Hanem semmi sem történt úgy, a hogy’ Csicsikov gondolta. Először is: későbben ébredt föl, mint akart, - ez volt az első kellemetlenség. Fölkelvén, rögtön elküldött tudakozódni: be van-e fogva s készen van-e minden? de azt a feleletet hozták, hogy még nincs befogva s még semmi sincs készen: ez volt a második kellemetlenség. Csicsikov megharagudott, sőt néminémű nyaklevest is készült adni a mi Szelifán barátunknak s csak azt várta türelmetlenűl: mivel fogja az magát menteni? Szelifán nemsokára megjelent az ajtóban s a gazdájának szerencséje volt meghallgatni ugyanazokat a szószaporításokat, a melyek mindig és mindenütt hallhatók a cselédek részéről olyankor, mikor sürgősen útra kéne kelni.
- De kérem alássan, Ivánovics Pál, hiszen előbb meg kell vasaltatni a lovakat.
- Jaj, te gazember! te semmirevaló! hát mért nem szóltál erről már régebben? Nem volt rá elég idő?
- Idő lett volna... De hát a kerék is, Ivánovics Pál... egészen új ráfot kell húzatni rá, mert mostanában az út nagyon darabos, mindenfelé csupa gödör... Aztán azt is jelentem még alássan, hogy a bricska eleje egészen kizötyögött az eresztékeiből, annyira, hogy talán két stáczióig se tart ki!
- Haszontalan gazember! - kiáltott rá Csicsikov, összecsapva a kezét s oly közel ment hozzá, hogy Szelifán attól való félelmében, hogy valami ajándékot kap az urától, hátra hőkölt és oldalra ugrott.
- Meg akarsz ölni? mi? gyilkosom akarsz lenni? Az országúton akarsz engem kivégezni, te rabló, te átkozott gazficzkó, te viziló! Mi? mi? Három hétig ültünk egy helyen - mi? Csak egy árva hangot adott volna a kötélre való - de nem: a legutolsó pillanatban jut eszébe! Mikor már föl kellene ülni és indúlni - mi? s te most állsz elő ezekkel? mi? mi? Hiszen tudtad te mindezt előbb is? Úgy-e, hogy tudtad? mi? mi? Felelj hát: tudtad? mi?
- Tudtam, - felelt Szelifán lehorgasztott fővel.
- No hát, mért nem mondtad akkor mindjárt, he?
Erre a kérdésre Szelifán nem felelt, de a mint ott állt lehorgasztott fővel, úgy látszott, mintha így gondolkozott volna magában: „Úgy-e, milyen jól sült el a dolog: tudtam, de nem mondtam meg”.
- Most pedig menj, hídd el a kovácsot és két óra alatt minden készen legyen! Érted? legföljebb két óra alatt; ha nem leszel készen, akkor... akkor... birkaszaruba dömöczköllek, s kötéllel kötlek belé.
Hősünk nagyon dühös volt.
Szelifán már meg akart fordúlni az ajtó felé, hogy teljesítse a parancsot, hanem másat gondolt és azt mondta:
- Jó, hogy eszembe jut, tekintetes uram: igazán jó lenne a vörös-pej lovat eladni, mert tessék elhinni, Ivánovics Pál, hogy az teljesen hasznavehetetlen gazember, olyan ló, hogy az Isten őrizzen tőle; csak bosszúság van vele...
- Nagyon jó; mindjárt szaladok a vásárra és eladom...
- Ucscsegéljen, Ivánovics Pál, hogy az csak mutatós, de a valóságban a legravaszabb ló; olyan lovat sehol...
- Bornyú! Ha majd kedvem lesz rá, hát eladom. Éppen most jött rád az elmélkedés! Annyit mondok, hogy ha rögtön nem hozol kovácsokat s ha két óra alatt nem lesz minden készen, hát úgy váglak pofon, hogy magad sem ismered meg magadat. Lódúlj!
Szelifán kiment.
Csicsikov rendkívül rosszkedvű volt s a földhöz csapta a kardot, a melyet utazásában azért hordott magával, hogy kellő tiszteletet gerjesszen maga iránt bizonyos emberek előtt.
Körülbelől egy negyedóráig alkudozott a kovácsokkal, míg végre megegyezett velök, mert a kovácsok, mint rendesen, országos gazemberek voltak s megsejtvén, hogy a munka sürgős, éppen hatszoros árt kértek. Bármennyire dühöngött Csicsikov, hiában nevezte őket csalóknak, betörőknek, útonállóknak, hiába czélzott a végítélet napjára is, a kovácsok hajthatatlanok maradtak és szavuknál maradtak: nemcsak nem engedtek a kimondott árból, de annyira el-babráltak a munkával, hogy két óra helyett öt és fél óra alatt készűltek el. Ez idő alatt Csicsikovnak szerencséje volt ama kellemes pillanatokat végig élvezni, a melyeket ismer minden utazó, midőn már minden be van csomagolva az útitáskába s a szobában már csak spárgadarabok, papir-rongyok és egyéb szemétre való dolgok hevernek, mikor az ember se nem útazik, se nem ülhet nyugodtan a helyén, nézi az ablakból a járókelőket, az ügyes-bajos embereket, a kik dolgaikról beszélgetve, valami ostoba kifejezéssel tekintenek föl, hogy őt megnézzék, majd tovább folytatják útjokat - s mindez még jobban elkeseríti a szegény nem-útazó útas kedélyhangulatát. Mindent, a mit csak lát: az ablakával szemközt levő szatócsbolt, az átelleni házban lakó vénasszony feje, a ki a rövid függönyökkel takart ablakok közt ide-oda
járkál: - mindezt szörnyen únja már, de azért mégsem megy el az ablakból. Áll s hol megfeledkezik magáról, hol újra bámúlja bizonyos tompa figyelemmel az előtte mozgó és nem mozgó dolgokat, aztán megfojt mérgében valami legyet, a mely zúgva vergődik ujja alatt az ablak-üvegen.
De mindennek van vége s a kívánt pillanat végre elérkezett: minden készen volt már, a bricska elejét kijavították, a kerékre új ráfot húztak, a lovakat megitatták, s a gazember kovácsok megszámlálván a kapott pénzt és szerencsés jó utat kívánva, elmentek. Végre befogtak a bricskába, két czipót, a melyet azon melegében vásároltak, betettek a kocsiba, Szelifán is zsebredugott már valami útravalót, s maga a mi hősünk is felült végre a bricskára. Az elutazás alkalmára összeverődtek a kapuban és ásítozva várták a fogadóbeli és idegen cselédek, inasok és kocsisok az idegen úr távozását, köztük a pinczérrel, a ki most is ugyanabban a vékony szövetű felöltőben volt és búcsúzásúl a sapkáját csóválta a levegőben. A bricska, a minőben az agglegények szoktak utazni, a mely oly sokáig időzött ebben a városban s talán annyira unalmassá is vált már az olvasók előtt, végre kifordúlt a fogadó kapuján. „Hál’ Istennek”, -gondolta Csicsikov és keresztet vetett magára. Szelifán suhintott az ostorával, a felhágón egy ideig állva maradt Petruska is leült hozzá a bakra, s a mi hősünk jól elhelyezkedve az ülés grúz-takaróján, odatette a háta mögé a bőrpárnát, összeszorította a két meleg czipót s a fogat elkezdte újra a maga tánczát és ugrándozását a kövezeten, a mely tudvalevőleg ugrándoztató természettel volt megáldva.
Csicsikov valami határozatlan érzéssel nézte a házakat, falakat, kerítéseket és utczákat, a melyek mintha éppen úgy ugrándozva, lassan mentek volna visszafelé s a melyeket ő - Isten tudja - lát-e még valaha. Egy fordulónál a bricskának meg kellett állnia, mert az utczát egész széltében elfoglalta egy végtelennek látszó temetési menet. Csicsikov kihajolva, azt mondta Petruskának, hogy tudja meg, kit temetnek? S megtudta, hogy az állami ügyészt temetik. Igen kellemetlenűl érezte magát, rögtön behúzódott a bricska egyik szögletébe, felhúzatta a kocsi-ernyőt és lebocsátotta annak a függönyét. Azalatt, míg a kocsi így állt, Szelifán és Petruska, miután előbb szent áhítattal levették a sapkájokat, egyre azt szemlélték, hogy ki hogyan, miképpen, miben és min ment, számszerint összeadták: hányan voltak összesen, hányan gyalog és hányan kocsikon, a gazdájok pedig, a ki megparancsolta nekik, hogy ne árulják el magokat s ne viszonozzák az ismerős inasok és kocsisok köszöntését, szintén elkezdett kinézni, de egész félénken a bőrernyőn levő kis-ablakon. A koporsó után haladtak levett kalappal a hivatalnokok mind. Csicsikov félt, hogy felismerik a kocsiját, de azok nem törődtek most ő vele, hiszen még azokat a szokásos, közérdekű beszélgetéseket is elhagyták, a melyeket a halottas menetben rendszerint folytatni szoktak. Minden gondolatuk önmagukra volt most irányozva: azon tünődtek, hogy milyen lesz az új főkormányzó, hogyan lát a dolgá-hoz és miképpen fog ő velök bánni. A gyalog mendegélő hivatalnokok után kocsik következ-tek, a melyekből gyász-főkötős dámák kandikáltak ki. Ajkaik és kezeik mozdulataiból látni lehetett, hogy élénk beszélgetést folytatnak; meglehet, hogy ők is az új főkormányzó meg-érkezéséről beszéltek, terveket szőttek annak a báljaira vonatkozólag s az ő örökös rojtjaikkal és bojtjaikkal bíbelődtek. Végül a kocsik után liba-sorba húzódó üres bérkocsik következtek, végre pedig nem következett már semmi, s a mi hősünk tovább mehetett. Visszahúzván a bőr-ernyőt, nagyot sóhajtott és lelkéből szólva, mondotta: „Szegény ügyész! élt, éldegélt, aztán meghalt! Most majd kiírják az ujságban, hogy alárendeltjeinek és az egész emberiségnek szomorúságára meghalt egy tiszteletreméltó polgár, ritka jó családapa, példás hitves, és sok, sok minden effélét; talán azt is hozzáteszik, hogy özvegyek és árvák sírása kísérte sírjába;
pedig ha jól felgondoljuk, hát egyebet sem tettél, oh, megboldogúlt, mint hogy sűrű szemöldököd volt!” Itt ráriasztott Szelifánra, hogy gyorsabban hajtson s e közben azt gondolta magában: „Mégis csak jó dolog, hogy temetéssel találkoztam, mert azt mondják, hogy halottal találkozni szerencsét jelent.”
A bricska ekközben üresebb utczákba ért; mihamar végtelen hosszú fakerítések következtek, jelezve, hogy nemsokára vége a városnak. Ime: már a kövezet is véget ért, már a város is, a vámsorompó is messze hátramaradt, s ő újra úton van. S az országút két oldalán újra fel-tünedeztek a verszta-mutató czölöpök, a posta-állomási felügyelők, a kútak, a terhes szekerek, a szürke falvak az ő szamovárjaikkal, vénasszonyaikkal és élénk, szakállas gazdáikkal, a kik az útszéli csárdából marokra szedett zabbal szaladnak ki; a rongyos, bocskoros gyalog-utasok, a kik nyolczszáz versztányi utakat tesznek meg; az élénk formában épített kis-városkák az ő faboltjaikkal, lisztes hordóikkal, bocskor-árúikkal, czipóikkal és egyéb apróságaikkal; a tarka vámsorompók, kijavított hidak, a jobb- és balfelől egyaránt beláthatatlan mezők, a földesurak nehéz alkotású kocsijai, egy-egy lovas-katona, a ki zöldre festett, ólomgolyócskákkal töltött, s a következő fölírással ellátott ládikát visz: „Ilyen-meg-ilyen üteg tulajdona”; a zöld, sárga és frissen szántott, fekete szántóföld-darabok, a pusztán messziről fölhangzó szomorú nóták, a ködből kiágaskodó fenyőfacsúcsok, a messzeségben elvesző harangszó, a varjak oly sokaság-ban, mint a legyek, és a végtelen láthatár...
Oroszország, Oroszország! Látlak téged az én csodás messzeségemből. Szegénység, szükség és nehéz élet van te benned, a néző tekintetét nem lepik meg, nem rémítik meg a természet csodái, párosúlva a művészetek vakmerő alkotásaival; nincsenek neked sokablakú, sziklákba vájt palotákkal ékes városaid, körülvéve a vízesések örökös víz-porában felnőtt fáid és futó bokraid sokaságától, melyek fölfurakodtak a házak falaira; nem néz vissza benned az utas, hogy a végnélkül magasba törő kőhalmazokat még egyszer lássa; a felkúszó szőllővenyigétől, borostyántól és megszámlálhatatlan virágú futórózsától övedzett, egymást érő, homályos oszlopcsarnokokon át nem tekintenek be az ezüstszínű, világos, égbe emelkedő távoli hegyek örökös körvonalai. Nyíltan puszta és sík te benned minden; a síkságból mint pontok, mint apró jelek, alig észrevehetően emelkednek ki a te alacsony városkáid; semmi sem gyönyör-ködteti, semmi sem ragadja el a nézőt. Mi hát az az érthetetlen, titkos erő, a mely engemet tehozzád vonz? Miért cseng a fülembe szüntelenűl a te tereiden széltében és hosszában, egyik tengertől a másikig áradozó bánatos dalod? Mi van abban a dalban? Hova hív, mért rí, mért kapja meg az úgy a mi szíveinket? Micsoda hangok azok, a melyek oly fájdalmasan csókol-gatnak, lelkembe ömlenek, és körülfogják a szívemet? Óh, Oroszország! mit akarsz te én tőlem? Micsoda megérthetetlen kötelék van mi köztünk? Mért nézel úgy reám, mért néz rám minden, a mi csak benned van, oly nagy várakozással? És míg én így tünődöm s mozdúlat-lanúl állok, a fejem fölé fenyegető, hamaros esőt ígérő felhő tornyosúl és tünődéseim el-némúlnak a te végtelenséged előtt. Mit jósol ez a végtelen kiterjedtség? Hát ne teremnének itt, te benned, határtalan nagy gondolatok, mikor te is határtalan vagy? Hát ne támadna te benned hős, mikor annyi a hely, a hol kifejlődhetik, nagygyá lehet? És félelmesen fog el engemet ez a hatalmas végtelenség és megtölti lelkemet titokzatos erővel; szemeim természetfölötti látó-erőt nyernek! Hah! mily hatalmas, fényes ország ez a távoli jövőben! Oh, Oroszország!...
- Vigyázz, te szamár, vigyázz! - kiáltott Csicsikov Szelifánra.
- Majd adok én neked mindjárt ezzel a karddal, - kiáltott rá a szemben jövő zsandár, - nem látod a kincstári kocsit, hogy a manó vigye el a lelkedet!
S mint valami látomány repűlt el nagy robogással mellettük egy hármasfogatú kocsi.
Mily különös, mily csalogató, mily röpítő, mily csodálatos ez a szó: útazás! És mily szép is valóban maga az az út! Fényes nap, őszi lombok, hűvös lég... jobban be kell burkolódzni az útiköpenyegbe, lehúzni fülig a sapkát, szorosabban és kényelmesebben helyezkednünk el az ülés szögletében. A futkosó hideg utoljára szalad át tagjainkon s immár kellemes meleg váltotta azt fel. A lovak ügetnek... Mily édesen lopakodik hozzánk az álom, hunyódik le a szem s már csak álmon keresztül halljuk a „Nemcsak fehér a hó” kezdetű dalt, a lovak prüsszögését, a kerekek berregését, már hortyogva támaszkodunk a szomszédunkhoz. Mire
felébredünk, öt állomást hagytunk el; feljött a hold; ismeretlen város előttünk; régi, fa-alkotmányú kupolás templomok, feketéllő, éles torony-hegygyel; fehér kő- és sötét faházak; a holdvilágnak itt és amott átvillanó fénye, mintha fehér vászonkendőket aggattak volna a falakra, teregettek volna a kövezetre, az utczákra; ezeket ferdén szeldelik át a koromfekete árnyak; mint a csillogó ércz, úgy fénylenek az oldalról megvilágított házfedelek; és sehol egy lélek sem látható: minden alszik. Legföljebb egy helyen pislog egy ablakban világosság: talán a városi polgár varrogatja, tatarozza a csizmáját, vagy valamely pék bajlódik a sütőkemenczé-jével - ki bánja? Hanem ez az éj!... Óh, minden szentek, milyen éj megy így végbe a magasságban! Hát a levegő, hát a távoli, magas ég ott az ő megfoghatatlan, hangos és fényes kiterjedésében! De íme, már a szemünkbe liheg a friss, éjszakai lég s elringat bennünket, már szendergünk, elfeledkezünk magunkról és hortyogunk - és haragosan izeg-mozog a szegény szomszédunk, a kinek kellemetlen, hogy ránehezedünk. Felébredünk - s már megint puszták és mezők terülnek el előttünk: sehol semmi, mindenfelé csak nyílt messzeség. A verszta-jelző számok röpködnek mellettünk; szürkűlni kezd a reggel; a szellő frissebb és metszőbb lesz; a fehéredő, hideg égaljon halvány-aranyos sáv mutatkozik; a hajnali hűvességtől még jobban beburkolódzunk!... Mily pompás hideg! milyen csodálatos álom nehezedik ránk megint! Egy zökkenés - és megint felébredünk. A nap fölkelt. „Lassan! lassabban!” hallatszik valami hang.
Egy meredeken parasztszekér ereszkedik le; lent széles a tér, azon széles tó, úgy ragyogva a felkelő nap fényében, mint a réz; a domboldalon fák, parasztházikók vannak szétszórva; mint a csillag ragyog oldalt a falusi templom keresztje; parasztok beszélgetnek; s gyomrunkban tűrhetetlen étvágyat érzünk... Istenem! beh szép vagy te néha, te messze, messze való út!
Hányszor kapaszkodtam én beléd elvesző, fulladozó mivoltomban s te mindig nagylelkűen kivittél, megmentettél bajomból. Hány csodálatos gondolatot, költői ábrándot ébresztettél bennem, hány végtelen benyomást éreztem át te benned!...
De a mi barátunk, Csicsikov, sem éppen prózai dolgokat érzett ez időben. Nézzük is meg, hogy mit érzett. Eleinte semmire sem eszmélt, csak hátra nézegetett, meg akarván bizonyo-sodni, hogy csakugyan ki jött-e a városból; mikor pedig meggyőződött a felől, hogy a város már messze elmaradt, nem látni sem kovácsműhelyt, sem malmot, sem más egyebet, a mi a városok szélein szokott lenni, sőt mintha már rég a föld alá bújtak volna a kőtemplomok fehér tornyai is, csak akkor kezdett kizárólag az úttal foglalkozni, csak akkor tekintett jobbra és balra, N. város pedig mintha nem is lett volna már az eszében, mintha ő azon réges-régen, gyerekkorában, útazott volna keresztül. Majd az úttal sem törődött már, le-lehunyta a szemét s fejét a párnára hajtotta. A szerző - az igazat megvallva - örül ennek, mert alkalma van egyet-mást elmondani a hőséről, a miben eddig - mint az olvasó láthatta - mindig megakadályozták, hol a bálok, hol Nozdrev, hol a dámák, hol a városi mendemondák, hol azok az ezer meg ezer apróságok, a melyek csak akkor látszanak apróságoknak, ha könyvbe kerülnek, de a míg az életben forognak, addig igen fontos dolgoknak tartatnak. De most hagyjuk el ezeket végképp és lássunk egyenesen a dologhoz.
Erősen kételkedünk abban, hogy a mi hősünk tetszenék az olvasóknak. Hogy a dámáknak nem tetszik, azt biztosra lehet mondani, mert a dámák megkövetelik, hogy a hős teljes tökéletesség legyen s ha valami testi vagy lelki foltocska van rajta - az már baj! Bármilyen mélyen nézzen is a szerző a lelkébe, rajzolja bár pontosabban az alakját a tükörnél, nem tulaj-donítanak ennek semmi értéket. Már a testes volta és meglett kora is sokat árt Csicsikovnak; a testességet semmi szín alatt meg nem bocsátják a hősnek és igen sok dáma mondja rá elfordulva: „Piha! beh csúf!” Fájdalom, a szerző mindezt igen jól tudja, mégsem tudott afféle erényes hőst választani. De... meglehet, hogy ugyancsak az elbeszélésben mégis valami új, eddig nem pengetett húrok zendűlnek meg, aztán támad az orosz természetnek még eddig nem tapasztalt gazdag tehetsége, kerül valamely isteni adományokkal megáldott férfi, vagy egy csodás, sehol párját nem lelő orosz hölgy, tele a női lélek szépségeivel, fenséges
törek-vésekkel és önmegtagadással és holtaknak fognak feltűnni ezek előtt a más nemzetségbeli összes erényes személyek, mint a milyen holt a könyv az élő szó mellett. Megindulnak az orosz mozgalmak s látni fogják: mily mélyen fekszik az a szláv természetben, a mi a más nemzetek természetét csak a felszínen érinti... De minek beszélni arról, a mi még csak a jövendőé? Nem illik a szerzőhöz, a ki már rég elérte férfikorát, a ki szigorú benső életben s az elvonúltság frissítő józanságában nőtt fel, ifjonti módra megfeledkezni magáról. Mindennek megvan a maga sora, helye és ideje. Hanem azért csupa-erény embert mégsem veszünk hősűl.
Sőt azt is meg lehet mondani: miért nem? Azért, mert ideje már egy kis pihenőt juttatni a sze-gény erényes embernek; azért mert tartalmatlanúl forog az ajkakon ez a szó: erényes ember;
azért, mert lónak használják az erényes embert s nincs az az író, a ki ne lovagolna rajta, noszogatva azt ostorral is, egyébbel is; azért, mert elnyúzták már az erényes embert annyira, hogy nincs már rajta még az árnyéka sem az erényességnek s test helyett csak a bőre és a bordái maradtak meg; azért, mert képmutatással nevezik az erényes embert erényesnek; azért, mert meg nem becsűlik az erényes embert. Óh, rég ideje már megnyergelni a gazembert is.
Nos: lovagoljunk tehát gazemberen.
Sötét és szerény a mi hősünk származása. Szülői nemes emberek voltak, de hogy személyes volt-e a nemesi mivoltuk, vagy csak öröklött, azt az Isten tudja. Arczban nem hasonlított a szüleihez. Legalább egy alacsony, együgyű nőrokonuk - olyan formájú, a minőket bíbiczek-nek szoktak nevezni - jelen lévén a szülésnél, a gyereket kezébe véve, így kiáltott föl: „Egy-általában nem olyan, mint a milyennek én vártam!” Az anyai ágról való nagyanyjára kellett volna ütnie, a mi a legjobb lett volna, ő meg egyszerűen úgy jött a világra, hogy a mint a köz-mondás tartja: „Nem hasonlít sem apjára, sem anyjára, de valamely átutazott víg huszárra”.
Az élet kezdetben valami savanyú kelletlenséggel nézett rá, valami homályos, hóval be-hordott, szűk ablakon keresztül; se társa, se pajtása nem volt gyerekkorában. Apró ablakos, kis ház volt a lakóhelye; annak ablakait se télen, se nyáron nem nyitogatták; apja beteg ember volt, a ki mindig hosszú, báránykás zekében, csupasz lábra húzott, kötött papucsban járkált a szobában, örökösen köpködve a szögletben álló köpőládába; a fiúnak örökösen a padon kellett ülnie, kezében örökösen tollat tartani, keze, sőt ajka is, örökösen tintás volt; örökösen a szeme előtt volt a regula: „Ne hazudj; tiszteld az öregeket, és erényt táplálj a szívedben”; ehhez járult a szobában az örökös papucs-csoszogás, az ismerős, de mindig komor megszólítás: „Már megint rendetlenkedel!” a mely rendesen akkor hangzott föl, ha a gyerek, megunva az egy-hangú foglalkozást, egy-egy betűhöz valami czifraságot, vagy farkat kanyarított; aztán az az örökösen ismert, örökösen kellemetlen érzés, hogy a fent említett szavak után a fülét hátulról odanyúlt, hosszú ujjak körmei igen fájdalmasan huzigálták: íme, szegényes képe az ő gyermekkorának, a melynek csak igen halvány emlékét őrizte meg. De az életben minden gyorsan változik: egy napon, a legelső tavaszi fényen és a megáradt patakok locsogása közben apja fogta a fiát, elindult vele egy parasztszekeren, egy olyan sovány pejkóval, a melyet a lócsiszárok szarkának szoktak nevezni. A pejkót egy kis, púpos kocsis hajtotta, családfeje
Az élet kezdetben valami savanyú kelletlenséggel nézett rá, valami homályos, hóval be-hordott, szűk ablakon keresztül; se társa, se pajtása nem volt gyerekkorában. Apró ablakos, kis ház volt a lakóhelye; annak ablakait se télen, se nyáron nem nyitogatták; apja beteg ember volt, a ki mindig hosszú, báránykás zekében, csupasz lábra húzott, kötött papucsban járkált a szobában, örökösen köpködve a szögletben álló köpőládába; a fiúnak örökösen a padon kellett ülnie, kezében örökösen tollat tartani, keze, sőt ajka is, örökösen tintás volt; örökösen a szeme előtt volt a regula: „Ne hazudj; tiszteld az öregeket, és erényt táplálj a szívedben”; ehhez járult a szobában az örökös papucs-csoszogás, az ismerős, de mindig komor megszólítás: „Már megint rendetlenkedel!” a mely rendesen akkor hangzott föl, ha a gyerek, megunva az egy-hangú foglalkozást, egy-egy betűhöz valami czifraságot, vagy farkat kanyarított; aztán az az örökösen ismert, örökösen kellemetlen érzés, hogy a fent említett szavak után a fülét hátulról odanyúlt, hosszú ujjak körmei igen fájdalmasan huzigálták: íme, szegényes képe az ő gyermekkorának, a melynek csak igen halvány emlékét őrizte meg. De az életben minden gyorsan változik: egy napon, a legelső tavaszi fényen és a megáradt patakok locsogása közben apja fogta a fiát, elindult vele egy parasztszekeren, egy olyan sovány pejkóval, a melyet a lócsiszárok szarkának szoktak nevezni. A pejkót egy kis, púpos kocsis hajtotta, családfeje