Csicsikov vásárlása általános beszéd tárgya volt. A városban okoskodtak, vitáztak, számít-gatták, hogy vajon előnyös vásárt csinált-e ő a jobbágyokkal? A vitában némelyek teljes szakértelmet árultak el.
- Persze, - mondták némelyek, - az kétséget sem szenved, hogy a délvidéki kormányzóságok-ban igen jó és termékeny földek vannak; de mit csinálnak a Csicsikov parasztjai víz nélkül?
hiszen ott nincs semmi folyóvíz.
- Az még nem volna baj, hogy víz nincs, az még semmi, Dimitríjevics István; hanem bajos dolog az átköltöztetés. Tudvalévő dolog, hogy az új földről a paraszt, ha szántás-vetéssel kell foglalkoznia, s a mellett nincs se háza, se udvara: megszökik; ez oly bizonyos, mint kétszer kettő négy; úgy otthagyja a kapufélfát, hogy bottal üthetik a nyomát. - Bocsásson meg, Ivánovics Elek, ezzel én nem értek egyet; miért szöknének meg a Csicsikov muzsikjai? Az orosz ember mindenre képes és minden éghajlatot megszokik. Akár Kamcsatkába küldik, csak meleg keztyűt adjanak neki: összecsapkodja a kezét, fogja a fejszét s csinál magának új házat.
- Csakhogy igen lényeges dologról feledkeztél meg, Grigorjevics Iván: azt még nem tudod, hogy milyenek a Csicsikov muzsikjai? Valamirevaló jobbágyot nem ereszt el egy földbirtokos sem; a fejemet merném rátenni, hogy a Csicsikov muzsikja mind szemenszedett tolvaj, iszákos, lusta és verekedő természetű. - Tökéletesen egyetértek veled, igaz, hogy senki sem adja el a jóravaló jobbágyokat, s hogy a Csicsikov parasztjai korhelyek; de nem szabad elfelejteni, hogy éppen ebben rejlik a dolog morálja: a muzsikok most semmirevalók, de mihelyt új helyre költöznek át, rögtön a legkülönb jobbágyokká lehetnek. Sok példa volt már erre az életben, sőt a históriában is. - Soha és sehol, - vágott közbe a kincstári gyárak igazga-tója, - tessék elhinni: soha ilyesmi meg nem történhetik, mert a Csicsikov muzsikjainak most két nagy ellenségük lesz. Egyik ellenség: a kisorosz kormányzóságok közelsége, a hol -tudvalevőleg - szabad a pálinka-mérés. Biztosítom önt, hogy két hét alatt mind iszákos és csavargó lesz. A másik ellenség maga a csavargó-élet megszokása, a mely elkerűlhetetlenűl ráragad az átköltözködés alatt a parasztra. Ez ellen csak úgy lehetne védekezni, ha a parasztok örökkön-örökké a Csicsikov szemei előtt lennének, ha a legkisebb vétségért is kegyetlenül büntetné őket; más valaki felügyeletére bízni őket: semmit sem ér; neki magának sajátkezűleg kell kiosztogatni a nyakonvágásokat és pofonütéseket ott, a hol azokra szükség van. - Ugyan miért bajlódnék ezzel Csicsikov, s miért osztogatná sajátkezűleg a pofonokat? Akad arra ispán. - Akadni akad, de az mind gazember. - Gazember ám, mert az urak nem tartják őket
kordában. - Ez már igaz, - hagyták helyben többen. - A gazdának - legalább annyit, a mennyit - értenie kell a gazdálkodáshoz, ismernie kell az embereit, akkor mindig jó ispánja lesz. - De a gyárigazgató azt mondta, hogy ötezer rúbelen alól jó ispánt kapni nem lehet. Az elnök erre kijelentette, hogy háromezerért is akad. De az igazgató nem hagyta magát: - Hol talál ön?
talán az orra czimpáján? - Azonban az elnök sem adta meg magát: - Nem; nem az orrom czimpáján, hanem az itteni kerűletben: ott van például Számojlov Petrovics Péter: az egészen Csicsikovnak való ispán. - Sokan egészen beleképzelték magukat a Csicsikov helyzetébe s roppantúl megréműltek akkora mennyiségű jobbágy átköltöztetésének a nehézségeitől; féltek, hogy olyan rakonczátlan nép közt, minők a Csicsikov parasztjai, még lázadás is üthet ki. Erre a rendőrkapitány megjegyezte, hogy lázadástól nincs mit tartani, mert arra ott van az iszprávnyik, a kinek a helyszinére sem kell menni, elég, ha a sapkáját oda küldi: maga az a sapka hazaker-geti a parasztokat illetőségük helyére. Sokan állottak elő javaslatokkal, a melyek értelmében a Csicsikov rakonczátlan parasztjainál a rakonczátlanságot meg lehetne szüntetni. A vélemé-nyek különfélék voltak: voltak olyanok, a melyek már túlságos, sőt felesleges módon kívánták volna a katonai szigorúságot és kíméletlenséget alkalmazni; de voltak olyanok is, a melyeket csupa szelídség jellemzett. A rendőrkapitány megjegyezte, hogy Csicsikovra szent köteles-ségek várnak, hogy az parasztjainak bizonyos tekintetben atyja lehet, sőt az áldást hozó művelődést is meghonosíthatja köztük s ebből az ötletből kiindulva, nagy dicsérettel emlé-kezett meg a Lancaster-rendszerű iskoláról.
Ilyen módon beszélgettek, okoskodtak a városban. Sokan nem állhatták meg, hogy jó tanácso-kat ne adjanak Csicsikovnak, sőt kíséretet is ajánlottak, a mely a parasztotanácso-kat rendeltetési helyükre baj nélkül elvezesse. A jó tanácsokat Csicsikov megköszönte, mondván, hogy szükség esetén nem mulasztja el azokat igénybe venni, de a kíséretről határozottan lemondott, azt hozván föl, hogy arra semmi szükség sincs, hogy a vásárolt muzsikok kiválóan békés természetűek, a legnagyobb készséggel költöznek át új helyükre s hogy lázadás semmiesetre sem üthet ki köztük.
Mindezek a beszélgetések és okoskodások a lehető legkellemesebb következményekkel jártak, a minőknél kellemesebbeket maga Csicsikov sem kívánhatott magának: híre kelt, hogy ő valóságos milliomos. A város lakói - mint azt már az első fejezetben láttuk - különben is nagyon megszerették Csicsikovot, most pedig, ilyen hírek után, még teljesebb szívvel és lélekkel megszerették. Egyébaránt az igazat megvallva, a városiak mind jóravaló emberek voltak, egymással jól éltek, barátságos viszonyt tartottak fenn; a beszélgetéseiket is valami különös jólelkűség és szelídség jellemezte: „Édes jó barátom, Ilyics Illés!”... „Nézd csak Zaharjevics Antipater testvér...” - „Elszóltad magad, mamácskám, Grigorjevics Iván”. A postamesternek, a kit Andrejevics Ivánnak hívtak, mindig hozzá tették még ezt is: „Sprechen sie deutsch, Andrejevics Iván?” Egyszóval: egész családiasan éltek. - Némelyek bizonyos fokig műveltek is voltak: a törvényszéki elnök könyvnélkül tudta a Zsukovszkij24 Ludmilláját, a mely még akkor egészen friss újdonság volt és mesterileg szavalt belőle több részt, különö-sen azt, a mely így kezdődik: „Alszik a völgy, az erdő szendereg” s azt a szót, hogy „hallga!”
oly kifejezéssel, hogy valóban úgy látszott, mintha a völgy szenderegne, mert nagyobb hasonlatosság kedvéért még a szemét is behúnyta hozzá. - A postamester inkább a bölcsé-szetre adta magát s igen szorgalmasan olvasgatta - néha még éjjel is - a Young Éjszakáit s Eckartshausen A természet titkainak kulcsát, a melyből igen részletes kivonatokat készített, de hogy ezek milyen természetűek voltak, azt senki sem tudta. Egyébként ő elméncz is volt, virágos szavakkal élt s a saját szavai szerint szerette a beszédét „föllobogózni”. Föllobogózta pedig a beszédét különféle rész-szócskákkal, melléknevekkel és apró indúlatszókkal, minők példáúl: „Édes uram; afféle valami; tetszik tudni; érti, kérem; gondolhatják; a mi azt illeti;
úgyszólván; bizonyos tekintetben”, meg sok más egyéb, a melyeket zsákszámra hordott
24 Hírneves orosz költő a Puskin előtti korszakból.
magával; hasonlóképpen lobogózta a beszédét sikerűlt kacsintgatással, a félszeme hunyorítá-sával, a mi mind igen metsző jelentőséget adott az ő szatirikus czélzásainak. - A többiek is műveltek voltak többé-kevésbbé: volt a ki olvasta Karamzint,25 más a ki hordatta a Moszkovszkija Vjedomosztit, sőt olyan is, a ki egyáltalában semmit sem olvasott. Volt olyan, a kire azt szokás mondani, hogy álom-zsák, vagyis olyan ember, a kit csak nagy erővel lehet a helyéből kimozdítani, meg egyszerű henye, a ki egész életén át az oldalán fekszik s a kit már nem is lehet a helyéből kimozdítani: föl nem kel a világ kincséért sem. Külsejöket illetőleg, mint már tudjuk, mindannyian jól meg voltak teremve: tüdővészes nem volt köztük egy sem.
Mind olyan szervezetűek voltak, a kiket az asszonyok négyszemközt úgy szoktak szólítgatni, hogy: gömböczkém, mangaliczám, pohoskám, tuskóm, zsuzsum stb. Általában pedig jóravaló, vendégszerető emberek voltak, s a ki náluk ebédelt, vagy egy estét ott whistezett, az már testi-lelki jóbarátnak nevezhette magát, annál inkább Csicsikov, a ki oly elbájoló modorú volt s igazán tudta annak a titkát, hogyan kell az embernek magát megkedveltetni. Úgy meg-szerették őt, hogy nem tudta: miképpen szabadúljon ki a városból; egyre csak azt hallotta:
„No, még egy hétig, csak egyig maradjon még Ivánovics Pál”. Egyszóval mindenki a tenyerén hordta - a hogy’ szokás mondani. De sokkal rendkívülibb volt az a benyomás, (valóságos csoda!) melyet Csicsikov a hölgyekre gyakorolt. Hogy ezt valamikép megmagyarázhassuk, sokat kellene elmondani a hölgyekről, ezek társaságáról s a mint mondani szokták: lefesteni élénk színekkel az ő szellemi tulajdonságaikat, - de ez nagyon nehéz volna a szerzőnek.
Egyfelől gátolja őt ebben a főhivatalnokok nejei iránt való köteles tisztelet, másfelől pedig...
no, másfelől meg egyszerűen nehéz a dolog. - N. város dámái... nem; semmiképen sem tudom elkezdeni, mert félek. - N. város dámáinál feltűnőbb volt az... Ez már igazán furcsa: nem akar mozogni a tollam, mintha valami ólom-nehezék volna benne. Nincs mit csinálni: az illető dámák jellemzését olyanokra kell bíznom, a kiknek élénkebb és bővebb festékök van a palettájukon; én néhány vonással csak a külsejöket vetem föl, csak fölületesen érintem őket. -N. város dámái olyanok voltak, a kikről azt mondják, hogy „präsentábilisak” s ebben a tekintetben bátran példányúl lehetett őket állítani az összes hölgyek elé! A mi azt illeti: hogy’
kell viselkedni, a jó tónust szem előtt tartani, az illemre ügyelni, a legfínomabb szokások szerint tenni és szólni, különösen pedig a legkisebb részletekben is a legutóbbi divattal tartani:
ebben a tekintetben még a pétervári és moszkvai hölgyeknél is előbb jártak. Jó ízléssel öltözködtek, a városban kocsin jártak - még pedig, a mint azt a legújabb divat hozta magával:
a hátsó álló-bakon libériás, arany paszomántos inassal. A látogató-jegy - ha mindjárt a makk-hétszemre, vagy a tök-ászra volt is írva, - elmaradhatatlan dolog volt. Miatta két dáma egyszer halálosan össze is pörölt, pedig nemcsak jóbarátnők, hanem rokonok is voltak; a pör oka az volt tudniillik, hogy egyikök adós maradt a látogatással. Bármint igyekeztek is aztán a férjek és rokonok őket kibékíteni, - nem, hát nem! kiderűlt, hogy mindent meg lehet csinálni a világon, csak egyet nem: kibékíteni két dámát, a kik az elmaradt látogatáson vesztek össze. A két dáma meg is maradt a „kölcsönös neheztelés” állapotában, - a mint a városi előkelő világ mondogatta. Az első helyre való ülés jogáért is sok heves jelenet volt, a mely nem egyszer igazi lovagias föllépésekre tanította meg a férjeket. Párbajra persze nem kerűlt köztük a dolog, mert mindannyian polgári hivatalnokok voltak, hanem aztán annál inkább igyekezett egyik a másikat, a hol csak lehetett, megbosszantani, a mi tudvalevőleg sok esetben nehezebb dolog, mint a párbaj. Az N. városi hölgyek szigorú erkölcsűek voltak és elítéltek minden ballépést és botrányt s kíméletlenűl büntettek minden gyöngeséget. Ha pedig mégis előfordúlt köztük olyasmi, a mit kettes-hármasnak neveznek, hát ez csak titokban történt és soha senki sem tudott meg arról semmit; megőrizték a látszatot s a férj is úgy volt már praeparálva, hogy ha a tulajdon szemeivel látta is a második, harmadik dolgát, vagy hogy ha hallott is felőle, nyugodtan és bölcsen szólt: - Kinek mi köze hozzá, hogy komámasszony komámurammal üldögélt! - Meg kell még említeni, hogy az N. városi hölgyek, épp úgy, mint a legtöbb
25 Történetíró.
péterváriak, rendkívüli óvatosságot és illendőséget tanusítottak minden legkisebb szavaikban, beszélgetéseikben. Sohasem mondták így: kifújtam az orromat; izzadtam; köptem; hanem így:
könnyítettem az orromon; a zsebkendőmet használtam stb. - Semmiesetre sem volt hallható nálok ilyen mondás: ez a pohár vagy ez a tányér büdös, sőt semmi olyan, a miből ilyent következtetni lehetett volna, hanem e helyett így szóltak: ez a pohár nem jól viseli magát, vagy más efféle kifejezést használtak. Hogy még inkább megnemesítsék az orosz nyelvet, a szavaknak csaknem felét egyszerűen kirekesztették a beszélgetésből s ugyanazért igen gyak-ran a fgyak-ranczia nyelvhez kellett folyamodniok; ott, a fgyak-ranczia nyelvben - no, az már egészen más; ott már olyan szavakkal is éltek, a melyek sokkal nyersebbek voltak a fönt említetteknél.
Hát ím: ezeket lehet N. városról úgy kutyafuttában mondani. Persze, ha mélyebben néznénk a dolog fenekére, akkor sok minden más is tárúlna föl előttünk; de a hölgyek szívébe mélyeb-ben tekinteni igen veszedelmes. Így hát megelégedvén csak e külsőségekkel, tovább folytatjuk az elbeszélést.
Ez ideig a hölgyek valahogy keveset beszéltek Csicsikovról, de különben az ő kellemes, világba való magaviseletét teljesen méltányolták; attól kezdve azonban, hogy hírek keletkez-tek az ő milliomos voltáról, mindjárt fölfedezkeletkez-tek benne egyéb jó tulajdonságokat is. Egyéb-aránt a dámák éppen nem voltak pénzre vágyók: mindennek az oka ez az egy szó volt: millio-mos, - nem maga a milliomos személy, hanem éppen csak ez a szó; mert ennek a szónak már a hangjában - nem gondolva semmiféle pénzes zsákra - olyas valami van, a mi hatást gyakorol úgy a gazemberre, mint a tisztességesre és az olyanra, a ki se nem gazember, se nem tisztessé-ges, - egyszóval mindenkire. A milliomosnak megvan az az előnye, hogy a teljesen önzetlen, semmire nem számító hitványságokat látja maga körül: jól tudja ugyanis egyik és másik, hogy soha semmit sem kap a milliomostól, mert nincs is rá joga, hogy kaphasson, hanem azért elébe szalad, rámosolyog, leveszi előtte a kalapját, erőszakosan is meghívatja magát olyan ebédre, a hová a milliomost már meghítták. Nem lehet mondani, hogy a dámákat is a hitvány-ságnak ilyen minéműsége vezérelné; de már több vendéglátó teremben kezdték emlegetni, hogy Csicsikov nem valami kiváló szépség ugyan, hanem aztán egészen olyan ám, a minőnek lennie kell egy férfinak, hogy ha csak egy kicsinykét is testesebb vagy soványabb volna: az már nem lenne jó! Ekközben a vékony dongájú férfiakról néminemű becsmérlő szavakat is ejtettek: hogy az olyan férfi inkább fogpiszkálóhoz hasonlít, mint férfihoz. A dámák öltöz-ködésében sok volt a különféle hozzá-adás. A vásárcsarnokban e miatt nagy volt a sokadalom, szinte tolongás, annyira, hogy valóságos séta-mulatsággá vált, annyi fogat szokott volt ott megjelenni. A kereskedők gyakran csodálkoztak, nem tudván okát látni annak, hogy némely ruha-szövet, a melyet a vásárról magukkal hoztak, semmikép sem akadt vevőre a drága árak miatt, hanem aztán egyszerre csak igen keresetté vált s hirtelen elkelt az utolsó darabkáig. A misénél egy hölgynek a ruhája alján olyan fodrot vettek észre, a mely a féltemplomon át terjengett utána, annyira, hogy a rendőr fertály-mester, a ki éppen jelen volt, hátra és oldalra parancsolta a népet az előcsarnokban, nehogy rátapossanak az ő nagysága uszályára. Maga Csicsikov is észrevette, hogy ő iránta is ehhez hasonló, különös figyelmet tanusítanak.
Egyszer haza térvén a szállására, levelet talált az asztalán. Kitől s ki hozta a levelet: megtudni nem lehetett. A fogadóbeli szolga csak annyit mondott, hogy a levelet elhozták, de nem akarták megmondani, hogy kitől. A levél igen határozott hangon volt írva s így kezdődött:
„Nem tudok tovább ellentállni: írnom kell neked!” Azután arról volt benne szó, hogy van bizonyos titkos rokonszenv a lelkek közt; e tétel bizonyítására több pont volt egymás mellé rakva, a melyek csaknem egy fél sort elfoglaltak. Majd több „gondolat” következett, a melyek annyira helyesek voltak, hogy szükségesnek tartjuk azokból néhányat ide jegyezni: „Mi a mi életünk? Völgy, a melyben a siralmak ütöttek tanyát. - Mi a világ? Emberek tömege, a mely nem érez”. - Azután fölemlítette a levél-író hölgy, hogy e levelet gyöngéd anyja sűrű könnyhullatása áztatja, a ki már huszonöt éve, hogy meghalt; hítta Csicsikovot, hogy vonúljon vele valamely pusztára, hagyja el örökre a várost, a hol az emberek falak közé zárva, soha
sem jutnak szabad levegőhöz. A levél vége határozott kétségbeeséssel volt eltelve s a követ-kező vers-sorokkal végződött:
»Megmutatja két gerlicze A puszta síromat
Elmondja majd turbékolva, Hogy a szívem megszakadt.«
Az utolsó sor mérete sántított, de az nem baj: a levél az akkori kor szellemében volt írva.
Aláírása sem volt: sem vezeték-, sem keresztnév, sőt a kelet is hiányzott. A postscriptumban csak annyi volt megjegyezve, hogy a Csicsikov szívének ki kell találnia: ki írta ezt a levelet, s hogy a kormányzó holnapi bálján jelen lesz az illető.
Ez az eset nagyon érdekelte Csicsikovot. A névtelenségben oly sok volt a csábító és a kíváncsiságot csiklandozó, hogy kétszer, háromszor is újra elolvasta a levelet s végül azt mondta: -Igazán érdekes volna tudni, hogy ki írta ezt a levelet. - Egy szóval, a mint látszik, a dolog komolylyá vált; egy óránál tovább gondolkozott rajta, végre karjait szétterjesztve és fejét lehajtva így szólt: A levél nagyon, de nagyon ügyesen van írva! azután természetesen -összehajtotta és betette a levelet a ládikába valami falragasz és lakodalmi meghívó mellé, mely nyomtatványok már hét év óta feküdtek ugyanazon helyen és ugyanazon helyzetben. Kis idő múlva csakugyan hozták a meghívót a kormányzó báljára, a mi igen gyakori dolog a kormányzósági városokban: a hol kormányzó van, ott bál is van, máskülönben nincs a meg-kívánható szeretet és tisztelet a nemesség részéről.
Minden egyebet félretéve, most már csak a báli készülődéssel volt Csicsikov elfoglalva, mert erre csakugyan sok ösztökélő oka volt. Az öltözködés dolgában talán a világ teremtése óta sem fejtettek ki annyi gondot, mint most ő. Egy egész órát szentelt csak arra, hogy arczát a tükörben megvizsgálja. Próbált annak mindenféle kifejezést adni: méltóságosat és előkelőt;
tisztelettel teljeset, de némi kis mosolygással, meg egyszerűen tisztelettel teljeset minden mosolygás nélkül; meghajtotta magát néhányszor a tükör előtt, bizonyos érthetetlen hangokat adván, a melyek franczia szavakhoz hasonlítottak, ámbátor Csicsikov francziául éppen nem tudott. Még magamagának is sok kellemes meglepetést szerzett: mozgatta szemöldökeit, csücsörítgette ajkait, s valami figurákat csinált a nyelvével; hja, mindent megpróbál az ember, mikor magában van, kivált ha tudja magáról, hogy csinos ember, s biztonságban érzi magát az ellen, hogy valaki a kulcslyukon ráleshessen. Végűl megveregette a két arczát és így szólt: -Jaj, te kis kutya, te! - aztán öltözni kezdett. Öltözködés közben a lehető legvidámabb hangulatban volt; mikor a nadrágtartóját fölgombolta, vagy a nyakravalóját felkötötte, egyúttal jobbra-balra csosszantott a lábával és különös legényesen hajtogatta magát s ámbátor sohasem tánczolt, tánczra verte össze a bokáját. Ez a bokázás némi kis ártatlan balesetet idézett elő: megingott a komót-szekrény és leesett róla a ruhakefe.
Megjelenése a bálon nem kis hatással volt. A ki csak ott volt, mind sietett fogadására, némelyek a látogató-jegyeiket kézben tartva, mások a legérdekesebb beszélgetést félbe-szakítva, egyikök például éppen akkor, mikor azt mondta: - A járási bíróság pedig erre azt feleli... De hogy mit felel a járási bíróság, azt már nem bánta és sietett hősünk elébe. -Ivánovics Pál! Ah, Istenem, -Ivánovics Pál! Kedves -Ivánovics Pál! Mélyen tisztelt -Ivánovics Pál! Édes lelkem, Ivánovics Pál! Hát itt talállak én téged, Ivánovics Pál! Ez a mi kedves barátunk Ivánovics Pál! Hadd öleljem meg önt, Ivánovics Pál! Adjátok már ide nekem is, hadd csókoljam meg a mi drága Ivánovics Pálunkat! - Csicsikovot egyszerre többen is ölelgették. Alig feslett ki az elnök öleléséből, már a rendőrkapitány karjaiban találta magát; a rendőrkapitány a közegészségügyi felügyelőnek adta át, a közegészségügyi felügyelő a szeszgyári bérlőnek, a szeszgyári bérlő a kerületi épitésznek... A kormányzó, a ki akkor éppen
a dámák mellett állott s egyik kezében egy czukorka-skatulyát, másikban pedig egy kis boulognei kutyát tartott, meglátva Csicsikovot, földre dobta a skatulyát is, a kutyát is, hogy a kutya szinte fölvisított, egy szóval: Csicsikov megjelenése általános örömet és rendkívüli vidámságot keltett. Nem volt arcz, a melyen öröm, vagy legalább az általános megelége-dettségből valami ne látszott volna. Ilyen kifejezések szoktak lenni a hivatalnokok arczain, mikor a hivatalos vizsgálatra kiküldött főnök a látottak felett örömét fejezi ki. A hivatalnokok, miután az első ijedtségen túlestek s látják, hogy a főnök legnagyobb részt meg van elégedve, sőt tréfálni is méltóztatik: a szokottnál kétszeresen jobban nevetnek, körülállva őt, de még jobban azok, a kik meg sem értették a megeresztett tréfát, de legjobban azok, a kik messze, az ajtó tájékán, a kijárásnál állanak, minők a rendőri hivatalnokok, a kik soha életükben még
a dámák mellett állott s egyik kezében egy czukorka-skatulyát, másikban pedig egy kis boulognei kutyát tartott, meglátva Csicsikovot, földre dobta a skatulyát is, a kutyát is, hogy a kutya szinte fölvisított, egy szóval: Csicsikov megjelenése általános örömet és rendkívüli vidámságot keltett. Nem volt arcz, a melyen öröm, vagy legalább az általános megelége-dettségből valami ne látszott volna. Ilyen kifejezések szoktak lenni a hivatalnokok arczain, mikor a hivatalos vizsgálatra kiküldött főnök a látottak felett örömét fejezi ki. A hivatalnokok, miután az első ijedtségen túlestek s látják, hogy a főnök legnagyobb részt meg van elégedve, sőt tréfálni is méltóztatik: a szokottnál kétszeresen jobban nevetnek, körülállva őt, de még jobban azok, a kik meg sem értették a megeresztett tréfát, de legjobban azok, a kik messze, az ajtó tájékán, a kijárásnál állanak, minők a rendőri hivatalnokok, a kik soha életükben még