ELSŐ FEJEZET

Minek rajzolni csak a szegénységet, mindig a szegénységet, meg a mi életünk tökéletlenségét, kikaparva az embereket az ország félreeső, hozzáférhetetlen zugaiból? Mit tehetünk róla;

olyan már az író természete, hogy belebetegedvén a saját tökéletlenségébe, már nem is tud másról beszélni, mint a szegénységről, meg a szegénységről, meg az élet tökéletlenségeiről, kikaparva az embereket az ország félreeső, hozzáférhetetlen zugaiból. Ím, már megint félreeső, hozzáférhetetlen zugba jutottunk. Hanem aztán milyen félreeső hely, milyen zug!

Mint valamely roppant nagy várnak szöglet-bástyákkal és lőrésekkel ellátott óriási fala, húzódtak el fölmeredezve, több mint ezer versztányira a hegyek. Méltóságosan emelkedtek föl a végtelen róna felett a szakadékok és magaslatok, mészszel és agyaggal kevert falat alkot-va, patakoktól és vízesésektől áttörve, majd kellemesen gömbölyödtek ki, bárány-fürtökhöz hasonló fiatal bokroktól takartan, a melyek a kivágott fák helyén bújtak ki, majd pedig sötét erdővel ékeskedtek, a melyek csodamódon megmenekűltek a fejszéktől. Egy folyó, sehol ki nem térve szilárd partjaiból, a hegyekkel együtt könyököket, fordúlókat képez, s a távoli rétre zuhan, hogy ott néhány kanyarodást téve, megcsillogtassa magát a nap fényében, mint a tűz, elbújjék a fűz- és rakottya-bokrok közt, aztán diadallal fusson ki onnan a hidak, malmok és gátak közé, a melyek minden kanyarodásnál mintha kergetnék őt.

A meredek magaslatot egy helyen sűrűbben fedte a zöld fák koszorúja. A hegyszakadék egyenlőtlensége következtében, emberi kéztől ültetve dél és észak növényei voltak itt együtt.

Tölgy, fenyő, vadkörte, juhar, meggy és kökény, kőris és barkócza, befutva komlóval, a mely egymást a növésben segítve vagy gátolva kapaszkodott fel a hegyen, mindenütt alulról fölfelé.

Fönt, a tetőn, a fák zöld csúcsait urasági épületek vörös fedelei, parasztházikók szalmatetői, az urasági lakóház felső építményei, faragványos erkélye és nagy félkörű ablaka tarkították. A fák és épületek fölött régi fatemplom emelkedett fényes, aranyozott hegyű öt tornyával. Vala-mennyi tornyon áttört arany-kereszt volt, megerősítve ugyancsak áttört arany-lánczokkal;

messziről ez úgy látszott, mintha a levegőben szabadon, semmitől sem tartott, izzó fényt szóró arany függne. Mindez megfordított helyzetben, tetővel, fedéllel, keresztekkel lefelé, kedvesen tükröződött a folyóban, a melynél képtelenűl odvas fűzfák álltak, némelyek egészen a vízben, beleeresztve lombjaikat is, együtt úsztatva azokat a zöld hinárral és vízi liliommal, s mintha gyönyörködtek volna a pompás látványban.

A táj igen szép volt, de felülről lefelé, a háztól nézve, még szebb volt a kilátás a távolba.

Vendég vagy látogató nem maradhatott közömbös, ha kiállt az erkélyre.

A gyönyörűségtől megállt a lélekzete s felkiáltott: „Istenem, mily végtelen tér!” Végtelen, határtalan rónaság tűnt a néző elé: a bokrokkal és vízimalmokkal tarkított réteken túl több szalagban erdők zöldűltek; az erdőkön túl a már homályosodni kezdő légen át fövény sár-gállott, majd újra erdők következtek, a melyek már kékellettek, mint a szélesen elömlő tenger vagy köd: aztán megint fövény, már halványabb, de még mindig sárga színben. A távoli lát-körön fogazott mészhegyek ormai emelkedtek, ragyogva a fehérségtől még borult időben is, mintha őket örökös nap világítaná meg. Ezt a vakító fehérséget a hegy lába táján, a mely helyenkint gipszes volt, valami ködszerűen kékes, párázó foltok takarták. Ezek távoli falvak voltak; de ezeket szabad szemmel már nem lehetett megkülönböztetni. Csak a templom aranyos csúcsának a napfényben fölvillanó tüze jelezte, hogy ez vagy az ott egy nagyobb falu.

Mindez semmitől sem zavart csöndbe volt merűlve, a melyet még a légi énekeseknek alig-alig hallható s a távolságban elvesző csicsergése sem bírt megtörni. Egyszóval: az erkélyen álló

vendég több órai szemlélődés után sem mondhatott egyebet, mint azt, hogy: „Istenem, mily végtelen tér!”

Ugyan ki lehetett ura és gazdája ennek a falunak, a melyet, mint valami várerősséget, nem is lehetett erről az oldalról megközelíteni, hanem meg kellett kerülni a másik oldaláról, a hol a vendéget tölgyek fogadták, kiterjesztve hatalmas gallyaikat, mintha barátságos öleléssel várnák a jövevényt s elkísérték ezt annak a háznak az elejéig, a melynek tetejét túlfelől láttuk, s a mely most egészen előttünk állt, egyik oldalán czifrázatos tetejű parasztházakkal, másikán a ragyogó arany-keresztes templommal, a melynek tetején a levegőben függeni látszottak az áttört arany-lánczok. Mely boldog halandóé volt ez a csöndes fészek? A tremalahanszki kerületnek Téntétnikov Ivánovics András nevű földbirtokosáé, egy harmincz éves, szerencsés nőtlen fiatal emberé.

Hát az kicsoda, micsoda, milyen tulajdonságai, milyen sajátságai vannak? Már ezt a szom-szédoktól lesz jó megkérdezni, kedves olvasónőim, a szomszom-szédoktól. Egyik szomszéd, amaz ügyes, de már pusztúló családokból, a melyekben mindig akadnak nyugalmazott törzstisztek vagy hadi-parancsnokok, így nyilatkozott róla: „Valóságos barom!” Egy körülbelül tíz versztányira lakó tábornok azt mondta róla: „Nem éppen ostoba fiatal ember, de sokat képzel magáról. Én hasznára tudnék lenni, mert nem vagyok éppen összeköttetések nélkül való ember, még Pétervárott is, sőt...” A tábornok nem fejezte be a frázisát. Az iszprávnyik-kapitány ilyen fordulatot adott a feleletnek: „Én éppen holnap megyek hozzá adóhátralék miatt.” Egy falubeli paraszt arra a kérdésre, hogy az urok milyen ember, semmit sem felelt.

Ezekből azt lehet következtetni, hogy nem voltak felőle valami jó véleménynyel.

Elfogúlatlanúl szólva: nem volt ő rossz ember, csak égbe kancsalgó. Minthogy pedig a világon elég olyan ember van, a ki égbe kancsalog, hát miért ne kancsalgott volna égbe Téntétnikov is? Egyébként pedig kivonatúl itt van egy nap az életéből; ítéljen ebből maga az olvasó, hogy milyen természetű ember volt ő s mennyire felelt meg élete az őt környékező szépségeknek.

Reggel nagyon későn kelt s fölemelkedvén, sokáig ült az ágyában, a szemét törülgetve. S minthogy a szeme - szerencsétlenségére - apró volt, hát annak a törülgetése rendkívül sokáig tartott, s ezalatt folytonosan ott állt az ajtó mellett az inasa, Mihály, mosdó-tálat és törülközőt tartva a kezében. Állt, álldogált a szegény Mihály egy óráig, kettőig, azután kiment a konyhába, majd újra visszatért: az ura még mindig az ágyban ült és a szemét törülgette. Végre kikelt az ágyból, megmosdott, hálóköntösbe bujt s kiment a vendéglátó-szobába, hogy teát, kávét, kakaót, sőt forralt tejet is igyék; de mindegyikből csak keveset szürcsölt, s akközben irgalmatlanul szétmorzsolta a süteményt s mindenfelé kíméletlenűl szemetelt a pipa-hamuval.

Két óráig ült a reggelinél. De még azután is magával vitt egy csésze hideg teát s odaült azzal az udvarra szolgáló ablakhoz. Az ablak alatt pedig mindennap a következő jelenet játszódott le:

Mindenekelőtt Gergely udvari cseléd, a ki pinczemesteri szolgálatokat teljesített, a ház-vezetőnéhez, Perfilyevnához körülbelül a következő válogatott szavú rikkantással fordult:

- No, te drágalátos, te kedves semmiség! Jobb lenne, ha befognád a szádat, te alávaló!

- Talán ez kellene? - kiáltott vissza öklét annak az orra alá tartva a semmiség, vagyis Perfilyevna, a ki szilaj természetű asszony volt, ámbátor nagyon kedvelte az édességeket, mazsolát, mandulát és egyebet, a mi mind az ő felvigyázatára volt bízva.

- Hiszen te még a gazdasági irnokkal is hajbakapsz, te éléskamarai patkány, - bőgött Gergely.

- Az irnok is olyan zsivány, mint te. Azt hiszed, hogy az úr nem tud mindent? Hiszen itt van és mindent jól hall.

- Hol van az úr?

- Ott ül az ablak mellett; mindent hall.

S az úr csakugyan ott ült az ablaknál és mindent hallott.

Hogy a sodomai lárma teljes legyen, bőgve sírt egy cseléd-gyerek, a kit az anyja megnyakalt, üvöltött egy agár a hátulsó lábaira ülve, mert a szakács forró vízzel öntötte le a konyhában.

Minden ordított, lármázott éktelenűl. Az úr csak ült tovább az ablaknál és hallgatta a pokoli zajt. Csak mikor ez már annyira tűrhetetlenné vált, hogy még a semmittevést is zavarta, küldött ki valakit azzal a rendelettel, hogy lassabban zajongjanak.

Ebéd előtt két órával bement a szobájába, hogy komolyan foglalkozzék egy mű megírásával, a mely hivatva lett volna egész Oroszországot minden oldalról megvilágítani, felölelvén a polgári, politikai, vallási és bölcseleti dolgokat, megfejteni a kortól fölvetett legfogasabb kérdéseket s föladatokat és világosan meghatározni az ország nagy jövőjét; egyszóval:

mindent úgy, a hogy’ azt a korral haladó embernek meg kell cselekednie. Egyébiránt a kolosszális vállalkozás inkább csak elmélkedésekre szorítkozott: rágta a pennát, a papiroson rajzok jelentek meg, azután minden félretevődött, az író könyvet vett a kezébe s azt már egész ebédig le sem tette. Ezt a könyvet olvasgatta a leves, a szósz, a pecsenye, sőt a sütemények evése közben is, annyira, hogy némely étekfogás e miatt ki is hűlt, másik pedig érintetlenűl került le az asztalról. Ezután pipa és kávé következett, majd sakkjáték - egyedűl. Hogy mi történt azután vacsoráig - azt igazán nehéz volna megmondani. Úgy látszik, semmi sem történt.

Így töltötte az idejét egyesegyedül a harmincz éves fiatal ember, ülvén szüntelenűl hálókabát-ban, nyakravaló nélkül. Nem volt kedve sem mulatni, sem kimenni, sem fölállni, még arra sem, hogy az ablakot kinyissa s friss levegőt bocsásson a szobájába, a falu remek tája pedig, a mely iránt egy látogató sem maradhatott közömbös, ő rá nézve mintha nem is létezett volna.

Láthatja ebből az olvasó, hogy Téntétnikov Ivánovics András amaz emberek közé tartozott, a kikben Oroszország nem szűkölködik, a kiket régebben resteknek, naplopóknak neveztek, s a kiket hogy mostanában hogy’ neveznek, azt igazán nem tudom. Így születnek-e az ilyen természetű emberek, vagy csak később képződnek ilyenekké, mint az embert szigorúan kény-szerítő, szomorú körülmények termékei? A helyett, hogy erre felelnénk, jobb lesz elmondani gyermekkorának és nevelésének történetét.

Úgy indúlt, hogy mindenki valami derék embert várt belőle. A tizenkét éves, eszes, kissé ábrándozó és gyenge szervezetű fiú egy nevelőintézetbe került, a melynek élén abban az időben nem közönséges ember állt. Bálványa a fiatalságnak, példányképe a nevelőknek, a páratlan Petrovics Sándor rendkívüli képességgel bírt arra, hogy érezze, megértse az emberi természetet. Mennyire ismerte az orosz ember tulajdonságait! Mennyire ismerte a gyerme-keket! Mennyire tudott azokkal bánni! Nem volt az a rakonczátlan gyerek, a ki ha valami csínyt tett, maga ne ment volna be hozzá, hogy beismerje elkövetett hibáját. Ez még semmi:

szigorú rendreutasítást kapott ugyan a rakonczátlan fiú, de nem úgy jött ki a szobából, hogy leeresztette volna az orrát, hanem úgy, hogy föntartotta a fejét. S mindig volt valami buzdító a tekintetében, a mely mintha azt mondta volna: „Előre! Állj lábra mentől hamarabb, ha elestél!” Soha nem beszélt ő a gyerekeknek a jó magaviseletről. Rendesen így szólt: „Én értelmet várok mindenkitől, egyebet semmit. A ki arra gondol, hogy értelmes embernek kell lennie, az nem ér rá hitványkodni; a hitványkodás eltűnik magától.” S csakugyan úgy történt, hogy a hitványkodások, pajkosságok megszűntek önmaguktól. A ki nem igyekezett jól viselni magát, az a társai lenézését vonta magára. A kamasz szamarak és ostoba ficzkók kénytelenek voltak a legsértőbb csúfneveket eltűrni a fiatalabbaktól s nem merték ezeket egy ujjal sem bántani. „Ez már sok! mondották némelyek, az eszesebb fiúk elbizakodottak lesznek.”

-„Nem, ez nem sok, - mondotta ő, - a gyenge elméjűeket én nem tartom itt sokáig; elég nekik

egy évi folyamat; az eszesek számára egész más tanfolyamokat rendezek.” - És tényleg: az eszesebbek mind sikerrel végezték el a másik tanfolyamot. Sok szilajságot el is nézett, mert abban a szellemi képességek fejlődését látta s azt mondta, hogy neki a szilajságokra olyan szüksége van, mint az orvosnak a pattanásokra: azokból ítélheti meg, hogy mi lakozik az ember belsejében.

No de szerették is a fiúk! Soha sem szeretik úgy a gyermekek az ő szülőiket. Még a kamasz-kor kamasz kedvteléseinek szenvedélye sem oly olthatatlan, mint a minő volt a fiúk szeretete ő iránta. Még későbbi időkben is, mikor a derék nevelő és tanító már rég a sírban porladozott, hálásan emelte föl poharát a volt tanítvány annak nevenapján, s szemeit behunyva, siratta meg őt. Az ő legkisebb helyeslése megremegtette, örömmel teljes izgalomba hozta a tanítványokat s mindnyájukban vágyat ébresztett arra, hogy társaikat felülmulják a jóravalóságban. A kevésbbé tehetséges fiúkat nem tartotta sokáig az intézetben: azok számára csak rövid kurzust rendezett be, hanem aztán a tehetségesek kötelesek voltak kettős kurzust végezni. Az utolsó évi tanfolyam, a melyben csak a válogatottak vehettek részt, semmiben sem hasonlított más, hasonló intézetek utolsó tanfolyamához. Ő csak itt követelte a tanulótól mindazt, a mit némely oktalan tanítók már a gyerekektől követelnek, azt a pallérozottabb értelmet, a mely nem gúnyol másokat, de minden gúnyt eltűr, hagyja ostobáskodni az ostobát, de nem indulatos-kodik, nem kel ki magából, nem áll boszút semmi esetben, hanem megőrzi teljes, büszke lelkinyugalmát. Mindent fölhasznált, a mi csak képes az emberből szilárd férfiút képezni, s ő maga gyakori próbákat tett a tanítványaival, mert tudta az élet tudományát.

Intézetében nem tartott sok tanítót. A tantárgyak legnagyobb részét maga adta elő. Pedáns terminusok, vélemények és mellékokoskodások nélkül a tudománynak csak a magvát adta, úgy, hogy a kezdő is megérthesse: mire való lesz neki a tanulás. A tudományok közül csak azokat választotta ki, a melyek alkalmasak arra, hogy az emberből a hazának jó polgára váljék. Az előadások nagy része annak az elmondásából állt, hogy mi várja az életben a fiatal embert s ennek pályáját oly élénken tudta rajzolni, hogy a tanuló már az iskolai padban beleképzelte magát az életbe, a szolgálatba. Nem titkolódzott semmivel: mindazokat a keserű-ségeket és akadályokat, azokat a kísértéseket és boszúságokat, a melyek az embert élete pályáján várják, teljes meztelenségökben állította elébök, nem hallgatva el semmit. Mindent tudott, mintha minden ranghoz és osztályhoz oda tartozott volna. Talán azért, mert az ifjak becsvágya már föl volt tüzelve, vagy talán azért, mert e rendkívüli tanítónak már a szeméből is azt olvasták, hogy előre! mely szót az orosz ember oly jól ismer s a mely oly csodákat művelt ennek fogékony természetével, elég az hozzá, hogy az ifjú mindjárt kezdetben csak a nehézségeket szerette, csak ott óhajtván dolgozni, a hol erős akadályokra talált, a hol nagyobb lelkierőt kellett kifejteni. Ezt a kurzust csak kevesen végezték, hanem azok aztán rátermett, csatára kész legények voltak ám. A szolgálatban a legnehezebb helyeket foglalták el, míg mások, náloknál talán eszesebb emberek, mihelyt irigykedéssel vagy kicsinyes kellemetlen-ségekkel találkoztak, nem bírtak kitartani, ott hagytak mindent, vagy megernyedvén, megvásárolható szélhámosok és gazemberek közé keveredtek. De ők, a derék tanító növendé-kei meg nem ingottak, s ismervén az életet és az embereket, bölcseséggel fölfegyverkezve, erős befolyást gyakoroltak még a rossz emberekre is.

A becsvágyó fiúnak hevesen dobogott a szíve már csak annál a gondolatnál is, hogy bele kerül a magasabb tanfolyamba. Nem is lehetett volna a mi Téntétnikovunk számára jobb nevelőt találni. De éppen akkor, mikor a kiválasztottak kurzusára a mire annyira vágyott -átlépett, a nem közönséges tanító hirtelen meghalt. Milyen csapás volt ez, mily nagy vesz-teség! Úgy tetszett neki, mintha az intézetben egyszerre más formát vett volna föl minden. A Petrovics Sándor helyét valami Ivánovics Fedor foglalta el. Ez rögtön bizonyos külsőségekre való rendet hozott be; olyanokat követelt a gyerekektől, a miket csak felnőttektől lehet követelni. A szabad fesztelenségben zabolátlanságot látott. S mintha csak az elődjét akarta

volna megcsúfolni, mindjárt az első napon kijelentette, hogy ő az értelmet, a sikereket semmibe sem veszi, ő csak a jó magaviseletre fog tekinteni. S mily különös: jó magaviseletet még sem birt a növendékeinél Ivánovics Fedor elérni. A fiúk titokban rendeztek mindenféle rendetlenkedéseket. Nappal ment minden, mint a karikacsapás, éjjelenkint pedig korhelyke-dések folytak.

A tudományokkal is valami különös dolog történt. Új tanítókat hoztak, új fölfogással és új elvekkel. Elárasztották a tanulókat az új terminusok és szavak özönével; volt az új tanítók előadásában logikai következetesség is, új fölfedezésekre való törekvés is, sőt bizonyos nekihevülés is, de fájdalom! nem volt élet! A holt tudományok holtan jelentek meg ajkaikon.

Egy szóval: minden megfordítva történt. A felsőbbek iránt való tisztelet megszűnt; gúnyolni kezdték a tanítókat és nevelőket, az igazgatót Fegykának, czipónak és egyébnek nevezgették.

Már nem csak gyerekes csinytevések fordultak elő, hanem olyan kihágások is, a melyek miatt némelyeket ki kellett csapni az iskolából. Két esztendő múltán rá sem lehetett ismerni az intézetre.

Ivánovics András szelíd természetű volt. Őt nem csábították el a társai orgiái, a kik közvetet-lenül az igazgató ablakai alatt rendeztek bizonyos hölgyekkel légyottokat, sem a vallásos érzelmeket nem gúnyolta velök, azért, hogy nem valami eszes és okos pap került az intézet-hez. Az ő lelke még álmában is érezte mennyei származását. Elcsábítani őt nem tudták, hanem a helyett ő maga elvesztette minden kedvét. Becsvágya már föl volt ébresztve, tevékenységre pedig nem volt tere... Jobb lett volna, ha föl sem ébredt volna a becsvágya. Hallgatta a katedrán heveskedő tanítókat, s az alatt a régire gondolt, a ki heveskedés nélkül tudott okosan beszélni. Milyen tárgyakat, milyen tanfolyamokat kellett neki végig hallgatnia! Orvostudo-mányt, philosophiát, jogot s az emberiség történetét olyan rengeteg formában, hogy a professzor három évig csak a bevezetést, meg valami német városok fejlődését adta elő. De minden, a mit végig hallgatott, csak valami formátlan rongy alakjában maradt meg a fejében.

A természetes eszével ő csak azt tudta, hogy nem úgy kell előadni, - de hogy miképpen: azt nem tudta. Gyakran eszébe is jutott Petrovics Sándor s olyankor nem tudott hova lenni a szomorúságtól.

De a fiatalságnak a szerencséje, hogy előtte áll még a jövő. Abban a mértékben, a mint közelebb és közelebb jutott iskolái elvégzéséhez, egyre jobban dobogott a szíve. Gyakran mondogatta magában: „Hiszen ez még nem az élet; ez még csak készülődés az életre; az igazi élet majd csak a tevékenységgel kezdődik”. Aztán nem törődve a gyönyörű vidékkel, a mely annyira meglepett minden vendéget, látogatót, nem imádkozva a szülei pora fölött, mint minden becsvágyó: sietett Pétervárra, a hová tudvalevőleg a mi Oroszországunk minden részéből özönlik az ifjúság, hivatalt keresni, pompázni, vagyont szerezni, vagy egyszerűen a színtelen, jéghideg, csalóka társasélet virágait szedni. Hanem az Ivánovics András becsvágyát mindjárt kezdetben lehűtötte a bátyja, Ivánovics Onufrij, valóságos államtanácsos. Ez ki-jelentette, hogy fődolog a szép írás, semmi más; hogy szép írás nélkül nem lehet senki sem miniszter, sem államférfi. A bátyja segítségével nagynehezen bejutott végre valami hívatalba.

Mikor bevezették őt egy pompás, világos, parkettes terembe, a mely tele volt politúrozott asztalokkal, mintha ott az ország legfontosabb ügyeivel foglalkozó főméltóságok szoktak volna összegyűlni, s meglátta, hogy ott egy légió csinos fiatal ember ír, perczegtetve a tollai-kat és egészen oldalra hajtva a fejeiket, aztán leültették őt is egy asztalhoz s mindjárt elébe is tettek valami lemásolni való iratot, a mely mintegy készakarva csak jelentéktelen tartalmú volt, lévén abban mindössze három rúbelről szó, a melylyel már félév óta bajlódtak: különös érzés fogta el a tapasztalatlan ifjút. A köröskörül ülő emberek úgy tűntek föl előtte, mint iskolás gyerekek. A nagyobb hasonlatosság kedvéért némelyikök valami ostoba, fordított regényt olvasott, bedugva azt a munkába vett, nagy ívekből álló akták közé, úgy téve, mintha az ügyirattal foglalkoznék, s akközben egyre föl-fölrezzent, valahányszor az irodafőnök

arrafelé közeledett. Mindez igen furcsának tetszett neki, korábbi foglalkozását sokkal jelenté-kenyebbnek ítélte a mostaninál, a szolgálatra való előkészülést különbnek, mint magát a szolgálatot. Sajnálta az iskolát. S egyszerre maga elé képzelte egész élénken Petrovics Sándort - és egy cseppbe múlt, hogy sírva nem fakadt. A terem forogni kezdett vele, a hivatal-nokok, az asztalok összekavarodtak előtte s alig bírta magát összeszedni a pillanatnyi el-sötétűlésben. - „Mindegy, - mondotta magában, próbát teszek ezzel is, bármily kicsinyesnek látszik is ez most.” - összeszedte minden erejét s elhatározta, hogy szolgálni fog, mint a többi.

arrafelé közeledett. Mindez igen furcsának tetszett neki, korábbi foglalkozását sokkal jelenté-kenyebbnek ítélte a mostaninál, a szolgálatra való előkészülést különbnek, mint magát a szolgálatot. Sajnálta az iskolát. S egyszerre maga elé képzelte egész élénken Petrovics Sándort - és egy cseppbe múlt, hogy sírva nem fakadt. A terem forogni kezdett vele, a hivatal-nokok, az asztalok összekavarodtak előtte s alig bírta magát összeszedni a pillanatnyi el-sötétűlésben. - „Mindegy, - mondotta magában, próbát teszek ezzel is, bármily kicsinyesnek látszik is ez most.” - összeszedte minden erejét s elhatározta, hogy szolgálni fog, mint a többi.