Olvasmányélményeim közül két regénnyel szemben voltam és ma-radok elfogult: A Pál utcai fiúkkal és a Légy jó mindhaláliggal. Aki magyarul olvas, nem nőhet fel nélkülük, mindkettő a felnőtté válás ke-serveiről szól, s aki olvasta őket, az sohasem felejtheti el Nemecsek
közlegényt a pesti aszfaltról és Nyilas Mihályt a debreceni kollégium-ból, a négy béből, az ártatlanság megrázóan felmagasztosuló két leg-szebb irodalmi példáját. Nem kell csodálkozni rajta, hogy mindkét mű színpadi (és film-) változata a regényhez hasonló népszerűségnek ör-vend évtizedek óta.
Nyilas Misivel találkozni, gyermek számára, mindig az önmagára ismerés, az azonosulás izgalmát jelenti, a felnőttek számára pedig azt a nosztalgiát, amellyel múltunkhoz, ifjúságunkhoz viszonyulunk.
Ezen felül pedig a megtisztulás élményét jelenti ez a találkozás, ha lé-tezik katartikus erejű műalkotás, akkor Molnár Ferenc és Móricz Zsig-mond regénye kétségtelenül ilyen.
Miközben ezeket a sorokat írom őszinte lelkesedéssel, rág a kétely is:
vajon megtisztulást említve nem légvárakat építek-e, nem idealizálom-e a múltat, nem felesleges igyekezet leporolni a Légy jó mindhaláligról az emlékezet aranyporát? Magyarán: van-e, lehet-e ma még fülünk, érzé-künk ahhoz, amiről a Móricz-regény szól? Aktuális-e a Légy jó mindha-láligértéktartalma ebben a kizökkent időben, amelyben élünk?
Kell-e, van-e értelme ma színpadra vinni az ártatlanság apoteózisát?
Azt hiszem, sőt vallom, hogy igenis van. Kell. A Légy jó mindha-láligmai történet is, nem minden részletében, ám egészében kétségte-lenül. Abban a tanulságban, amelyet a felnőttek közé vágyó kisdiák mond ki, aki halálosan megunt gyerek lenni, komolyabb világba kí-vánkozik. – „Mert a felnőttek, kérem, azok mégis csak felnőttek. Azok úgy tesznek, ahogy kell. Azok nem dobálnak meg heccből, nem po-fozkodnak heccből, és nem bontják fel a más pakkját heccből . . .” –, de amiből kiábrándul, már nem élni, inkább meghalni akar: „Én nem aka-rok többet gyerekek közt élni! Én nem akaaka-rok többet a felnőttek közt élni!” És ez a szomorú felismerés vád a világ, s mindenekelőtt a fel-nőttek ellen. Kosztolányi írta éppen a Légy jó mindhalálig színpadi bemutatója alkalmából, 1929-ben, hogy „minden gyereket a felnőttek gyilkolnak meg”. S ebben az sem lehet mentségü(n)kre, hogy gyerek-ként minket is „meggyilkoltak”. Mert mi is „meggyilkoljuk” környe-zetünk nyilasmihályait. Igaz, hogy a regény – és színpadi változatának – főszereplője a debreceni kollégium kisdiákja, de a Légy jó mindha-láligmégis rólunk, felnőttekről szól. „A regény, ahogy Móricz vallja, nem kitalált dolgok sorozata”, hanem a „lélek tükre”, de ebben a tü-körben nemcsak az ismerhető meg, akinek a lelke elénk tárul, hanem az is, aki ebbe a tükörbe belenéz.
Minden új találkozás, olvasás vagy színházi előadás Nyilas Misi történetével tükörbe nézés, melyben önmagunkra ismerhetünk, önma-gunkkal találkozunk.
Ezért van, többszörösen is értelme a Légy jó mindhaláligot szín-padra vinni, bemutatni.
Másért, a mű elévülhetetlen emberi értéktartalma mellett is fontos előadás az Újvidéki Színház történetében a Légy jó mindhalálig.Ez az első ifjúsági előadás, amelynek jelentős közönségnevelő szerepe lehet.
Halasi Imre, a zalaegerszegi vendég rendezése láthatóan elsősor-ban azt tűzte ki feladatául, hogy a történetet akár az illusztráció szint-jén is színpadra segítse. Olykor következetlen, a valós Európa-térkép és a valótlanul dőlt háttérfüggöny a debreceni Nagytemplommal, mintha nem ugyanabba az előadásba illenének, akárcsak a mű és a leneteket elválasztó közzene. De megemlíthetjük, hogy az iskolai je-lenetben több diákra, nagyobb nyüzsgésre lenne szükség, legfőképpen pedig azt róhatjuk fel, hogy a jelenetek legtöbbje csak „meg volt csi-nálva”, de hiányzott a lelkük, az a feszültség, amely nélkülözhetetlen, ha emberek találkoznak, beszélgetnek, vitatkoznak – a színpadon.
A rendezés erényeiben és hibáiban is az együttes támogatását él-vezte. Lehet, sőt biztos, hogy nem felemelő színészi feladat néhány mondatnyi epizódszerepben fellépni. A Légy jó mindhaláligban, Nyi-las Misit kivéve, minden szerep csupán epizódnyi. Ám egyfelől a vál-lalt színházi feladat, másfelől pedig a kis szerep kihívása, néhány mondatban mutatkozzon meg a mester, ösztönzőleg kellett hogy has-son, s többnyire hatott is. Míg a regényben Nyilas Misi szemével, né-zőpontján ismerjük meg a többi szereplőt, a színpadon ezeknek önál-ló életet kell élniük. S ennek megteremtése, hiteles ábrázolása semmi-képpen sem könnyű, de nem is jelentéktelen feladat. Legteljesebben a négy női szerep kapott hiteles színpadi formát. Faragó Edit a zsörtölő-dő, elégedetlenkedő leszegényedett úrilányt, aki csak az egykori kosz-tos diákkal, Misivel szemben tud fölényes lenni, állítja elénk sorsot ábrázoló drámaisággal. Sz. Rövid Eleonóra néhány gesztussal hitele-síti Bellát, a nincstelenségből kétségbeesetten kitörni vágyó szép Doroghy lányt, akárcsak Romhányi Ibi a valóság elől menekülő, ne-messége romjain éldegélő Töröknét. Bicskei Elizabetta a magára eről-tetett fegyelem alatt szenvedő, önmagát feláldozó másik Doroghy lányt láttatja meggyőzően. A férfi epizodisták közül Fejes György kap legtöbb teret. Valkay tanár úrja egyszerre anekdotába illő mulatságos figura és a szegény pedagógus szánalmas képe. Pásthy Mátyás a pe-dellust, László Sándor a piperkőc osztályfőnököt hozza egy-két jelleg-zetes gesztussal, Törköly Levente a nagy diák megértésének, ember-ségének igyekszik hitelt adni. Balázs Piri Zoltán a kollégium tekinté-lyét védő, de Misivel szemben megértést tanúsító igazgatót játssza ha-tározottsággal. Hárman kevésbé sikerrel oldották meg szerepeiket.
Venczel Valentin saját színészi fundusából próbálja megteremteni a szélhámos Török János alakját, minden egyénítés nélkül. Sinkó István nem tudta megteremteni a vak Pósalaky jelentette sajátos világot, nincs légköre az alakításának. Míg Szilágyi Nándor a kegyetlen Ba-goly tanár úr szerepében csupán külsőségekkel akarta megteremteni a felnőttek világának ezt az elrettentő alakját. A diákszerepeket játszók közül Simon Mihály buta kis Doroghyja mutat egyéni színt. A kollégis-ták, akik Misivel együtt túl jól öltözöttek, lakkozottak, Tóth Loon, Brücker István, Szőke Zoltán, Giricz Attila, időnként hangulatos csapat-játékkal hívják fel magukra a figyelmet, máskor viszont ez nem sikerül.
Nyilas Mihályt Magyar Attila játssza. Az ősbemutató óta ez gyak-ran afféle nadrágszerep volt, színésznők játszották (Vaszary Piroska, Gobbi Hilda). Erre az Újvidéki Színházban is kínálkozott ilyen lehe-tőség (Módri Györgyi), a választást, hogy a pályát még meg sem kez-dő Magyar Attila játssza Nyilas Misit, az eredmény igazolja. Nyílt, őszinte, a naivitást is hitelessé tevő, ihletett, szép teljesítmény. A szí-nészi múlt nélküli tisztaság hitelesíti azt is, amit olvasva talán nem hinnénk el fenntartás nélkül.
Az előadás visszahozta közénk irodalmi-emberi értékeink egyik legszebb művét, és felfedezett egy tehetséges fiút.
Nem kevés.
(Nyilas Mihály, négy bé. Magyar Szó, 1991. március 24.)