Cserbenhagyó, állandó és újonnan jött istenek - néhány szó a vallási

Az azték vallás meghatározó elemei voltak a háború és az emberáldozat. A háború feláldozandó embereket követelt, akinek szíve és vére volt az istenek tápláléka, akik csak így voltak képesek gondoskodni az emberről, hogy annak elegendő eső, napsütés és termés jusson, vagyis hogy rendelkezésére álljanak a túléléshez szükséges alapfeltételek.

Huitzilopochtli, az aztékok fő patrónusa, aki egyben a háború és a Nap istene volt, az aztékok hite szerint, hatalmas mennyiségű emberi szív és véráldozatot igényelt, hogy megőrizze erejét, minden nap vívott csatájához, a sötétség erőivel szemben. Félő volt, hogy ha Huitzilopochtli nem kap elég emberáldozatot, akkor elveszíti a csatát, és a világot elnyeli a végtelen sötétség.

A spanyolok első dolga, az emberáldozatok megszüntetése volt, ezért lerombolták az indiánok templomait, szétzúzták bálványaikat és megszüntették a bennszülött papság hatalmát. Mindez, az aztékok érték- és hitvilágának komoly bomlásához vezetett.

Mint azt a korábbiakban már láthattuk, Cortéz még Tenochtitlan legyőzése előtt elkezdte szétzúzni az őslakosok bálványait, s azokat katolikus szentekkel helyettesítette.

1521-ben azzal, hogy a főváros elveszett, az aztékok Huitzilopochtliba vetett hite is odalett, ugyanis a korábban meghirdetett jóslat, miszerint a háború istene tíz napon belül legyőzi a spanyolokat, nem teljesedett be. S bár az aztékok továbbra is imádtak bizonyos isteneket, a háború istenének kultusza, örökre elveszett. Így a hódítás nem csupán az azték istenek imádatát zúzta szét, hanem a Huitzilopochtli védelmébe vetett hitet és bizalmat is.

Azzal, hogy a főisten cserbenhagyta híveit, a mexikóiak kultúrája is elvesztette erejét és tartását. Az egyén elvesztette eligazodási pontjait, mert a mikrokozmosz, melyben élt, átrendeződött és nem nyújtott menedéket az újonnan kialakult körülmények között. (Madsen 1967)

Az aztékok ennek a kényszernek a hatására adták fel vallásukat, de ez nem jelentette a kereszténység azonnali elfogadását. Keserű gyűlöletük a hódítók irányába, valamint az élő ellentét ősi hitük politeizmusa és a kereszténység monoteizmusa között, sok konfliktushoz vezetett. Példának okáért Tlaloc, az eső istene, túlélte a hódítást, és tovább szerepelt az indiánok hitvilágában, hiszen az eső nem szűnt meg esni a háborúk után sem.

Az, hogy a koldulórendek az Újvilágba érkeztek, Hernán Cortéznek volt köszönhető, aki meg volt győződve róla, hogy a tanult, de igen szerény szerzetesek gyorsabban tudják majd áttéríteni az indiánokat, mint a világi papság.

Az első önkéntes ferences szerzetesek 1524-ben érkeztek az országba, és mezítláb gyalogoltak el az öböl partjától egész Mexikóvárosig. Az indiánok ámulattal nézték egyszerű ruhájukat, s azt, hogy milyen csendesen tűrik a viszontagságos utat. Nagy hatással volt rájuk, hogy viselkedésük mennyire más, mint a hódítóké. A szerzeteseknek nem csak a magatartásuk volt különböző, hanem a térítéshez való hozzáállásuk is. Őszintén hittek abban, hogy a gyarmatokon végre felépíthetik a tiszta szeretet országát, mely Jézus Krisztus második eljövetelét készíti majd elő.

A szorgalmas barátok szétszóródtak a hatalmas és ismeretlen országban, és például, az északi területeket ők fedezték fel a katonák helyett. Templomaikat általában a pogány piramisok tetejére építették, s a legősibb városokban állították fel egyszerű lakónegyedeiket.

Elszánt munkájukat bizonyítja az is, hogy 1537-re kilenc millió embert kereszteltek meg. A térítés eredményeként, egyre több templomra volt szükség, de pénz hiányában, a legegyszerűbb építészeti megoldást választották, és eleinte szabadtéri kápolnákat állítottak fel, amelyek az indiánokhoz is közelebb álltak, mint a hagyományosan zárt, európai templomok.

Idővel persze sok kőtemplom és kolostor is épült, melyek létrehozásában maguk az indiánok segédkeztek.

A térítő barátok elfogadásához hozzájárult az is, hogy a ferencesek önmegtagadó hagyománya, több elemében kapcsolódott az aztékok ősi ideáljához, akik papjainak szintén vallási kötelessége volt az önsanyargatás, valamint az indiánok látták azt is, hogy a barátok fűpárnán alszanak, és az ő ételeiket eszik.

A szerzetesek először is az indián gyerekek körében kezdték meg térítő munkájukat, hiszen a gyerekek értékrendje még nem volt olyan kikristályosodott, mint a felnőtteké, tehát jobban tudták alakítani, formálni azt. Ám az indián gyerekek katolikus neveltetése, újabb mély konfliktusoz vezetett, mely ebben az esetben az idős és a fiatal bennszülött generációk között feszült, s sokszor durva és kegyetlen összecsapásokhoz vezetett. A gyerekek, az új hit tanulásán felbuzdulva, elkezdtek kémkedni saját szüleik után, és jelentették, ha otthonukban ősi bálványok szobrait találták, de számos gyermek lelte halálát saját rokonai keze által, mert szét merték rombolni a pogány istenségek bálványait. A keresztények háborúja a pogányság ellen, az aztékok belső vallási háborújává lett.

Amikor egy kultúra ilyen mértékű átalakuláson megy keresztül, a változás hatására kialakuló kulturális ötvözetek száma rohamosan megnő, de az egyetemes tényezők csökkenek, s mindez oda vezet, hogy az adott kultúra elveszíti eredeti mintázatát és összetartó erejét. (Madsen 1967)

Az azték és spanyol képmások közös imádata volt az első kísérlet az indián és a katolikus formák szinkretizmusára. A szinkretizmus a vallások dinamikájának egyik formája, és a különböző vallások közeledését és keveredését jelenti. Egy történeti vallás adott, de nem szilárd formával rendelkezik, jellegzetességei állandó mozgásban vannak, és mindig tovább növekszenek. A szinkretizmus nem szűnt meg sem a kereszténység korában, sem azelőtt, sem pedig azután. A határtalan szinkretizmus más korokban és más népeknél is megjelenik.

Valamennyi történelmi vallás nem egy, hanem több vallásból tevődik össze, mégpedig úgy, hogy a különböző vallási formák az adott vallásba belenőnek, s összeolvadnak azzal. (Leeuw, 2001: 525)

A szinkretizmus tehát, egyszerre vonatkozik az akkulturáció fájdalmas folyamatára, de ugyanakkor ebből következik az is, hogy a különböző kultúrák hagyományai automatikusan összenőnek. Mert bár a szerzetesek megtanulták az indiánok nyelvét, a sok ismeretlen jelenségre nem voltak szavaik, így ezeket az indiánoktól átvett kifejezésekkel helyettesítették, mely szavak később beépültek a spanyol nyelvbe is. Így az ősi indián világ nem volt

a másik a maga tisztaságában tovább él, a különböző vallások találkozása és együttélése egy sokkal bonyolultabb szövevényt hozott létre Mexikó földjén. Azzal, hogy a pogány daloknak és táncoknak keresztény jelleget adtak, hogy azok megfeleljenek a katolikus szertartásoknak, az őslakosokban kitörölhetetlen volt, hogy ezek az azték istenek hódolatának is megfelelnek.

A zene, az ének és a tánc mellett, ott volt még a játékok és ünnepek kavalkádja is. A következő részben látni fogjuk, hogy hogyan állították mindezt a maguk oldalára a kereszténységet terjesztő szerzetesrendek, munkájuk sikerének érdekében.