Összegyűlvén a rendőrkapitánynál, a kit az olvasó már ismer, mint a város atyai jótevőjét, a hivatalnokok észrevették egymáson, hogy a folyó gondoktól és izgalmaktól valamennyien megfogytak. Valóban, az új főkormányzó kinevezése, azok a komoly tartalmú hivatalos le- és átíratok, meg azok az isten tudja miféle hírek - mindez feltünő nyomokat hagyott az ő arczaikon s a frakkjaik észrevehetően bővebbek lettek. Mindenki megcsappant: a törvényszéki elnök is megfogyott, a közegészségügyi felügyelő is megfogyott, az állami ügyész is meg-fogyott, valami Ivánovics Simon, a kit sohasem szólítottak a vezetéknevén, s a ki a mutató-ujján viselt gyűrűt mindig odaadogatta megtekintés végett a dámáknak, - az is megfogyott.
Persze találkoztak itt is, mint mindenütt, bátor emberek, a kik nem vesztették el lélekjelen-létöket, de ezek igen kevesen voltak: csak az egy postamester. Csak ő nem változott meg az ő állandó, egyenletes természetében s hasonló esetekben mindig így szokott szólani:
- Ismerjük mi azokat a főkormányzókat! Azokat egyre-másra lehet kinevezni, más helyre küldeni, de én - tisztelt uram - már harmincz év óta ülök egy és ugyanazon helyemen.
Erre a többi hivatalnokok rendesen így feleltek:
- Könnyű neked, sprechen sie deutsch Andrejics Iván: a te dolgod postai dolog: felvenni, meg tovább küldeni a leveleket, csomagokat; legfeljebb azzal csalhatsz, hogy egy órával hamarabb zárod be a hivatalodat, s hogy a hivatalos órán túl elkésetten érkező kupeczczel külön megfizetteted a levele fölvételét, vagy azzal, hogy expediálsz olyan csomagot, a melyet nem volna szabad elfogadni sem: - így persze könnyű szentnek maradni. De környékezne meg csak az ördög mindennap úgy, hogy ha nem akarnád is a kenést elfogadni, ő beledugja azt a zsebedbe! Te persze könnyen fütyülhetsz már azért is, mert csak egy fiacskád van, de az én Feodorovna Praszkovjámat olyan termékenységgel áldotta meg az Isten, hogy minden esztendőben megörvendeztet vagy egy Praszkuskával, vagy egy Péterkével; ilyen körülmé-nyek közt te is más nótát fújnál, pajtás!
Így beszéltek a hivatalnokok s hogy az ördögnek lehet-e ellentállani: azt megítélni nem a szerző dolga.
A megbeszélés végett összeült gyűlésen föltűnően észrevehető volt annak a távolléte, a mit közönségesen úgy hívnak, hogy jó tanács. Általában mi nem arra valók vagyunk, hogy gyűlésekben tanácskozzunk. A mi valamennyi gyűléseinken, kezdve a paraszt kupaktanácstól a mindenféle tudományos és egyéb bizottságokig, ugyancsak nagy a zűrzavar, hacsak nincs
jelen valamely mindent vezető értelmesebb fő. Nehéz volna megmondani, hogy mi ennek az oka; úgy látszik: olyan nép vagyunk; csak azon gyülekezések sikerűlnek, a melyek csupán azért hívattak össze, hogy együnk és igyunk; ilyenek a clubbok és egyéb német módra összeütött társas egyletek. Ilyenekre persze minden perczben készek vagyunk. Csak inteni kell: szervezünk jótékonyczélú, védelmi és mindenféle egyleteket. A czél nagyon szép, de azért nem lesz belőle semmi. Meglehet: ez attól van, hogy mindjárt a kezdetnél ki vagyunk elégítve s azt hisszük, hogy immár minden meg van téve. Példáúl, ha valamely jótékonyczélú egyletet hozunk össze a szegények gyámolítására, s ha jelentékeny összeget adtunk hozzá, már e különben dícséretes áldozat örömére rögtön nagy ebédet rendezünk, meghívjuk arra a város összes főbb embereit - persze: az összes adakozásokból összegyűlt összeg felének a kontójára; a megmaradt felerészből rögtön pompás lakást bérlünk a bizottság számára fűtés-sel, világítással és szolga-személyzettel; marad aztán a szegények számára összesen öt és fél rúbel, de még ennek a kiadatása iránt sem tudnak a bizottsági tagok megegyezni s mindenki a maga komájának akarná azt juttatni. Egyébaránt a ma összeült gyűlés egészen más természetű volt: ezt a kényszerűség hozta össze. Nem szegényekről, nem másokról volt szó, hanem ön-magukról, mert a dologban valamennyi hivatalnok érdekelve volt; a baj közös volt, mindnyá-jokat fenyegette, következéskép itt akaratlanúl is nagyobb, szorosabb volt az egyetértés.
Mindamellett az ördög tudja, hogy mi lett belőle. Nem is nézve a vélemény-különbségeket, a melyek minden tanácskozásnál előfordúlnak, a jelenvoltak okoskodásaiban valami meg-foghatatlan tétovázás nyilvánúlt: egyik azt mondta, hogy Csicsikov hamis bankót gyárt, de aztán maga is hozzá tette, hogy: „azonban az is meglehet, hogy nem gyárt”; másik azt állította, hogy Csicsikov a főkormányzósági kanczellária hivatalnoka, de mindjárt hozzá tette, hogy: „Különben az ördög tudja, hogy kicsoda; nincs az orrára írva”. Ama gyanú ellen, hogy hátha álruhába bújt rabló, valamennyien kikeltek; megállapították, hogy nem tekintve külső megjelenésére, a mely teljesen megnyerő, a beszédében sem lehetett semmi olyast fölfedezni, a mi gonosz természetű emberre vallana. Egyszerre csak a postamester, a ki néhány perczig gondolataiba temetkezett, - talán hirtelen támadt ihlettségből, vagy más okból - váratlanúl fölkiáltott:
- Tudják-e uraim, ki ő?
A hang, a melyen ezt mondta, valami megrázó volt, annyira, hogy a többiek egyszerre kérdezték:
- No, hát ki?
- Ő, uraim, édes uraim, nem más, mint Kopjejkin kapitány.
S mikor a többiek újra egyhangúlag azt kérdezték:
- Hát az a Kopjejkin kapitány kicsoda?
A postamester azt felelte:
- Hát önök nem tudják, ki az a Kopjejkin kapitány?
Mindnyájan azt felelték, hogy határozottan nem tudják, ki az a Kopjejkin kapitány.
A postamester fölnyitotta a tobákos pikszisét, de csak félig, mert félt, hogy a szomszédjai valamelyike bele nyúl, már pedig nem igen bízott a szomszédok ujjainak tisztaságában, sőt azt is szokta mondogatni: „Bátyuskám, úgy látom, hogy ön, Isten tudja, micsoda helyeken kaparászgat az ujjaival, a tobák pedig olyan dolog, a mely tisztaságot kíván”. S miután jót szippantott a tobákból, így szólt:
- Kopjejkin kapitány - hiszen ha én azt elmondom, hát olyan dolog jön ki belőle, hogy valamely író is hasznát vehetné: bizonyos tekintetben kész poéma.
A jelenvoltak valamennyien kijelentették, hogy szeretnék hallani azt a históriát, a melynek -mint a postamester mondotta - valamely író is hasznát vehetné s a mely bizonyos tekintetben kész poéma.
KOPJEJKIN KAPITÁNY TÖRTÉNETE
Az 1812-iki hadjárat után, édes uram, - így kezdte a postamester annak ellenére, hogy a társaságban nem egy úr ült, hanem hat, - az 1812-dik hadjárat után a sebesűltekkel haza küldték Kopjejkin kapitányt is. Víg legény volt, ravasz, mint az ördög; többször volt vendége a főőrségnek és az áristomoknak: keresztűl ment mindenen, Krasznoje, vagy Lipcse mellett történt-e, elég az hozzá, hogy - képzeljék kérem, - ellőtték az egyik kezét és lábát. Nos, akkor még, tetszik tudni, nem voltak olyan intézkedések e sebesűltek dolgában: az a bizonyos rokkant-alap, képzelhetik kérem, bizonyos tekintetben csak későbbi keletű. Kopjejkin kapi-tány arra ébredt, hogy dolgoznia kell, csak az a baj - tetszik érteni - hogy csak a bal keze van meg. Próbálkozott, hogy haza megy az apjához, de az apja azt feleli neki: Én nem tudlak eltartani - tetszik érteni - én magam is alig bírok megélni. Elhatározta az én Kopjejkin kapitányom - édes uram, - hogy fölmegy Pétervárra s tudakozódik a felsőbbségnél: nem kaphatna-e valami segítséget, hogy ő így meg úgy, néminemű tekintetben, úgyszólván föl-áldozta az életét, vérét ontotta... Hogy miképpen ment föl, tetszik tudni, terhes szekerekkel-e, vagy kincstári fuvarosokkal, elég az hozzá, édes uram, fölvánszorgott valahogy Pétervárra.
No, képzelhetik: afféle Istentől elhagyatott ember, már mint Kopjejkin kapitány s egyszerre csak a székvárosban ébred föl, a melyhez hasonló, hogy úgy szóljak, az egész világon sincs!
Egyszerre csak megnyílik előtte a világ, illetőleg szólván, bizonyos tekintetben az élet mezeje, hasonlatos a Seherezáda meséihez, tetszik érteni! Egyszerre csak előtte áll - képzelhetik kérem - a Nyevszkij-Prospekt, vagy hát - tetszik tudni, - a Gorohovája-utcza, vagy az ördögbe is: az a nagyszerű Lityejnája! azután fönt a levegő-égben valami kúpola; hídak, olyan ördögi módon függő állapotban, - képzelhetik kérem - már hogy minden támaszték nélkül; egy-szóval, édes uram, Szemirámis városa, azzal vége! Kovártélyt szeretett volna fogadni, de hát rettenetes czifra volt mindegyik: függönyök, zsalugáterek, ördöngös holmik, tetszik tudni, azután szőnyegek: Perzsia édes uram... egyszóval, aránylag úgy szólván, lábbal tapodják a tőkepénzt. A ki csak végig megy az utczán, már érzi az orra, hogy százezrektől szaglik a levegő, az én Kopjejkin kapitányomnak pedig az egész vagyona, tetszik tudni, mindössze vagy tíz rúbelből s néhány apró ezüst-pénzből állt... No, ezen nem lehet falut vásárolni, vagy ha lehet is, hozzá adván még vagy negyvenezret, de azt a negyvenezret a franczia királytól kell kölcsön venni. No, valahogy bekvártélyozza magát a reveli traktérban naponkint egy rúbelért: ebédre - scsí, meg egy darabka marhahús... Látja, hogy ettől ugyan meg nem hízik.
Kérdezősködött, hogy hová kéne fordúlnia? „Ugyan hova fordúlna, - mondják neki, - a legfőbb emberek nincsenek itthon”; tetszik érteni: akkor mind Párisban voltak, a katonaság sem tért még vissza; hanem - azt mondták, - „van időleges komissió, annak egy vezénylő tábornok a főnöke, próbálja meg, ott talán tehetnek valamit.” - „Elmegyek én abba a komissióba - gondolja Kopjejkin - elmondom, hogy bizonyos tekintetben a véremet ontottam és úgyszólván életemmel áldoztam”. No hát, édes jó uram, fölkelt ő egy korán reggel, meggerebenezte a balkezével a szakállát, mert még borbélyt is fizetni - az bizonyos tekintet-ben summa-pénz lett volna, fölhúzta magára a rendi-ruhácskáját s a fa-mankóján - képzelhetik édes uraim, - elhekebókált a komissió főnökéhez. Kitudakolta, hol lakik a főnök. „Ott van a háza - azt mondják - a czári palota mellett, a rakodóparton”, - meglehetős kis házikó, tetszik tudni, ablakai roppant nagyok, másfélöles tükrök, márvány, lakk, édes jó uram... egyszóval káprázatos dolgok. Az ajtón valami ércz-kilincs, a lehető legfínomabb kiállításban, annyira, hogy mielőtt az ember hozzá nyúlna, tetszik érteni, hát előbb el kell szaladnia valamelyik boltba, ott szappant venni, a szappannal bizonyos tekintetben vagy két óráig mosni a kezét, s
legfeljebb csak akkor merészkedhetik a kilincset megfogni. A tornáczon áll egy kapus, tetszik tudni, egy lándzsával: valóságos generalissimus, arcza egész grófias, a gallérja batisztból; az egész ember, mint valamely jól táplált, kövér mopsz-kutya... Bevánszorgott valahogy az én Kopjejkinom az ő mankóján az előszobába, meglapúlt egy szögletben, nehogy a könyökével leüssön valami Amerikát vagy Indiát, - képzelhetik kérem, - a melyek mint afféle aranyozott porczellán-vázák állottak ottan. No, magától értetődik, hogy jó sokáig álldogált ott, mert olyan korán ment oda, mikor a tábornok még némi tekintetben alig kelt föl az ágyából s az inas még csak akkor vitt be neki valami ezüst tálat, tetszik tudni: különféle mosdó-készülékeket. Vár az én Kopjejkinom vagy négy órát, a mint bejön a napos hivatalnok és azt mondja: „Mindjárt kijön a tábornok”. A váró-szobában pedig már annyi a vállrojt, meg váll-szalag, annyi a nép, mint bab a szakajtóban. Végre, édes jó uram, zefir-szerű suttogás támad:
„su-su-su” azután félelmes csend. Bejön a nagyúr. No, képzelhetik kérem, egy államférfi!
saját személyében, hogy úgy mondjam... no, az ő rangjához, hivatalához méltóan - tetszik tudni... olyan arczkifejezéssel. Egészen fővárosi megjelenés. A ki csak ott van, mind kihúzza magát egyenesre, mintha nyársat nyelt volna: les, vár, reszket, várja sorsa eldőltét. A nagyúr vagy miniszter oda megy egyikhez is, másikhoz is: „Mit akar maga? hát maga? mi tetszik?
mit kíván?” Végre, édes jó uram, rákerül a sor Kopjejkinra is. Kopjejkin pedig: „Így meg úgy, - azt mondja, - véremet ontottam, elvesztettem némi tekintetben a kezemet és lábamat, nem dolgozhatom, - bátor vagyok az uralkodó kegyéért esedezni: nem kaphatnék-e valami sege-delmet, valami afféle rendelkezéssel, már hogy úgy szólván és aránylag valami kárpótlást, nyugdíjat vagy egyebet” - tetszik tudni. A miniszter megnézi: fa-mankós ember, a rendi-ruhájának jobb ujja pedig oda van tűzve a derekához. „Jól van - azt mondja - jelentkezzék a legközelebbi napokon”. Az én Kopjejkinem egészen magánkívül van. „No, rendben van a dolog!” Csak úgy ugrált örömében a gyalogjárón - képzelhetik, bement a Palkin-féle traktér-ba, hogy megigyék egy pohárka pálinkát; megebédelt, édes jó uram, a London-szállóban, hozatott magának pecsenyét kapornával, sült csirkét mindenféle befőttekkel, egy üveg bort, este elment a színházba - egyszóval: mulatott hét szögre, hogy úgy szóljak. A gyalogjárón látja: jön vele szembe valami széptermetű ángol hölgy, képzelhetik! Az én Kopjejkinem tetszik tudni: játszani kezdett a vére utána akart szaladni a falábával: kop, kop! De nem -gondolta mégis magában, - vigye az ördög a kalandokat egyelőre! majd később, mikor meg-kapom a nyugdíjat; már úgy is nagyon kirúgtam a hámfából. És kérem ám megjegyezni, hogy egy nap alatt csaknem a fele pénzét elgórálta már. Két-három nap múlva megjelen ő, édes jó uram, a komissióban, a miniszter előtt: „Eljöttem megtudni, így meg amúgy azt mondja, -mivelhogy munkaképtelenné váltam, megsebesültem... bizonyos tekintetben a véremet ontottam” és több efféle, tetszik tudni, hivatalos előadásban. „Jól van, - felel a miniszter, a ki persze rögtön ráismert, - de előbb tudtára kell önnek adnom, hogy az ön ügyében legfelsőbb elhatározás nélkül semmit sem tehetünk. Hiszen maga is jól tudja: milyen időket élünk most.
A hadiműveleteket aránylag, úgyszólván, még nem fejezték be teljesen. Várja meg, míg visszaérkezik a czár ő felsége; akkor majd mindenesetre rendelkezni fognak a sebesültek dolgában, de ő felsége nélkül én semmit sem tehetek. Legyen türelemmel.” Azzal egy főhajtás és aláz’szolgája.
Képzelhetik, hogy Kopjejkin a legmeghatározhatatlanabb hangúlatban jött ki onnan. Ő azt hitte, hogy már holnap kiadnak neki egy summácskát: „Nesze, galambocskám, egyél, igyál, légy víg!” E helyett pedig azt mondják neki, hogy várjon s még azt sem határozzák meg, hogy meddig. Úgy jött ki az elfogadóteremből, mint a konyhából a kutya, a kit a szakács, tetszik tudni, leöntött, s a kinek a farka is be van húzva, a füle is lekonyúlt. „No, - gondolja magában, - majd eljövök másszor, kimagyarázom, hogy már az utólsómat eszem, ha nem segítenek, bizonyos tekintetben éhen kell vesznem.” Egyszóval, édes jó uram, megjelen ő megint a Néva-parti palotában. Ott azt mondják neki: „Nem lehet, ma a kegyelmes úr nem fogad;
jöjjön holnap.” Másnap - ugyancsak így. A kapus még csak meg sem akarja őt látni. Neki
pedig a tíz rúbeléből már csak egy szerénykedik a zsebében. Eddig még scsít és egy-egy darabka marhahúst ehetett, de most már csak a szatócsnál vett valami heringet, vagy savanyú ugorkát s néhány kopejka ára kenyeret; egyszóval, éhezik az istenadta, az étvágya pedig olyan, mint a farkasé. A mint elhalad valamely vendéglő előtt, látja, hogy a szakács -képzelhetik kérem, valami külföldi ember, afféle szélespofájú franczia, a fehérneműje hollandi vászon, a köténye fehérsége olyan, mint a hó - süt-főz ott különféle consommékat, pecsenyéket, gombákat; egyszóval, olyan pompás ebéd, hogy a szegény Kopjejkin szeretné maga-magát felfalni. Vagy ha a Miljutin-féle boltok előtt megy el; ott az ablakból bizonyos tekintetben remek lazacz kandikál ki, meg olyan cseresznye, a melyből egy szem öt rúbel, azután a roppant nagy dinnyék, egy-egy olyan, mint egy dilizsánsz s mind keresi azt a bolondot, a ki darabjáért száz rúbelt fizessen; egyszóval, lépten-nyomon olyan kísértés, hogy kicsordúl tőle az ember nyála, - ő meg érje be azzal, hogy „majd holnap”. Képzelhetik, minő a helyzete: egyfelől ingerli, hogy úgy mondjuk a lazacz és dinnye, másfelől pedig egyre csak azt tálalják neki, hogy „majd holnap”. Végre az istenadta kifogyott - úgyszólván - a türelméből, elhatározta, hogy a mint lesz, úgy lesz: rohamot intéz, tetszik tudni. Várakozott a kapu alatt, hogy mikor jön valaki audiencziára, aztán valami generálissal együtt - tetszik tudni - becsúszott a falábával az elfogadó-terembe. Jön ki szokása szerint a nagyúr: - „Miért jött ön?
Mit akar ön?” - „Á! - kiált föl, meglátva Kopjejkint, - hiszen mondtam már önnek, hogy várja meg a legfelsőbb határozatot.” - „De kérem, kegyelmes uram, úgyszólván nincs mit ennem...”
- „Hát mit tegyünk? Én semmit sem tehetek önért: igyekezzék egyelőre valahogy’ segíteni magán, keressen rá valami módot.” - „De, kegyelmes uram, ítélje meg bizonyos tekintetben önmaga: micsoda módot találhatnék én, mikor nincs sem kezem, sem lábam.” - „De ön is lássa be, - felel a nagyúr, - hogy én csak nem tarthatom el önt bizonyos tekintetben a magam költségén; sok ilyen sebesűlt van még, annak mind egyenlő joga van... Igyekezzék béke-tűréssel lenni. Hazajön az uralkodó s becsületszavamat adhatom önnek, hogy a felség kegyelme önt el nem hagyja.” - „De, kegyelmes uram, én nem várhatok”, - mond Kopjejkin, még pedig bizonyos tekintetben egész nyersen. A nagyúr, tetszik tudni, már bosszankodni kezdett. Igaz is: csupa tábornokok várják rendeleteit, határozatait; fontos ügyek, úgyszólván államiak, a melyek a lehető legsürgősebbek, - egy percznyi késés is nagy bajt okozhat, - aztán örökösen útban áll ez az ördögadta! - „Bocsásson meg, - azt mondja, - nem érek rá... sokkal fontosabb végezni valóim vannak, mint az ön dolga.” - Tudtára adja bizonyos tekintetben fínom módon, hogy végre is ideje már távoznia. De az én Kopjejkinemet, tetszik tudni, megsarkantyúzta az éhség. - „Már akármit mond is excellencziád, - azt mondja, - el nem megyek innen addig, míg végleges határozatot nem kapok.” - No, képzelhetik: ilyen feleletet adni egy nagyúrnak, a kinek csak egy szavába kerül, s úgy repül az ember, mint a madár, hogy nincs az az ördög, a ki aztán összeszedje! Ha a magunkfélének mond hasonlót csak egy rangfokozattal is kisebb hivatalnok, hát az mindjárt gorombaság. Hát még itt milyen volt a különbség, hajhaj, milyen különbség: vezénylő tábornok és egy Kopjejkin kapitányocska!
Kilenczezer rúbel és - semmi! Tetszik tudni, a tábornok nem tett egyebet, mint ránézett, de az a nézés olyan volt, mint a puska tüzelése; attól már nincs az emberben lélek, leszaladt a talpába. Az én Kopjejkinom pedig - képzeljék, kérem - meg sem mozdúl, hanem áll ott, mint a bálvány. - Mit akar maga? - mond a tábornok és vállon kapja, a mint mondani szokás.
Egyébaránt az igazat megvallva, még igen szeliden bánt el vele; más talán úgy ráijesztett volna, hogy a fejetetején járkálhatott volna két-három napig az utczákon, de a tábornok csak azt mondta: - „Jól van, - azt mondja, - ha magának sokba kerül itt az élet, s ha nem bírja a székesvárosban nyugodtan megvárni, míg sorsa felett határoznak, hát akkor én magát állam-költségen eltolonczoltatom. Híjjatok be egy zsandárt! Ezt az embert haza kell tolonczolni!” A zsandár pedig, tetszik tudni, már ott is állott: egy három rőf magasságú legény, a kezét, képzelhetik, már a természet is kocsis számára teremtette, egyszóval afféle vasgyúró. Megfogták az istenadtát, édes jó uram, aztán föl vele egy parasztszekérre a zsandárral! „No,
-gondolja magában Kopjejkin, - legalább nem kell forspontot fizetni; ez is haszon.” És megy, megy a zsandárral és némi tekintetben, úgyszólván így gondolkozik magában: - „Ha azt mondja a tábornok, hogy keressek magamnak megélhetési módot, hát jól van, azt mondja, -én - azt mondja - majd keresek is.” - Hogy hova vitték, hol tették le, azt nem tudhatni.
Kopjejkin kapitánynak híre-nyoma veszett, beleesett a feledés patakjába, valami Léthébe, a mint a poéták mondják. De, engedjék meg, uraim, éppen itt kezdődik a regénynek a fonala, lehet mondani a csomója. Hogy hova lett Kopjejkin, azt senki sem tudta; de - képzeljék - alig múlt el két év, a mint a rjazani erdőkben egy rablóbanda kezdett mutatkozni, a banda vezére pedig senki más nem volt, édes uram, mint...
- De engedj meg, Andrejevics Iván, - vágott közbe a rendőrkapitány, - hiszen Kopjejkin kapitánynak nincs meg a félkeze meg a féllába, Csicsikovnak pedig...
A postamester fölkiáltott, a homlokára ütött, és nyilvánosan bornyúnak nevezte magát. Nem bírta megérteni: hogy’ nem jutott neki eszébe ez a körülmény mindjárt az elbeszélés elején s beismerte, hogy teljesen igaz az a közmondás: „Az orosz ember esze mindig elkésik.” De egy percz múltán már csűrni-csavarni kezdett s igyekezett magát kivágni, azt mondván, hogy Angliában nagyon előrehaladt a mechanika, hogy akárhányszor lehet olvasni a lapokban: mint találtak föl olyan falábat, a mely egy rúgó nyomintására úgy elviszi az embert, Isten tudja, hova, hogy soha többé arra rátalálni nem lehet.
A postamester fölkiáltott, a homlokára ütött, és nyilvánosan bornyúnak nevezte magát. Nem bírta megérteni: hogy’ nem jutott neki eszébe ez a körülmény mindjárt az elbeszélés elején s beismerte, hogy teljesen igaz az a közmondás: „Az orosz ember esze mindig elkésik.” De egy percz múltán már csűrni-csavarni kezdett s igyekezett magát kivágni, azt mondván, hogy Angliában nagyon előrehaladt a mechanika, hogy akárhányszor lehet olvasni a lapokban: mint találtak föl olyan falábat, a mely egy rúgó nyomintására úgy elviszi az embert, Isten tudja, hova, hogy soha többé arra rátalálni nem lehet.