Csak eszközök, akik becsülettel helytálltak, csinálták, amit kimértek rájuk. Hogy a rendező bejelentette férfi–nő viszonyról – amire Csiz-madia szűkíteni kívánta Jarry Übü királyát – sem sikerült szinte sem-mi érdemlegeset közölni, azért legkevésbé a színészek a hibásak.
(Két este Újvidéken. Színház, 1984. 8. sz.)
MAJTÉNYI MIHÁLY: HARMADIK ABLAK I.
Amíg a színpad teljes mélységében táncolnak a párok, megjelenik az indián – kezében műanyag játékvödörrel s a hozzá tartozó kellékek-kel (műanyag gereblyével és lapáttal), amilyenekkellékek-kel a homokozóban vagy a strandon játszanak a kisgyerekek –, s az előszínpadon kupacba önti a piros vödörkéből a földet, majd ebbe beleszúrja az ugyancsak piros gereblyét és lapátot. Aki eddig esetleg kételkedett benne, hogy a történet két szereplője, Menyhárt Imre és Mágócsi Erzsi most már végérvényesen egymáséi lesznek, azt az indián ásó-kapa (itt: gereb-lye-kapa) mindenképpen megnyugtathatja.
Csakhogy mit keres Majtényi Mihály tősgyökeres bácskai–bánáti szereplői között egy indián? A magyarázat sokkalta egyszerűbb, mint gondolnánk: arra utal, hogy amit látunk, képzelet, mese, (láz)álom.
Színház. A nagy mulatozás, a nagy szerelem, a nagy összeveszés és a nagy összeborulás. Minden. (Most, míg másolom az egykori újságkri-tikát, ötlik fel bennem: az előadás indiánja nem utal-e a kisebbségi in-dián sorsunkra?!?)
Olyan ez az előadás, mint egy rajzfilm, amelyben minden elképzel-hető és minden lehetséges. És semmi sem igaz. Minden csak játék.
Műanyag vödör, lapát, gereblye, beöltözött indián.
Így válik egyértelművé az, amit az előzetes nyilatkozatokból nem sikerült megérteni. Hogy Hernyák György rendezőnek miért éppen Majtényi Mihály-novellából – rádiójátékon át – színpadra alkalmazott művére volt szüksége azért, hogy ötlettúltengését levezesse. Mert a
Harmadik ablak– ahogy már az 1958. évi szabadkai ősbemutató al-kalmával jelezte, igaz, óvatosan, a kritika – nem a legkifogástalanabb színpadi mű, dramaturgiája döcögés, felismerhetően magán viseli a különféle átalakítási munkálatok nyomait, felismerhetők rajta a szer-kesztés hibái. Hernyáknak viszont pont ilyen darabra volt szüksége, hogy az előadást ott és akkor tűzdelje meg ötleteivel, ahol és amikor erre éppen kedve támad. Ezt a rendezői önkényt sokkal nehezebben tűrte volna el bármelyik következetesen felépített és motivált színpa-di mű, mint a lényegében jó novellából színművé duzzasztott, hígított Harmadik ablak. Más mű nemcsak nem tűrte volna meg a rendezői beavatkozás hernyáki mértékét, hanem tiltakozott is volna az ötlet-dömping ellen. Ebből viszont profitálhatott volna az előadás, jóllehet kevésbé lett volna mulattató, mint így, de a gagek mögött nemcsak az lett volna felismerhető, hogy íme, így mulattok, így szórakoztok, ha-nem hogy kik azok, akik így mulatnak, szórakoznak.
Vitathatatlan, hogy az előadás közönsége kellemesen érzi magát, jól szórakozik. Olyan az előadás, mint holmi bohókás szellemvasút, amely lépten-nyomon meglepetésekkel szolgál, csakhogy végül már annyi a különféle váratlan helyzet, annyi a poén, az ötlet, hogy ezek elvesztik varázsukat, érdektelenné válnak.
A jóból is megárt a sok.
A közönséghez hasonlóan a színészek is szórakoznak, bár a bemu-tatón láthatóan még igyekeztek mértéktartóak lenni, jó lenne, ha erről később sem feledkeznének meg. Játékukban érződik a karikírozó szándék, túlzásaik, akárcsak Balla Ildikó f. h. díszlete, Báthori Kata-lin koreográfiája és Ivica Klemenc mozgáskompozíciója, a torzítás eszközei.
A színészek – Banka Gabriella f. h., Ábrahám Irén, Ladik Katalin, Bakota Árpád, Szilágyi Nándor, N. Kiss Júlia, Pásthy Mátyás, Banka János f. h., Törköly Levente f. h., Toholjević Božana f. h. és Bicskei Elizabetta f. h. – zömmel ügyesen vagy nagyon ügyesen (Ladik, Bics-kei, Bakota) találtak rá típuskarikírozó mozdulataikra, Soltis Lajos és Földi László pedig jellemábrázoló szándékkal formáltak karikatúrá-kat. Ők ketten egy életforma, egy mentalitás paródiáját állítják elénk.
Szerepformálásuk stíluseszközeivel mintegy jelezték azt az utat, amelyben ez a messzemenően csak szórakoztató jellegűnek készült előadás eljuthatna a tartalmasabb, a teljesebb sikerig.
Nem nehéz megjósolni, a Harmadik ablakaz előadás második ré-szének kifulladása ellenére is közönségsikerre számíthat. A színház számára ez az előadás erőgyűjtő, rekreáló állomás, néhány színész (Ábrahám Irén, Szilágyi Nándor, Bicskei Elizabetta) a komédiázástól
várhatóan felszabadultabb lesz, a kőszínházban bemutatkozó rendező pedig remélhetőleg kedvet és a színháztól majd alkalmat kap komo-lyabb megmérettetésre is.
(Ötlettúltengés. Magyar Szó, 1984. április 4.)
II.
A Hernyák György rendezte Majtényi-előadásnak legfőbb hibája éppen az, ami erényének látszik: a mértéktelen játékosság.
Már a bemutatót megelőző nyilatkozatok gyanúsak voltak, mert sejtették az eszközök öncélúságát. A rendező elképzelése szerint elő-adásban keverednie kell „a melodráma, a horror, a detektívdráma” ele-meinek, olyképpen azonban, hogy mindezek paródiáját is kapja a kö-zönség. De a sor ezzel még nem fejeződik be, olvastunk még népszín-művet parodizáló szándékról, az előadásban pedig az egyes részek kö-zött – az átdíszletezéssel járó várakozás, a kínos szünet kitöltésére – kuplék hangzanak el, amelyeket szintén parodizálnak. Tehát paródia minden irányban és minden mennyiségben. De csak műfaji vonatko-zásban, a formák síkján, ami lehet kétségtelenül ügyes, kedves, szóra-koztató, ám – mert az említett formák mellől, alól hiányzanak vagy legalábbis alig észrevehetők az életforma és a vele járó tartalmi vonat-kozások – híján van a mondanivalónak. Vitathatatlan, hogy nemes, szép vállalkozás a színházi közönség szórakoztatása, tény az is, hogy Hernyák György rendezése ezt többnyire szakmai alapossággal, szel-lemesen teszi, csakhogy – és ez kár – itt meg is állapodik.
Mi az, ami hiányzik az Újvidéki Színház Harmadik ablak című Majtényi-előadásából?
Az a szál, amely nemcsak a mi, hanem a mi mai valóságunkhoz, hozzánk köti Hernyák rendezését. A nélkülözhetetlen szociologizáló szemlélet, amely a különféle stílusok paródiáját itteni, mai, ismerős – sőt: felismerhető! – élettartalmakhoz kapcsolná, s így megalapozná a formák számlájára történő játszadozást.
Egyértelmű, hogy Majtényi Mihály novellából írt színpadi művét ma lehetetlen úgy és olyan elképzelések alapján színre vinni, mint az ősbemutató idején, 1958-ban tették. Akkor „a két háború közti Vajda-ság polgári és kispolgári rétegei életének képét” látták benne. A „latej-nerek”, a „középosztály” válságát akarták megmutatni, azok életét,
akik a „már csak emlékezetben létező, egykori úri élet magaslatairól”
indultak meg feltartóztathatatlanul a lejtőn. Közben: „Régi szokásaik-hoz még görcsösen ragaszkodtak”, „Megpróbálják az egykori
»békevilág« gondtalan életét utánozni” – ahogy a premiert megelőző írásban a színház akkori igazgatója, Laták István írta. Ugyancsak tőle tudhatta meg az egykori újságolvasó a Harmadik ablak rövid tartalmát és eszmei irányzatosságát is: „A darab központjában álló Menyhárt Imre földmérő, s egykori szerelme Mágócsi Erzsi, a fiatal gyászoló özvegy, egy névnapi ünnepség alkalmával egymásra lelnek, majd éle-sen összecsapnak a nagy mulatságon. A vérmes mulatozás közben, a pletykázó úrinők és fecsegő férfivendégek mindenkit-megszólása nyomán jellegzetes kép bontakozik ki az akkori kisvárosi életről, és a körülöttük elterülő birtokok gazdatiszti társadalmáról . . . Maga Má-gócsi Erzsi, afeletti fájdalmában, hogy Menyhárt Imre is ittassá válik (!) a lakomán, keserű ítéletet mond erről a vakon tobzódó, kicsinyes világról”.
Ez ma már nem téma. Nem azért, mert már 1958-ban is inkább be-lemagyarázás, mint a műből eredő „üzenet” volt a színigazgató hang-súlyozta osztálybírálat (a novella csak egy szerelmes történet, min-denféle osztályharcos kicsengés nélkül; igaz, nem is szerencsés befe-jezéssel), hanem az eltelt több mint negyedszázad hozta szemléletbe-li változás, az irodalom funkciójának változása miatt, s mert a szín-háztól, amely a jelen művészete, ma már senki sem várhatja el, hogy a múlt hibáit, emberi visszásságát leplezze le, gúnyolja ki.
Magától adódik a kérdés: tartalmaz-e a Harmadik ablak olyan mozzanatokat, amelyek az aktualizálást lehetővé tennék? Tartalmaz. S talán éppen a Hernyák rendezte változat címmódosítása – avagy a muzsikaszó-jókívánság – értelmében. Itt keresendő az az életmódból, mentalitásból adódó többlet, amelynek leleplezése kétségtelenül je-lentős – természetesen a színjátszás eszközeivel történő – szociológiai vállalkozás lehetne. Csakhogy ehhez a rendezőnek és munkatársainak nem volt erejük. Nem az a baj, hogy a népszínmű, a monodráma vagy más paródiáját adja az előadás, hanem hogy csak azt, és semmi mást, s annak megmutatására már nem talál módot, hogy a különféle formák és stílusok gyökereit láttassa, azt az életmódot kérdőjelezze meg, amely a muzsikaszó-jókívánságszerű szórakozást kedveli. De nem is találhatott a rendezés erre megnyilatkozási módot, amikor belefeled-kezett a helyzetkomikum színpadi sorozatgyártásába, anélkül, hogy igazán odafigyelt volna a környezetre, a háttérrajzra. Ahogy a színla-pon olvasható, az előadás nem Majtényi művének színrevitele, hanem
„Majtényi Mihály színjátéka alapján” készült, vagyis a rendező
szaba-don kezeli az író szövegét, ami ugyancsak elfogadható viszonyulás lenne, ha rátalált volna arra az irányra, amely a muzsikaszó-jókíván-ságozó mentalitásról lényeges észrevételeket közölne. Balla Ildikó f. h.
díszletterve ugyanis alkalmas keret a „föstött” világ, a művirág-élet, az (ál)kultúra megmutatására. S ebbe beleillik a különféle műfajok pa-ródiája is, föltéve, ha nem öncélúan történik, mint többnyire ebben az előadásban.
A színészek kivétel nélkül készséges és jókedvű segítőtársai a ren-dezőnek. Élvezik a parodizálást, de úgy látszik, arra se nem utasítot-ták őket, se belülről indíttatva nem voltak, hogy a futószalagon szállí-tott nevettető gesztusok, bohózati tréfák jellemformálási alapozását elvégezzék. Néhányuknál – Földi László, Soltis Lajos, Bicskei Eliza-betta olykor felismerhető a jellem és a háttér rajzának kísérlete is. De nemcsak a többiek, hanem általában az egész társulat megmarad a fel-színes komédiázás szintjén. Ezt kétségtelenül értik is, de mintha túl sok eszközzel akarná a rendező magát kibiztosítani: érezze a néző, hogy itt valóban csak játékról, stílusok paródiájáról van szó. A színé-szek arcára maszkot festet, gesztusaikat eltúloztatja, akárcsak hangju-kat, s ehhez még karikírozó elemként a ruhák színét is hozzáadja. Mi-vel ezt sem találja elegendőnek, olykor még a szerepjátszásba is sze-repjátszást iktat: a színészek parókát tesznek a fejükre, lássék, ők nem azok, akiknek gondoltuk őket, holott, mivel maszkot viselnek az arcu-kon, már előzőleg sem azok, akiknek vélnénk őket, hanem pontosan ezeknek a torzképei. Bonyolult? Egyáltalán nem, csak felesleges és céltalan. De főhibája a rendezésnek, hogy önmagában és öncélúan pa-rodizálja a különféle műfajokat. Minek, ha nem papa-rodizálja azt a szemléletet, amelynek a parodizált műfajok a tartozékai? Néhány il-lusztráló példa: Menyhárt Imre (Földi László) megérkezik Bódogék-hoz névnapozni, leparoláznak, érezzük – ahogy Bódog (Soltis Lajos) és felesége (Ábrahám Irén) előtte zajló jelenetéből is – egy világ kör-vonalait. Menyhárt Imre visszamegy Mágócsi Erzsiért, de mivel hideg van – a befagyott Tiszán hajt át szánkóval – egészen összegémbere-dett, Erzsiéknél ki sem tud egyenesedni, mintha ülne, úgy megy, be-szélni sem tud, megmerevedett az álla, meg kell rázni, hogy kienged-jen – mindez végtelenül mulatságos, csak éppen semmi köze sincs ahhoz a háttérhez, amiből Menyhárt Imre alakja a Bódoggal való pa-rolázáskor kibontakozott. A helyzetkomikumban eltűnnek az alak kör-vonalai, nem a szereplő, hanem csak a helyzet van. N. Kiss Júlia az özvegyet vigyázó nagynéni. Szigorú, házsártos, kiállhatatlan, csak-hogy hiányzik mögüle az a világ, amelynek erkölcse szerint csőszkö-dik. Ladik Katalin igazán mulatságosan, remekül oldja meg a
minden-kit megszóló, pletykás asszony sebes beszédű alakját, de adósunk ma-rad annak jelzésével, miért lett ilyen ez az asszony, vagy miféle élet-szemlélet megtestesítője.
Természetesen a színészek csak akkor okolhatók a túlzásokért, ha ráhajtanak a poénvadászatra, de mintha ebben az előadásban ez már a rendezés – egyetlen előjoga lenne.
(Híd, 1984. 4. sz.)