész középkori Európában elterjedtek, ám a latin országokban voltak a leggazdagabbak és legváltozatosabbak. A kacagás köré szerveződött világ, egy „második életté” állt össze a „hivatalos világ” mögött. Ez a kettősség már a kultúra történetének korábbi stádiumaiban is fellelhető. A komoly kultuszok mellett, mindig áthallatszik az istenséget kicsúfoló rituális kacaj, a komoly mítoszok világát megtörik a becsmérlő mítoszok, s mindig akadnak az igazi hősöket becsmérlő hasonmások is.

Ám az osztályrendszer és az államiság kialakulásáig ezek, így alkottak egységet, így voltak a

„hivatalos világ” egésze. Az államiság kialakulásával a vidám formák elvesztették hivatalos jellegüket, és új értelmet kaptak. Összetettebbé és mélyebbé váltak, a népi kultúra alapvető kifejezésformáivá lettek.

A középkor szertartásos vidám látványosságainak semmi közük nem volt a vallási szertartásokhoz, mint például a keresztény liturgiához. Szervező elvük a nevetés volt, így semmiféle dogma kötöttségét nem viselték el magukon, hiszen a lét egy teljesen más szférájába tartoztak. Bár a vidámság és a nevetés csírái megvannak az egyházi kultusz formáiban is, melyeket a kereszténység a keleti hatásoktól átitatott antikvitástól örökölt, valamint a helyi pogány szertartásokból, de ezek a liturgiában már csak mélyen elnyomva vannak jelen. A karneválban játékos mozzanatok kaptak hangsúlyos szerepet, melyek közel álltak a művészet formáihoz, ezen belül is a színházi látványosságokhoz, de a karneválok

osztja fel a résztvevőket előadókra és nézőkre, s nem különíti el a teret sem, rivaldára és nézőtérre.

„A karnevált nem nézik, hanem élik, méghozzá mindenki, mert a karnevál – eszméjéből következően – össznépi. Amíg a karnevál tart, senkinek sem lehet más élete, mint a karneválbeli. Nem lehet kilépni belőle, mert nincsenek térbeli határai. Amíg tart, addig csak a törvényei szerint lehet élni, addig csak a karneváli szabadság törvényei érvényesek. A karnevál egyetemes, az egész világ különleges állapota, a világ újjászületése és megújulása, amelynek mindenki részese.” (Bahtyin 1982: 12) Így lesz a karnevál a világ eszményi formája, a nép ünnepi élete, s ez az ünnepi jelleg a középkor minden látványosságának lényegi tulajdonsága. A karneváli ünnep ideiglenesen az egyetemesség, a szabadság, az egyenlőség és a bőség utópikus birodalmába vitte át a népet. A hivatalos ünnepek erre nem voltak képesek, mert sosem vezették ki az embereket a fennálló világrendből, hiszen csupán a múltba tekintettek. A hivatalos ünnep megváltoztatta és eltorzította az emberi ünnep igaz természetét, de azt teljes mértékben elpusztítani nem tudta. Létébe bele kellett törődnie, s a tereket betöltő nép köreiben részlegesen még legalizálnia is kellett azt.

A karnevál idejére zárójelbe került minden hierarchikus viszony, a karnevál ideje alatt mindenki egyenrangúnak számított. Kialakult a karneváli formák és szimbólumok külön nyelve, az a gazdag nyelv, amely egyedül alkalmas arra, hogy kifejezze a nép egységes, ám igen összetett karneváli világszemléletét, a „visszájára fordított világot”.

A vallási ünnepek kísérőiként mindig jelen voltak a helyi vásárok, népi mulattságok, féktelen eszem-iszom közepette. Így manifesztálódott a földi síkon az anyagi bőség, növekedés, vagyis a megújulás diadala. Ezért lényegi az ünnep viszonya az évszakok váltakozásához. Élettel kellett megtölteni minden olyan viszonyt, amely az embert a természet váltakozásához köti, s ebben a váltakozásban mindig az újjászülető, a megújuló mozzanat kap főszerepet, így pecsételve meg a nép jobb jövőbe, új igazságba vetett hitét.

A XVII. század második felétől, a karneváli szertartásformák fokozatosan beszűkülnek és elszegényednek. Az ünnepi élet államosítása az ünnepet parádévá alakítja át, majd az ünnep egyre inkább a magánélet körébe vonul vissza, de a karnevál elve lényegében kiirthatatlan. Elkendőzve, visszafojtva, de továbbra is megtermékenyíti az élet és a kultúra különféle területeit. A karnevál, mint konkrét jelenség egészen napjainkig fennmaradt, még ha helyenként nehezen is ismerjük fel, az idők során felismerhetetlenségig megváltozott arcait.

Egy olyan gazdag és hajdan volt világot őrzött meg maradványaiban, melyeken keresztül távlatok nyílhatnak meg számunkra az ősi népünnepélyek univerzuma felé.

Az ősi népünnepélyek hangulata, s a karneváli kavalkád elemeinek sokasága él tovább a xicoi Mária Magdolna ünnepben is. Vegyük most szemügyre közelebbről ezeket az ősi maradványokat.