Szüntelen mozgásban – A totonákok táncai, rítusai és egyéb performanszok

A szüntelen mozgás helye, ideje és minősége, természetesen a totonákok esetében sem véletlenszerű, hanem meghatározott rend szerint gyakorolt. Az idő múlását a Nap és a Hold járásához viszonyítják, és a spanyoloktól átvett időrendszer keveredik a titokzatos indián számolási rendszerrel. A múlt, a jelen és a jövő idősíkjai sem úgy különülnek el az indiánok világában, mint az európai kultúrában. Számukra a múlt állandó, mely áthatja a jelent, ezért sosem zárul le, és így a jövőre is kihat. Múlt, jelen és jövő tehát, egyazon folyamat része.

(Lammel – Nemes 1988)

A katolikus liturgiához hasonlóan, a totonákok is megkülönböztetik a mindennapi időt és a kiemelt, rituális időt. A rituális idő jelentősége abban áll, hogy ilyenkor nyílik alkalom az istenekkel való zavartalan kapcsolatteremtésre, ilyenkor érezhető igazán az istenek jelenléte.

Az igazán fontos cselekvések tehát, mint például a kukorica elvetése, csakis ilyenkor, az istenek áldó közelségében mehetnek végbe, s az istenek gondoskodását mélyen átélt rítusokkal, táncokkal, étel- és italáldozatokkal kell meghálálni. Az ünnepi kalendárium számos templomi ünnepet foglal magában, melyek legtöbbször – de koránt sem mindig – a mezőgazdasági munkákhoz igazodnak. Ezek megkezdése előtt, gyakran hívják segítségül a sámánt, aki bennszülött rítusok bemutatásával jobb termést biztosíthat. Ezek az alkalmak azonban, általában szűk körben zajlanak, s nem vonják be az egész közösséget a rítusba. A

A totonákok sajátos időfelfogásához, sajátos térfelfogás is társul. Az ember és a közösség térfogalmába meghatározó szerepet kap a Nap, a Hold és a csillagok, de mikrokozmoszukban, ezek legalább olyan „közeli” helyek, mint a szomszédos házak vagy falvak. Hitük szerint a világegyetem horizontális rétegekből áll. A Nap és a legfontosabb szentek az ég legmagasabb szintjén élnek, míg a Hold és az alacsonyabb rendű lények alattuk.

A Földet, mely lapos, korong alakú, négy lény tartja, négy dombon állva, s mindezt határtalan víz veszi körül. Az univerzum központja mindig az a pont, ahonnan éppen szemléljük a világot. Elképzelésük szerint a hold- és napfogyatkozás, a Nap és a Hold vitájának eredménye, s földrengés akkor keletkezik, mikor a Föld tartói megemelik terhüket. (Harvey – Kelly 1969) A Földhöz hasonlóan, a Pokol is korong alakú, s a Menny az égen helyezkedik el.

Az emberi életet élő halottak egy másik, de a Földhöz hasonló korong alakú „bolygón”

laknak. A Hold egy öregember, aki a Nap alatt lassan mozog az égen, míg a Nap maga az istenné lett ember. A csillagok házak, melyek mozdulatlanul vigyázzák az éjszaka birodalmát.

Természetesen az égtájak is pontos jellemzőkkel bírnak. A Napisten keleten él, innen és délről érkezhetnek a betegséget hozó vagy gyógyító szelek, a nyugat a felhők birodalma, míg északon a szivárvány, a víz istene lakik. (Lammel – Nemes 1988)

A rituális idő segíti az idősíkokban való mozgást, melyet szimbolikus cselekedetek kísérnek, azonban ezek a totonákok számára teljesen valóságosak. Az „időutazást” csak vallási specialisták végezhetik, akik meglátogathatják az istenanyákat, és üzeneteket hozhatnak a jövőre vonatkozóan. Az átmeneti rítusok és mágikus praktikák megváltoztatják az idő minőségét, s ma már szinte elválaszthatatlanul összefonódnak a katolikus vallás rituális cselekedeteivel. Az így születő szakrális időben minden esemény, cselekvés és mozdulat jelentősége megnő.

A kozmikus rendhez azonban nem férkőzhetnek hozzá a mindennapi áldozatok, így a harmónia fenntartásához, a világmindenség alapvető, az ősi mítoszokban megfogalmazott rendjének megőrzéséhez elengedhetetlen a tánc. A táncok szimbolizálják, s a rítusok keretein belül biztosítják az évszakok váltakozását, a Nap égi útját, a világosság győzelmét a sötétség felett. A tánc az univerzumba vezető út, s a szimbolikus behatolás kézzelfogható eredménye, hogy a Föld és az Ég mind a mai napig létezik. A rituális időben, a tér bármely szelete szentté válhat, s adhat méltó helyet a szent táncok és rítusok bemutatására. Ilyen szent tánc, a Voladorok „repülése”, vagy a xicoi ünnepen is látható Quetzalines is, melyek eredetileg, a Napistennek felajánlott, áldozati táncok voltak, s mind a mai napig nagyon fontos szerepet

játszanak a totonák hagyományban. (Kézdi Nagy 1996) A mai quetzal-táncosok színpompás fejdíszei a quetzal madár tollait szimbolizálják. Az ősi időkben, a quetzal madár szent állat volt, abból a tulajdonságából kifolyólag, hogy fogságban életét veszti.

A gyönyörű zöld madár – melyet ma kihalás fenyeget – a szabadság, a bőség, a fény és a Nap szimbóluma lett. Tollait csak az uralkodók viselhették fejdíszeiken, mert azok drágábbnak számítottak minden kincsnél. A quetzal mint érték, mind a mai napig fennmaradt, s ezért is lett Guatemala nemzeti pénzneme.

Lammel Annamária is beszámol arról (1988: 142), hogy Coyutla védőszentjének, San Andresnek az ünnepén – a xicoi ünnephez hasonlatosan – a táncosok betáncolnak a templomba az oltár elé, ahol a pap

megáldja őket. Ez a gesztus egyben azt is szimbolizálja, hogy a katolikus egyház elfogadta a pogány vonásokat őrző táncokat, s így a katolikus ünnep szent terében helyet kapott az indiánok ősi mitológiája, s a táncok által, annak elemei is beépülhettek az ünnep rendszerébe, s így megerősítést nyerhettek az emberek által.

A tánc mellett a zene is

kiemelkedő szerepet játszik az indiánok társadalmi szerkezetében. Általában a férfiak állnak össze zenekarokba, akik egy szponzor támogatása mellett rendszeresen gyakorolnak, és a helyi fiestákon, ünnepeken játszanak, de sokszor a szomszédos falvakba, városokba is meghívást kapnak. A próbák és az alkalmi előadások, jó alkalmat nyújtanak a társadalmi érintkezésre is, s olyan férfiak kerülhetnek kapcsolatba egymással, akik máskülönben nem tartanának fenn kapcsolatot egymással. Az így kiépülő hálózat, gyakran felold falvak közötti határokat. A legtöbb ének és hangszer a katolikus egyház hódítása révén terjedt el az indiánok között, de feltehetően a nádsíp, a kisméretű kétoldalas dobok, a kereplő és egyéb csörgőhangszerek még az ősi időkből származnak. (Harvey – Kelly 1969)

18., Quetzal táncos fejdíszével, Xico

Az alkalomhoz mérten változó szent helyek mellett léteznek állandó szent helyek is.

Ilyenek például, a házi oltárok, a házak kicsiny szent terei, melyek nemcsak a totonák indiánokra jellemzőek, hanem Mexikó szinte valamennyi háztartására. Az oltárok díszítéséhez hozzátartoznak – a Xico ünnepi utcáit is díszítő – színes papírkivágások, valamint szentképek, szobrocskák, füstölők és gyertyák, melyek így együtt hivatottak, hogy megvédelmezzék a ház lakóit a gonosz erőktől.

A világ rendje tehát, csak a rendszeresen megismételt szertartások révén maradhat fenn, s a rendszert az évenként ismétlődő katolikus védőszentek ünnepei biztosítják a totonákok számára is. S ahogy a házi oltárokon, a védőszentek ünnepén is jól megférnek egymás mellett a keresztény és az ősi rítusok elemei és

kellékei, melyek együttesen segítik az élet folytonosságának megőrzését. Egy öreg totonák indián szavai szerint: „Minden ünnepen, valamennyi ünnepségen pálinkát használunk, mert azt beszélték nekünk, hogy Jézus Krisztus is járt erre, megáldotta a bort, ezért valamennyi ünnepen használjuk a pálinkát, talán a világon mindenki felhasználja a bort, és ezért hívjuk meg a földet egy kis kupica pálinkára, hogy az a pálinka, amit Jézus Krisztus megáldott, erősítse meg és tartsa fenn a földet a maga szilárdságában.” (Lammel – Nemes 1988: 94)

Az idézetből is kiderül, hogy az indiánok körében is megjelenik Dionüszosz borának, édestestvére, a pálinka, mely hasonlóan kettős természettel bír. Lehet az istenek eledele, de mértéktelenül fogyasztva elviheti az emberek lelkeit, s ezáltal a gonosz erők eszköze lehet.

Az európai ünnepekhez hasonlóan, az indiánok ünnepnapjain és szent helyein is megtalálható a tűz, mellyel, mint istenséggel bánnak, s az asszonyok kötelessége annak táplálása.

Egyes források szerint, amikor Cortés már bizonyos volt abban, hogy a totonákok, aztékokkal való nyílt ellenállásuk miatt, már nem fordulhatnak ellene, katonáival lerohanta a piramisok tetején álló istenek szobrait, s leszaggatta azok szent öltözetét, s a lecsupaszított bálványokra a Szent Szűz ruhadarabjait aggatta, majd azt kiáltotta: „Ezt imádjátok!”

Ennek a borzasztó élménynek a feloldására alakult ki az úgynevezett negatív imitáció

19., Házi oltár, Xico

szertartás keretében, kiviszik a szenteket a templomból, akiknek minden éjszaka más család nyújt szállást, egész éjszaka mellettük virrasztanak zenével és tánccal, majd két idős asszony levetkőzteti a szenteket, és indián ruhába öltözteti azokat. Ez a szimbolikus bálványrombolás, a múltba visszahelyezett cselekvés, a fájó emléket hivatott megszépíteni.