újvidéki előadás ennek a követelménynek szinte semmiben sem tesz eleget. Üres, s még nem is mulatságos. Kár, ma Moli±re a nagyvilág-ban kortárs szerző és igazi mulattató is: nevettet és nevel.
(Híd, 1987. 1. sz.)
KOPECZKY LÁSZLÓ: KÁDÁR KATA I.
Hogy a balladát minden műfaj közül a legközelebb érezzük, tudjuk a drámához, az keverék jellege mellett – a műfaj máig használatos, is-kolás meghatározása: tragédia dalban elbeszélve – olvasmányélmé-nyeinkből is következik. Lehetetlen felidézni balladát, amely tartalmi vonatkozásai, meséje alapján ne dráma, sőt – ha nem vígballada – ne tragédia lenne. Természetes tehát, hogy a balladák drámák írására, színpadi átdolgozásra csábítják az írókat. Egyrészt, mert a történet ele-ve adott, nem kell kitalálni, s legtöbb esetben olyan általános ismere-teket nyújtó alap is, mint amilyen az ókorban a mitológia volt, más-részt viszont, mert az érzelmi és gondolati angazsáltságunkra fokozot-tan számító, tömény, balladai drámaiság jó alap a dráma szempontjá-ból nélkülözhetetlen közösségi élmény kiváltására.
Minderre gondolhatott Kopeczky László is, vagy csak ösztönösen érezte, amikor drámává dolgozta át egyik legismertebb népballadán-kat, a Kádár Katát. Ugyanakkor tisztelte is annyira a választott balla-dát, hogy nem vállalkozott sem az „erőszakkal elválasztott szeretők tragédiájának” újrafogalmazására, sem arra, hogy a ballada motívu-maiból új történetet formáljon. Attól függetlenül, hogy a három jele-net (Kata; Gyulainé; Gyulai)mindegyike más-más eljárás szerint ké-szült, Kopeczky gondosan ügyelt arra, hogy az alapszöveg érintetlen, sőt sértetlen maradjon. Az első részt abba az intervallumba illeszti, amely a balladának is szerves része, Kádár Kata, a jobbágylány
meg-gyilkolásától – a fiú anyja vettette a tóba – a választásáért kitagadott Gyulai Mártonnak a színét vörösre váltó keszkenő felfedezését köve-tő visszatérésével befejezően jelölheköve-tő ki. Ebben az időközben látja alkalmasnak az író kibontani a lány és az apa vitáját a szerelemről. Az első, a túlvilágon játszódó rész után a „lélekportán” zajló második je-lenet színhelye Gyulainé képzelete, a kétszeresen is bűnös asszony lelkiismerete. S bár mindkét részt valóságon túli, irreális, sőt miszti-kus közegbe helyezi az író, mégis mindkettőt valósnak érezzük. Az el-ső az apa és lánya közötti vita tárgya és menete alapján szinte minden-napi, még ha napjainkban a szerelmeseket elválasztó osztály- vagy réteghatárok talán el is tűntek. A Gyulainé című második részben a szolgáló, Borcsa felléptetésével éri el az író, hogy a dráma a lélek, a képzelet síkjáról a tárgyi valóság talajára kerül. Ha valamit kifogásol-hatunk az első két jelenettel kapcsolatban, akkor az szerkezetük.
Mindkét rész körkörösen épül fel, ugyanazt a gondolatot ismétli az író néhányszor, anélkül, hogy az egyes változatokat új elemmel bővítené.
Kopeczky nemcsak hogy körkörösen szerkeszt, hanem körbe forog, anélkül, hogy egy-egy részlet a másik fölé emelkedne, s így a témában való szükséges haladás, fejlődés vagy legalább gazdagodás íve kiala-kulna, létezne. Ezért tűnhet mindegyik rész hosszabbnak a szükséges-nél, ezért lesz már-már unalmas. Mert az első rész arról szól, hogy az apa igyekszik ráébreszteni lányát, szerelme hiábavaló és egyoldalú volt. A büszke Gyulainé féltve őrzött fia nem szerethette igazán a szegényember lányát. Mintha vitájuk nem is a másvilágon folyna – az apa is halott! – hanem a való életben, annyira ismerős. Az öreg job-bágy az értelemre hivatkozva próbálja meggyőzni a lány szerelemmel teli szívét. A jelenet drámai feszültségét az adja, hogy Kata éberen fü-lelve várja a fiú érkezését, legalább ebben akar bízni, az apa viszont ettől a vigaszt jelentő reménytől is szeretné az ész jogán megfosztani.
Kata mellett az apa is tragikus hős, mert nem kisebb feladatra vállal-kozik, mint hogy lányából, kit mindennél jobban szeretett, a legszebb érzést, a szerelmet ölje ki. Küzdelmük, vitájuk tragikus színezete két-ségtelen, ugyanakkor a jelenet terjedelméhez képest kevés mozzana-tot vonultat fel az író, s a fokozással is adós marad. Igaz viszont, hogy a fokozásnak láthatóan szükségét érzi, tudatában van fontosságának, minden újabb jelenet kezdetén a lány a fiú közeledő dobogását hallja, s ez az effektus az emelkedő drámai feszültség kifejezését segíti, de az előadásban ez a leitmotívum nem kap kellő nyomatékot, háttérbe szo-rul. Hasonlóképpen vissza-visszatérő motívum – Gyulainé képzeleté-ben felsejlő rémkép: az átkozó fiú látványa és hangja – tagolja a má-sodik jelenetet is. Attól függetlenül, hogy itt már felfedezhető
bizo-nyos ívelés, emelkedő tendencia, a jelenet felépítése nem hibátlan.
Mégsem az zavar, hogy az előadás – az előző rész háttérbe szorított leitmotívumával szemben – túlzásba viszi a feltűnő árnykép és a fel-hangzó átok ismétlését, amiben hű az íróhoz, hanem az, hogy a láto-más gyakoriságához képest Gyulainé lelki válsága nem jut el a bom-lottság felső fokára, s hogy a tiszta és zavaros pillanatok elkülönítése sem mindig pontos, sem íróilag, sem színészileg.
Teljesen más jellegű kérdéseket vet fel a harmadik rész. Nemcsak arról van szó, hogy itt a tragikus háromszög – fiú–anya–lány – harma-dik tagját, a fiút várnánk a főszerepbe, s nem a rég halott Gyulait, ha-nem arról is, hogy ez a rész így, ahogy van, ha-nem kapcsolódik szerve-sen az előbbi kettőhöz, illetve a balladához. Az író nyilván folytatni kívánta a második rész lélekelemzését, s az érdekelte, miért ellenez-hette Gyulainé a fia és Kádár Kata kapcsolatát. Az író elsősorban Gyulainé boldogtalan házasságának motívumait említi. Ezek nem vá-ratlanok, a második rész is előlegezi őket. Előzményként azt is meg-tudjuk, hogy volt mód elrontott életét helyrehozni, akadt volna más, kedvére való férfi (Orczy Balázs), de erős jellemként önkínzóan in-kább vállalta a boldogtalanságot, mint az erkölcstelenség vádját. Gyu-lainé és férje nem voltak egymáshoz valók, az egyik volt a „part”, a másik az „árvíz”, „párban is páratlanok” voltak. S az asszony saját sorsának ismétlődésétől óvta fiát. Nem akarta, hogy ő is boldogtalan
Jelenet az előadásból
legyen. (Miért lett volna boldogtalan, erre nem találni utalást!) Csak-hogy nem valószínű, Csak-hogy ezeknek a motívumoknak a fölvonultatásá-hoz Gyulai szerepeltetésére és központba állítására volt szükség, s hogy nem lett volna szerencsésebb megoldás elképzelni az anya és a fiú párjelenetét, ha már Gyulainé kegyetlen, fiát kitagadó, Katát tóba vettető tettének okát kutatjuk. Az ugyanis semmiképpen sem meggyő-ző érv, hogy az apa vétke az, hogy (amikor afféle dzsentri virtusból – így élt! – ) öngyilkos lett. Még kevésbé ügyes annak a vádnak a fel-említése, hogy a fiú esetleg más apáé. Mindezek a mozzanatok inkább ködösítenek, mint elemző magyarázattal szolgálnak. A harmadik rész pedig már egy másik családi drámára utaló toldalék, amely szerkeze-tileg is más képletet mutat, darabokra töredezik. Azt nem is említve, hogy a jelenet ellentmond az első résznek. Ha ugyanis az apa elleni vádak a balladába foglalt tragédia szempontjából jogosak, akkor Kata és édesapja vitája teljesen értelmetlen. Esetleg – s nemcsak aszimmet-rikus szerkesztés miatt, ami kétségtelenül stabil konstrukcióra mutat-na – szerencsésebb lett volmutat-na a harmadik részben a visszaforduló Gyu-lai Márton lélekrajzát adni. GyuGyu-lai mellett a már-már komikusan szín-re lépő Trombitás és Orczy Balázs szeszín-repeltetése felesleges, elsősor-ban mert nem a ballada szellemében történik.
Műalkotásként, versként Kopeczky szövege jobb, mint dramaturgi-ai szerkezetként. Annak ellenére, hogy olykor kuplészerű, akadnak kínrímek, vagy a rím kedvéért közbeiktatott sorok, verselése, nyelve magával sodró, még a műfaji hibákat is el-elrejti. Külön értéke az a bel-ső ritmus, amely aláhúzza a mű balladai jellegét. Sajnos, ezt a többnyi-re rutin nélküli színészek nem tudták kellő szinten kifejezni. Gyakran nem tudták úgy mondani a verset, hogy eltűnjön rímeinek kopogása, de ritmusa érződjön. Főleg az ún. belső rímeket sikkasztották el.
A Kádár Katamegjelenítése a rendezőnek, a színészeknek próba-tétel volt. Soltis Lajos rendezését szép jelenetek és túlzsúfoltság jel-lemzi. Mintha előre kialakított, szigorú terv nélkül dolgozott volna.
Erre utal az első rész leitmotívumának szem elől tévesztése, illetve a második részbelinek a funkciótlanságig történő ismétlése. Ha vissza-fogottabb eszközökkel dolgozik, inkább oratóriumszerűen állítja szín-padra a művet, akkor mélyebb hatást vált ki, s a műfajhoz is jobban alkalmazkodott volna. Az első rész vitáját a rendező tévesen a színé-szek kiabálásával kívánta drámaivá fokozni. A díszlettel is próbát te-vő Mihajlović Annamária a jó elképzelés ellenére is inkább igazi szak-területén a jelmezekkel remekelt. Ruhái, akárcsak Hernyák György kí-sérőzenéje, ha a rendező és a színészek felismerik az általuk jelzett igényt, egyszerűségükkel, puritánságukkal az egész előadás stílusát
meghatározhatták volna. Rövid Eleonóra Gyulainéként a legerőtelje-sebb volt, bár nem használta ki a szerep nyújtotta lehetőségeket. Meg-lepetés Szilágyi Nándor Gyulai Mártona, visszafogottságában drámai erőt éreztünk, de hangoskodásai hidegen hagytak. Alakot teremt Ban-ka Lívia Borcsaként. László Sándor mondja legszebben a szöveget.
Banka Gabriella pedig eltorzuló kiabálásával keveset tud kifejezni Kádár Kata tragédiájából és vívódásából.
(Híd, 1987. 4. sz.)
II.
Több jó ötlet s szép, erőteljes drámai pillanat, hatásosan kidolgo-zott részletek, és ugyanakkor nem kevés funkciótlannak tetsző megol-dás, olykor szép, értelmes, pontos, olykor pedig kellő érzék nélküli szövegmondás jellemzi az Újvidéki Színház legújabb bemutatóját, amelyre a társulat fiatal, zömmel kezdő színészeinek közreműködésé-vel, Soltis Lajos színész rendezésében került sor a színház kistermében.
A Kádár Katanépköltészetünk egyik legszebb s legrégibb balladá-ja, amely – mivel tárgya a szeretők, a gazdag fiú és a jobbágylány szü-lői hatalommal történő elválasztása, ezt követő haláluk s halálon túli egyesülésük – meséje és tragikuma folytán szinte eleve alkalmas drá-mává formálásra. Akárcsak talán legismertebb, ugyancsak régi stílusú népballadánk, a hit kérdését megfogalmazó Kőműves Kelemen, mely-lyel szemben a Kádár Kata tragikuma inkább érzelmi jellegű, lírával átitatott. Kopeczkyt is nyilván két ember föltétlen ragaszkodása, a ha-lállal sem törődő szerelem izzása ejtette rabul, amikor arra vállalko-zott, hogy a balladából drámát írjon. Jó érzékét dicséri, hogy bár Ká-dár Kata és Gyulai Márton szerelme érdekelte, nem érzelmi regényü-ket próbálta rekonstruálni, kitalálni, hanem tragédiájuk foglalkoztatta.
Azt is jól tudja, hogy egy öntörvényű szervezet szigorú szabályok sze-rint szerkesztett mű, mint amilyen a ballada, károsodás nélkül aligha változtatható drámává. Kopeczky nem a ballada motívumainak fel-használásával írta meg Kádár Katáját, nem bontja elemeire a balladát, hanem továbbgondolja. Elképzeli, hogy a tóba vetett lány találkozik halott apjával, s „túl mindenen”, de mintha élnének, vitatkoznak, hogy Kata szerelme reménytelen vagy reményt ígérő volt-e. Majd a job-bágylányt a tóba vettető és tulajdon fia öngyilkosságát előidéző büsz-ke Gyulainé lelkiállapota érdekli az írót. A harmadik részben pedig – nem a tragikus háromszög harmadik szereplője, a fiú kerül az írói
fi-gyelem középpontjába, mint ez várható lenne – a balladában nem is szereplő apa főszereplésével a Gyulai családon belüli viszonyokat szövi a történet mellé. Ez a rész, érzésem szerint, szervesen egyálta-lán vagy csak nagyon föltételesen és vékony szállal kapcsolható a fő-történethez. Nemcsak a dráma szerkezeti egységét teszi kérdésessé, hanem a tragédiát is. Nyilván ezt érezhette a rendező, amikor az írói szándéktól eltérően nem csupán bevezetőként, hanem emlékeztető zárópoénként is elhangzik a ballada, az előadás így keretbe zárja a szétcsúszással fenyegető drámát.
A szerkesztés problematikussága ellenére Kopeczky verselése erő-teljes, nyelve költői. Képei szépek, vonzóak, s gondolatra serkentők.
S ez utóbbin a költészet minél teljesebb befogadásának igényét éppen úgy értem, mint annak tisztázását is, hogy vajon a verselés külsőségei mögött létezik-e olyan tartalmi többlet, amelyet Kopeczky képei elrej-tenek előlünk. Felmerül ugyanis a gondolat, hogy a mű költőisége nem öncélú-e olykor. Ezzel nem a részletek mívességét kívánom két-ségbevonni, hanem drámai funkciójukat. Ennek bizonyítására vagy cáfolására a napi kritikán túli elemzés lenne kívánatos, az viszont enélkül is kiderül, hogy a költői képek olykor nem a drámai viszonyok árnyalását vagy mélyítését szolgálják, hanem csak mintegy körkörö-sen ismétlődve jelzik ezeket. Úgy tűnik – mindhárom részben –, hogy még lelki síkon sem halad a történet, vagy csak alig mozdul. Talán ezért érzi szükségét a rendező annak, hogy mozgással, látvánnyal drá-mává dúsítsa a verset. Érthető, de nem valószínű, hogy a legszerencsé-sebb eljárás, talán mert Soltisnak még nincs kellő rendezői önfegyel-me, hiányzik a tapasztalatra épülő nagyfokú tudatosság.
Ez főleg az első és második részben szembetűnő. Például az apa és Kata színészt és nézőt kizökkentő díszletmászásának gyakoriságában.
Vagy a második részben, amikor a rendező kapva kap a sokszor ismét-lődő írói ötleten, hogy a lelkiismeretével viaskodó Gyulainé előtt lá-tomásként megjelenik fia őt átkozó szellemképe, s ezt a rendező rend-re előszerend-retettel meg is mutatja, holott ezzel nem fokozza, hanem csökkenti a hatást. A rendezőt lépre csalta a megjelenítés lehetősége, nem gondolva, hogy a „lélekportán” feltűnő kép és a síron túlról jövő fiúi átok is megszokottá válhat, s elveszti igazi funkcióját. Soltis lát-hatóan minél teljesebb kelléktárat felvonultató előadást akart létrehoz-ni, holott – amint az est legszebb pillanatai bizonyítják – visszafogot-tabb, egyszerűbb, a ruhák fehérségével és a zene keresetlen drámaisá-gával összhangban levő puritán megjelenítéssel inkább szolgálta vol-na nemcsak az alapul vett balladát, hanem a drámát is. Hasonló meg-jegyzésünk lehet a szövegtolmácsolásra, amely akkor kevésbé hiteles
és megrázó, amikor – gyakran – üvöltésbe torzul. Erőteljesebb, ami-kor küszködve visszafogott, beszéddel s csendekkel drámaivá formált.
Elsősorban Banka Gabriellát (Kádár Kata) kellett volna utasítania a rendezőnek ilyen vonatkozásban, mert szüntelen magas céi nem jelen-tenek eleve drámai felsőfokot is. Szilágyi Nándor (Kata apja) sokkal racionálisabban bánt hangerejével, ennek eredménye, hogy néhány – nála eddig soha nem tapasztalt – szép emberi pillanattal ajándékozott meg bennünket. Máskor viszont olyan hangzásrégiókba kényszerült, ahol játéka elveszti hitelét. Gyulainénak (Rövid Eleonóra) a belső nyugtalanság és a külső, magára erőltetett nyugodtság kettősségét kell érzékeltetnie, azzal, hogy időnként szenvedése lávaként tör felszínre.
Ezek a kitörések a kevésbé jók, míg befelé forduló, a lélek tükrén tör-ténő szembesülései önmagával emberiek és drámaiak is egyszerre.
Nem tudni, kinek az ötlete, de nem a legszerencsésebb, mert túlságo-san is illusztratív, amikor nyugodtságáról beszél, és közben ennek mintegy cáfolataként reszketteti minden porcikáját. Gyulait László Sándor tolmácsolja mindenkinél talán értelmezőbb szövegmondással, tiszta eszközökkel, bár olykor, úgy tűnik, nem érti teljes egészében szerepét. A főiskolás Kákonyi Tibor láthatóan a kezdők lámpalázával küszködött s emellett versmondása is a legkidolgozatlanabb. Banka Lívia Gyulainé mellett Borcsaként a párbeszédet lehetővé tevő drámai bizalmas szerepét kapta, dicséretére szól, hogy szinte sohasem csupán végszavaz, hanem kis jellemrajzot is nyújt. Hasonló, de kisebb terje-delmű és ennek megfelelően jelentéktelenebbre sikeredett szerep Bicskei Elizabetta Trombitása.
A Kádár Katabemutatója egyenetlensége ellenére is jó választás, színésznevelő szempontból szükséges és dicséretes vállalkozás, amelynek igazi eredményei majd később, több efféle kísérletezés után mutatkoznak majd meg. Az előadás alaphangját sugalló ruhák és a szűkös tér lehetőségeit szem előtt tartó, szinte egyetlen elemből álló díszlet – ez hol rács, hol ágy és ravatal, hol pedig szekér is, bölcső is – Mihajlović Annamária ügyességét dicséri. Hernyák György zenei munkatársként végzett kiváló, az előadás egységét biztosító munkát.
A rendező epizódalakítása nyilván a színészek számára volt fontos, biztonságukat fokozta. A nézők számára inkább Soltis énekszámai emlékezetesek.
(Tragédia három tételben. Magyar Szó, 1987. március 17.)