Nem éppen furfangos dolog slágerszerzőről darabot írni. A siker-hez vezető út ugyanis végtelenül egyszerű. Venni kell néhány dalt, amelyek népszerűek voltak, s keretül némi élettörténetet kell hozzájuk adni, ami szintén nem lehet különös gond, mivel bárki életében van-nak olyan részletek, melyek mesévé fűzve érdeklődést válthatvan-nak ki.
Darabhoz ennél több nemigen kell. Ám hogy az, ami színpadra ke-rül, több legyen, mint amennyi egy sláger értéke, súlya, ahhoz olyan többletre van szükség, amit eleve sem a dalok, sem az élettörténet nem biztosíthat.
Seress Rezső kétségtelenül alkalmas figura, hogy drámahősként idézzék meg emlékét. Dalai – mindenekelőtt a Szomorú vasárnap, amely világszám lett, de az Engem még nem szeretett senki,a Szeressük egymást, gyerekekvagy az Én úgy szeretek részeg lenni – valóban slá-gerek voltak, évtizedek múltán is nosztalgiaébresztőek, és életének ala-kulása – a kottát sem ismerte, tisztességesen zongorázni sem tudott, mégis híres lett, a pesti Kispipa vendéglőből vergődött világhírnévre, csúnya volt, s gyönyörű nő szerelmével dicsekedhetett stb. – szintén rendelkezett olyan epizódokkal, melyek figyelmet ébresztőek. A kettő együtt, dalai és élete, önmagától kínálkozik egy színházi sikerdarabhoz, az emberek mindig voltak szerelmesek, és mindig szenvedtek, illetve mindig izgatta képzeletüket a siker, főleg a kisember sikerének a titka.
Seress Rezső történetét azonban különösen érdekessé teszi, teheti, hogy hideglelős világban élt, amelyhez hasonló talán éppen a mostani pillanat is. Amikor azt énekli rekedtes hangján, miközben két ujjal pö-työgteti a zongorát, hogy „Meghalt a földön az emberi szeretet”, meg hogy „Vége a világnak, vége a reménynek”, lehetetlen nem gondolni mindennapjainkra, amikor „oly nehéz embernek lenni”, amikor foko-zottan érezzük, hogy „Az ember egy porszem, nem látja senki, / S e porszemnek kell mégis embernek lenni!” Hasonlóképpen könnyen magunkra értjük, ha halljuk, mondjuk, némi alkoholba áztatott lel-künkkel, hogy „Engem még nem szeretett senki / Engem még nem csókoltak szívből igazán.”
Müller Péter, aki darabot írt Seress Rezsőről, tudja, miféle csapdá-kat kell kikerülnie annak, aki slágerszerzőt választ hőséül, ám szeret-né, ha műve nem színpadi sláger, hanem értékes dráma lenne. Alcím-ben jelzi, hogy „Egy dal és egy élet dokumentumai”-it kapjuk, tehát
hiteles történetet, megtörtént s nem kitalált sorsot ismerhetünk meg, de úgy véli, ez nem elegendő, többre, másra is szükség van. Ezért af-féle szürreális keretet talál ki, itt-ott jelzéseket hagy, arra utalva, hogy az egész egy álom, chagalli vízió, amelyben nagyon is valós dolgok játszódnak le. Elképzelése szerint, „az élők – ha jól értem: a nézők – elkeverednek a megidézett holtak árnyékaival”, alkalmasint a darab három szereplőjével, Seress-sel, Helénkével és Jani pincérrel. Nos, ez a kettősség az előadásban nem funkcionál, de a darabban sem. Ellen-áll neki mind a felhasznált matéria, a történet erőteljes dokumentum-jellege, mind pedig a megjelenítés, a színpadi forma, az a tény, hogy a színhely egy kávéházat idéz, amely nem „égi kávéház”, hanem na-gyon is valós, benne együtt vannak a szereplők és a nézők. Az újvidé-ki előadás, Soltis Lajos rendezése, egyetlen mozzanattal utal az álom-valóság kettősségére, Seress is, a pincér is, mintha álomból ébredne, kezdi jelenését. Ennyi valóban elég, felesleges lenne annak túlhangsú-lyozása, hogy egy álomjáték részese, szemlélői vagyunk.
Más szóval, a szerző láthatóan keresi annak lehetőségét, hogy a bulvársajtóba kívánkozó sikertörténetet egyéb, értékes elemekkel dú-sítsa. De mintha nem jó irányban tájékozódna. Ezért nem igazán jó da-rab a Szomorú vasárnap.Holott megvan benne az a szikra, amit láng-ra kellene lobbantani, s nagyon jó daláng-rabot kapnánk.
Jani pincér mondja, kommentálva az egyik elhangzó dalt, hogy
„Valamire készült a glóbusz, s ezt nagyon elkapta a kisöreg.” Talán ez a mondat lehetne egy jó, a történeten túlmutató darab szikrája. Ám ez sem a darabban, sem pedig az előadásban nem kap lángot. S még egy mondat van, amely kiindulópontja lehetne egy jobb műnek. Talán Helénke, Seress szerelme kérdezi: „Így megrettenhet egy ember, aki-nek teljesülaki-nek az álmai?” Enaki-nek kibontása, ábrázolása lehetne egy igazi dráma magja. Ha ezt látnánk, s nem a dokumentumra szorított élettörténetet, akkor Seress drámája is igazabb, sőt hitelesebb lenne, hiszen az élet és az irodalom csak hasonlít egymásra, de sohasem azo-nos. Müller elsősorban életszerű hitelességre törekedett drámai hite-lesség helyett.
A szerző útvesztése az előadás készítőit állíthatja nehéz feladatok elé. Mindenekelőtt a főszereplőt, akinek a színen Seressé kell lennie, ahelyett hogy egy szerepet játszana, akit történetesen Seress Rezsőnek hívnak. Egy adott jelmezbe kell bújnia, ahelyett hogy ő választaná meg ruháit. Törköly Levente úgy vállalta ezt a színész számára sem-miképpen sem előnyös helyzetet, hogy a hitelesség ellenére is éreztük, ha szabadabban mozoghatna a szerepben, teljesebb alakot állítana elénk. Végtelenül nagy azonosulási fegyelemmel viszi az előadást a
hátán. Partnerként nagyon jó segítőtársa volt László Sándor Jani pin-cére, aki a szükséges végszavazást is olyan jól csinálta, mint nagymo-nológját, amiért megérdemelt nyílt színi tapsot kapott. Helénke alakja ugyancsak kidolgozatlan, felemás epizódszerep, melynek csak villa-násai vannak, s ezeket Bajza Viktória igyekezett színesen, változato-san megoldani. Helénke esete egy másik dráma, amely itt azonban csak jelzéseiben ismerhető fel, így van megírva.
A Szomorú vasárnap régen várt szórakoztató előadás a közönség egy, a színház létezése szempontjából fontos rétege számára.
(Híd, 1991. 6. sz.)
II.
Ritkán adódik egy színház közönsége számára, hogy két egymást követő idényben két teljesen más szereposztásban lássa ugyanazt a produkciót. Ez történt most a Szomorú vasárnap esetében, amelyet kényszer folytán új színészi hármas visz színre ugyanabban a rende-zői felfogásban. Hogy a változás pikantériája még kifejezőbb legyen, az új felállás teljesen különbözik az elsőtől, más stílusban játszó szí-nészek vették át a stafétabotot. Biztos van, aki azt szerette jobban, s van, akinek ez tetszik. Én mindkettőt szeretem, éppen másságuk okán.
Az első változat – Törköly Leventével, Bajza Viktóriával és László Sándorral – keményebb volt, ez – a békéscsabai Gálfi Lászlóval, az operista Biszák Júliával és a becskereki Madách Színház-beli Izelle Károllyal – inkább sugallta az előadás játékjellegét, abban a megéltsé-get éreztük, ebben egy történet eljátszását kaptuk. A leglényegesebb különbség pedig az a két változat között – mert minden azonosságuk ellenére is két változatról van szó, mintha két zenész játszaná ugyan-azt a partitúrát –, hogy az első egy ember elrontott életéről szól – „Fi-zetek, főúr! Volt egy feketém, / És egy életem, amit elrontottam én”, ahogy a főszereplő énekli –, ez a második viszont az általános kilátás-talanságról, a félelemről, a kiszolgáltatottságról szól, arról, hogy „Ősz van és peregnek a sárgult levelek, / Meghalt a földön az emberi szere-tet”, hogy „Vége a világnak, vége a reménynek, / Városok pusztulnak, srapnelek zenélnek, / Emberek vérétől piros a tarka rét. / Halottak fek-szenek az úton szanaszét . . . az emberek gyarlók és hibáztak . . . Vé-ge a világnak!” Ahogy ugyancsak a kis Seress énekli. Biztos, hogy az új változat értelmezésébe az adott politikai pillanat, a
mindennapok-nak a dalszövegekkel összecsengő emberi tartalma, igazsága is bele-játszik. Ahogy az is biztos, hogy ennél a változatnál gyengébb is most hasonlóan szíven találná a nézőket, hasonlóan mélyen érintene ben-nünket. Még az előadást záró dal sem a feloldódást hozza, hanem in-kább fohászként hangzik, hogy „szeressük egymást, gyerekek”, meg hogy „Ennél szebb szó, hogy szeretet, / A nagyvilágon nincs”.
Igazságtalanok lennénk a színészekkel szemben, ha csak azért di-csérnénk munkájukat, mert az előadás analogizál mindennapjainkkal.
Erényként kell említeni, hogy nem akarták megismételni az első felál-lás teljesítményét, nem vették át a megoldásaikat, hanem igyekeztek saját lehetőségeik szerint önmagukhoz híven játszani. Gálfi László nem megélt, önmagán átszűrt történetként állítja elénk Seress Rezső, a Kispipa negyedrangú, de világhírű zongoristája életének alakulását, hanem eljátssza ezt. Biszák Júlia énekhangjával pótolja azt, amivel já-tékkal természetszerűen adós marad. Igaz, hogy ily módon hiányzik a férfi-nő kapcsolat drámaisága, amit a Törköly–Bajza-kettős jól érzé-keltetett, de Seress és Helénke viszonya bensőségesebb lett, ez a Helénke viszont odaadóbb társ. Izelle Károly néhány epizódban hite-les, emberi, ügyesen segíti a főszereplőt és Soltis Lajos rendezését.
(Híd, 1991. 11. sz.)