Mintha két Ábrahám Irén játszaná Tolnai Ottó monodrámájának egyetlen szerepét. Az egyiknek elhiszem, amit mond, a másiknak nem. Az saját életét éli, mondataival és gesztusaival van jelen a szín-padi kartonvilágban, ezt mintha belökték volna a dobozok közé, s csak azt mondja és csak azt teszi, amire utasították.
Miért?
Mert téves a rendezés alapkoncepciója, s mert a színpadkép sem teszi lehetővé a hiteles színészi játékot.
A Briliánsszereplője az élete felén már túljutott magányos nő, aki-hez – enyhén szólva – nem volt kegyes a sors. Tízéves korában – ami-kor apja felakasztotta magát – félárva maradt, de valójában egyedül élt egy tanyán, mert anyja vendégmunkásként hamarosan férjhez ment.
Később ő is külföldön, nehéz kétkezi munkával kereste meg kenyerét, spárgát ültetett és szőlőt szüretelt a ködös, sáros német hegyekben. A történet idején ismét itthon van a Bácskában. Kartondobozokkal tele-zsúfolt szobácskában él, magányosan, és emlékezik, mozaikkockák-ból rakja össze múltját.
Önmagával társalog. Hangosan, félhangosan vagy csak motyogva idézi fel a vele történteket. „Már kislány koromban is sokat beszéltem magamban, amikor édesapám felakasztotta magát, még azon a kará-csonyon, de nem hangosan. Most jó hangosan beszélni. Hangosan ma-gamban” – mondja valahol a történet derekán. S kivált az utolsó mon-dat fontos, mert a megjelenítés kulcsát jelenti. Mintegy szerzői utasí-tás is ahhoz, hogy a történet szereplője a színpadról is a valóság hite-lességét árassza.
A rendezés azonban teljesen figyelmen kívül hagyta a fenti önjellem-ző, a létezés alapszituációját pontosan jelölő mondatot, s ahelyett, hogy magányában mintegy meglesse, színdarabot játszat vele, a monodráma szereplője nem önmagának beszél, hanem kifelé, nekünk, a közönség-nek. Intim vallomás helyett a színpadon szerepjátszás zajlik, holott ezt nemcsak az író elképzelte alaphelyzet zárja ki, hanem a monodráma mondatai is inkább a befelé fordulás igénye szerint formálódtak.
Óhatatlanul időbe telik, energiavesztéssel jár, míg a színésznő rá-talál szerepe igazi hangjaira. Ebben azonban két mozzanat is gátolja.
Egyrészt az, hogy Virág Mihály rendező nem találta meg azt az adekvát kifejezési formát, amit Tolnai líraian megemelt szövege igé-nyel, s utasításai lényegében az elhangzó mondatok puszta illusztrálá-sára korlátozódtak. (A két feltűnő néma szereplő is csak illusztráló kellék.) Amiről a színésznő beszél, azt vagy kellékként elénk mutatja, vagy gesztusokkal eljátssza. Olyan béklyó ez, amely alól csak pillana-tokra sikerül kiszabadulnia a színészi ösztönnek, s ilyenkor Ábrahám Irén bizonyítja is, mivé válhatott volna a Briliánselőadása, ha a ren-dezés engedi kifejezésre jutni a játék expresszivitását. Ha történetesen úgy épül fel az előadás, hogy a befelé fordulás percei az eszelősségig fokozott expresszivitás pillanataiban törnek gejzírként a magasba, ak-kor kivételes színészi teljesítményt láttunk volna. Így csak felcsillaná-sokat regisztrálhattunk.
Másrészt gátló körülménynek bizonyul a szerencsétlenül berende-zett játéktér is. Tolnai elképzelése szerint a színpad egy „Nagy karton-doboz belsejé”-re emlékeztet. „Észrevétlenül szaporodik a karton, a pa-pír”, a kartonfalak „közelednek”, szűkítik a különben is csak doboznyi teret, „hogy végül de facto befalazzák a színpadot, ami csöpp cellává zsugorodik”. Ezzel szemben a színpad nemcsak tág, hanem ilyen is ma-rad, a falak nem „közelednek”, a dobozokból kevés van, s egyáltalán nem játszanak. Nem történik meg a dobozok szétszedése, hajtogatása, szortírozása, bepréselése sem, holott ezek olyan cselekvések lehetné-nek, amelyek során a motyogás, a félhangos emlékidézés, az önvallo-más szinte magától adódó, természetes megnyilatkozássá válhatna.
Az előadás dobozai nem élnek, csak ott vannak föltornyozva a hát-térben, következésképp az az életforma, amely a dobozokhoz kötődik sem él, nem hiteles. (A kissámli, a főszereplő életének állandó kísérő-je, munkaeszköze sem „játszik” kellő mértékben!)
Egyetlen vonatkozásban hiteles a Briliáns előadása: Atanacković Anna selyempapír-ruhája jelzi azt a formát, amibe Tolnai dokumenta-tív-lírai szövege életre tud kelni. (A különféle újságcímekkel „ékesí-tett” papírruha azonban már inkább a rendezés illusztráló szándéka szerint készült!)
Végezetül még egy következetlenségre kell utalni. Arra az ellent-mondásra, amely a monodráma szereplőjének szociológiai vonatkozá-sai (tanyán él, magányosan, nyilván alig iskolázott, látástól vakulásig dolgozott), és nemcsak szép, igényes, hanem már-már szépelgően iro-dalmiaskodó szóhasználata között mutatkozik. Az integrális szöveg-ben olykor hivatkozás történik egy bizonyos diákra, aki az asszonyok-kal együtt „spárgázott Németben”, de a színpadról elhangzó változat-ból hiányzik a diák említése, s így minden elhangzó szót a főszereplő sajátjaként kell fogadni, ami viszont habitusa szerint elfogadhatatlan.
(Híd, 1985. 6. sz.)
II.
Nő a dobozok között: emlékezetes kép egy nem éppen emlékeze-tes előadásból. Tolnai monodrámájából, melyet Ábrahám Irén játszott el hat évvel korábban, s újít fel ezúttal a színház műsorgondjait enyhí-tendő szándékkal. Szép gesztus, önzetlen, önfeláldozó vállalkozás, ki-vált ha tudjuk, az 1985. évi bemutató sem aratott osztatlan sikert. Áb-rahám Irén tudja, hogy nem pályája sikerszerepét újítja fel. De önma-ga számára nem ő a fontos, hanem a színház.
Bravó, Irén!
Felújítást említek, de ez az előadás mégis több annál. Mégha lé-nyeges különbség nincs is a két megjelenítés között. Nem is lehet. Si-etni kellett menteni a műsort, s idő nem volt újrarendezni a magára maradt nő életének színpadi történetét. S nem is kell. Az előadás még-is más, mint a hat évvel korábbi. És nem még-is csak azért, mert a színész-nő lénye, játéka érettebb. Sokkal inkább azért, mert megváltozott az előadás akusztikája, a társadalmi környezet. Drámaibb lett, ahogy a magányosság is drámaibb, mert az ember kiszolgáltatottsága nagyobb, tragikusabb, mint néhány évvel ezelőtt. Az egyes ember magánya po-litikai dimenziót kapott. A kartonmagány, amelybe a dobozokat gyűj-tő asszony menekül, zárkózik el a világtól, most több, mint egyetlen ember tragédiája. Afféle vészjelzés, figyelmeztetés: mi vár(hat) ránk, itthon is, idegenben is. És a színésznő ezt erőteljesen, hitelesen közli velünk. Része van benne, hogy az est lehangol, elkedvetlenít. Hogy el-megy a kedvünk az élettől. Mert minek élni? Hogy kartondobozokat gyűjtsünk? Hogy kartonmagányba meneküljünk?
(Híd, 1991. 11. sz)