MÁSODIK RÉSZ
MÁSODIK FEJEZET
A jó lovak valamicskével több, mint félóra alatt röpítették el Csicsikovot a tíz versztányi úton;
az út eleinte tölgyes erdőn haladt, majd vetések közt, a melyek friss barázdákban már zöldűlni kezdtek, majd hegyoldalon, a melyről szép kilátás nyílt a messzeségre, végűl alig rügyező hársfáktól szegélyezett széles út vitt be egy falu közepére. Itt a hársfa-sor jobbra kanyarodott s a hársakat nyárfák váltották föl, a melyek vessző-fonatokkal voltak alól bekerítve; ez az út áttört vas-kapunál végződött, s a kapun áttetszettek a tábornok nyolcz korintusi oszlopon nyugvó házának faragványai. Mindenfelé olajos festés csillogott, a mitől minden újnak látszott. Az udvar tisztaságával parketthez hasonlított.
Csicsikov tisztelettel pattant le a hintóból, bejelentette magát a tábornoknál, s nyomban be is vezették, egyenesen a tábornok szobájába. A tábornok egészen meglepte hatalmas külsejével.
Bíborszínű, hímzett, atlasz-otthonka volt rajta. Nyílt tekintete, férfias arcza, szürkűlni kezdő bajsza és nagy szakálla volt, hátúl rövidre nyírt haja, vastag hátulsó nyaka, a melyet három-emeletesnek vagy három türetűnek szoktak mondani: - egyszóval egyike volt ama mutatós tábornokoknak, a kikben oly gazdag vala a nevezetes 1812-ik esztendő.
Bertiscsev tábornoknak, mint nálunk annyi sok embernek, sok jóravalósága és sok hibája volt.
Minden, minden, valami festői rendetlenségben volt nála szétdobálva, mint az már szokás az oroszoknál. Döntő pillanatokban - nagylelkűség, vitézség határtalan bőkezűség, mindenben helyt álló okosság, mindez keverve makranczczal, hiúsággal, becsvágygyal, s mindama kicsi-nyességgel, a mik nélkűl nem képzelhető egy orosz ember sem, mihelyt tétlenűl vesztegel s nem kívánnak tőle határozott föllépést. Nem szerette azokat, a kik a szolgálatban gyorsabban haladtak fölfelé, mint ő s azokról mindig epésen, sebző epigrammokban nyilatkozott. Leg-többet kapott tőle egy volt bajtársa, a kit szellemi tekintetben magánál gyöngébbnek tartott, a ki mégis elhagyta őt s már két kormányzóság főkormányzója volt és hozzá még éppen olyan kormányzóságoké, a melyekben neki birtokai voltak, úgy, hogy ő mintegy alárendeltjévé lett annak. Bosszúból minden alkalommal epéskedett a kormányzóval, ócsárolta minden rendel-kezését s minden eljárásában feneketlen ostobaságot látott. Minden valami sajátságos volt
benne, kezdve a felvilágosúltságon, a melynek pedig pártfogója és lelkes harczosa akart lenni.
Az is sajátsága volt, hogy szeretett olyasmit tudni, a mit mások nem tudtak s ki nem állhatta azon embereket, a kik tudtak olyasmit, a mit ő nem tudott. Egyszóval: szeretett az eszével kérkedni. Félig külföldi nevelésben részesűlt, mégis orosz urat akart játszani. Nem csoda, ha ilyen darabos jellemmel, ilyen vastag, világos ellentétekkel el nem kerűlhette szolgálatában a különféle kellemetlenségeket, a melyek következtében nyugalomba is vonúlt, mindezért valami ellenséges indúlatú pártot okolt s nem volt meg a nagylelkűsége arra, hogy magában keresse a hibát. Visszavonúltságában is megőrizte festői, méltóságos magatartását. Mindig egy volt, frakkban úgy, mint kabátban vagy otthonkában. Hangjától kezdve legkisebb mozdú-latáig hatalmas, parancsoló volt benne minden, s ez alárendeltjeinél, ha nem is tiszteletet, de félelmet gerjesztett.
Csicsikov tiszteletet is, félelmet is érzett iránta. Fejét tisztelettel féloldalra billentve s kezét előre terjesztve, úgy, mintha valami csészékkel megrakott fölszolgáló tálczát tartana, meglepő ügyességgel meghajtotta egész testét és így szólt:
- Kötelességemnek tartottam, hogy bemutassam magamat exczellencziádnak. Áthatva a bámúlattól azon férfiak fenséges hősiessége iránt, a kik a hazát a csatatereken megmentették, szent kötelességemnek tartottam, hogy exczellencziád előtt személyesen bemutassam hódola-tomat.
A tábornoknak szemmel láthatóan megtetszett ez a föllépés. Fejével igen kegyes mozdúlatot téve, így felelt:
- Nagyon örűlök a szerencsének. Tessék helyet foglalni. Hol szolgált ön?
- Az én szolgálati pályám a pénzügyi igazgatóságnál kezdődött, - felelt Csicsikov, helyet foglalva egy karosszéken, de nem középütt, hanem féloldalvást és megfogva kezével a szék karját; - pályám további folyása pedig különféle helyeken történt: voltam a biróságnál, építkezési bizottságnál, a vámháznál. Életemet a hullámok közt vergődő csolnakhoz lehetne hasonlítani, kegyelmes uram. Szenvedésben születtem, szenvedésben nevekedtem s mondhat-nám: megtestesűlése voltam a szenvedésnek... A mit pedig az ellenségeimtől kellett tűrnöm, a kik még életem ellen is törtek, hát azt nem lehet sem szóval, sem színekkel sem - hogy úgy mondjam - ecsettel lefesteni, annyira, hogy életem alkonyán csak egy zugot keresek, a hol még hátralevő napjaimat leéljem. Egyelőre itt húztam meg magamat az exczellencziád leg-közelebbi szomszédjánál.
- Kinél?
- Téntétnikovnál, kegyelmes uram.
A tábornok összeránczolta a homlokát.
- Ő már nagyon szánja-bánja, kegyelmes uram, hogy nem volt a köteles tisztelettel...
- Micsoda tisztelettel?
- Az exczellencziád kiváló érdemei iránt. Nem is tud rá szót lelni... Azt mondja: - „Ha csak valamiképpen alkalom adódnék... mert - azt mondja - én is nagyra becsülöm az olyan férfiakat, a kik megmentették a hazát, - azt mondja...”
- De kérem, hát mi lelte azt az embert? hiszen én nem haragszom, - mondta az ellágyúlt tábornok, - én szívemmel-lelkemmel megszerettem őt s meg vagyok győződve a felől, hogy idővel igen jóravaló ember lesz belőle.
- Nagyon helyesen méltóztatik magát kifejezni, kegyelmes uram: ő igazán jóravaló ember; bír az ékesszólás adományával is, tudja forgatni a tollat is.
- De azt hiszem, hogy valami hiábavalóságokat firkál, talán verseket?
- Nem, kegyelmes uram, nem hiábavalóságokat. Valami életrevaló dolgot... Történelmet ir, kegyelmes uram.
- Történelmet? micsoda történelmet?
- Hát a... Csicsikov itt megakadt s azért-e, mert a tábornok szemben ült vele, vagy egyszerűen azért, hogy nagyobb fontosságot adjon a tárgynak, így folytatta: - a tábornokok történetét írja meg, kegyelmes uram.
- Micsoda tábornokokét?
- Általában a tábornokokét, kegyelmes uram, általában. Vagyis - helyesebben mondva - a hazai tábornokok történetét.
Csicsikov egészen összegabalyodott, kiesett a sodrából, szerette volna magát leköpni s ezt gondolta magában: - „Úristen! micsoda ostobaságokat fecsegek én!...”
- Bocsássa meg, de nem értem egészen... Mi lesz hát az a mű: valamely kornak a története, vagy egyes életrajzok gyűjteménye? aztán minden tábornok le lesz írva, vagy csak azok, a kik az 1812-iki hadjáratban részt vettek?
- Igenis, kegyelmes uram, azok, a kik az 1812-iki hadjáratban részt vettek.
S ezt mondván, gondolta magában: - „Ha agyonvernek sem tudom, hogy mit beszélek”.
- Hát miért nem jár ő most én hozzám? Én igen érdekes adatokat tudnék neki adni.
- Fél, kegyelmes uram.
- Ostobaság! Az a haszontalan szó-patvar, a mi köztünk esett... Hiszen nem olyan ember vagyok én. Inkább elmegyek hát én hozzá!
- Azt ő meg nem engedi; eljön majd ő ide, - mondta Csicsikov, a ki megint összeszedte magát és fölbátorodott. És gondolta magában: - „Milyen bolond eset! milyen jól jártam a tábornokok ötletével! pedig csak a levegőbe beszéltem”.
A szobában zaj hallatszott. Egy faragványos diófaszekrény ajtaja magától kinyílt s a szekrény-ből, az ajtó belső réz-kilincsét kezében tartva, kilépett egy élő alak. Ha valamely sötét szobában hirtelen megvilágosodnék valamely átlátszó festmény a mögéje helyezett lámpástól, az sem idézne elő olyan meglepetést, mint a minőt előidézett ez az alak. Látni való volt rajta, hogy azért jött be, mert valamit mondani akart, de meglátva az idegent, szótlanúl maradt.
Megjelenésével együtt mintha napsugarak özönlöttek volna be, mintha elmosolyodott volna a tábornok komoly szobája. Csicsikov eleinte nem tudott számot adni magának arról, hogy mi az, a mi előtte állott. Nehéz lett volna megmondani, hogy mely föld szülötte lehet ez a leányka, oly tiszta, nemes arczvonásokat nem lehet egyebütt látni, mint az antik szobrokon.
Egyenes termete, nyílszerű könnyedsége, mintha fölűl emelkedett volna mindenen, a mi körűlötte volt. Pedig ez tévedés volt. Mert ő egyáltalában nem volt magas termetű. Mindez csak attól volt, mert testének minden tagja és része a lehető legharmónikusabb arányosságban rendezkedett egymás mellé. A ruhája úgy állt rajta, mintha a legtalálékonyabb varrónők tanácskoztak volna annak az összeállításán. Pedig ez is tévedés volt. Úgyszólván magától ment az öltözködése: két-három helyen tartotta össze egy-egy tű a hevenyében fölvett, egyszínű ruhaszövetet s ez mindjárt oly redőkben és ránczokban helyezkedett el rajta, hogyha ezt így fölfestették volna vászonra, a divat szerint öltözködő valamennyi kisasszony tarka-barka bábnak tűnt volna föl mellette. Ha pedig redős ruhájában márványba vésték volna, valami rendkívüli szép másolatnak nézhették vala. Csak egy kifogás lehetett ellene: nagyon is karcsú, vékony teremtés volt.
- Bemutatom önnek az én elkényeztetett kicsinykémet, - mondá a tábornok Csicsikovhoz fordúlva; - de hát hogy’ is hívják önt? még most sem tudom az ön vezeték-, apai- és kereszt-nevét.
- Hát érdekelhet-e valakit olyan ember apai- és keresztneve, a ki semmi kiválóbb dolgot nem vitt véghez? - felelt szerényen Csicsikov, félrebillentve a fejét.
- Azért mégis csak tudnom kell...
- Ivánovics Pál, kegyelmes uram, - mondotta Csicsikov ügyesen, csaknem katonásan hajtva meg magát s kissé hátra ugorva, mint a gummilabda.
- Juliska! - szólt a tábornok a leányához fordúlva, - Ivánovics Pál igen érdekes újságot mondott. A mi szomszédunk, Téntétnikov éppen nem olyan ostoba ember, a milyennek mi tartottuk. Meglehetős komoly dologgal foglalkozik: az 1812-iki hadjáratban részt vett tábor-nokok történetével.
- Hát ki mondta, hogy ostoba? - felelt Juliska szapora beszéddel; - legföljebb Visnepokromov, a kinek te mindig hitelt adsz, a ki pedig üres és aljas ember.
- Miért volna aljas? Hogy kissé üres, az igaz, - válaszolt a tábornok.
- Kissé rossz, kissé kiállhatatlan, nemcsak, hogy kissé üres. A ki úgy meg tudta bántani a testvéreit, házából kikergetni az édes húgát, az rossz ember.
- Azt csak úgy mondják.
- Ilyesmit nem szokás ok nélkűl beszélni. Nem értelek édes apám, hogy a te jóságos lelkeddel, ritka nemes szíveddel hogyan láthatsz magadnál szívesen olyan embert, a ki oly távol áll tőled, mint égtől a föld s a kiről magad is tudod, hogy rossz ember.
- No látja, - mondta mosolyogva Csicsikovnak a tábornok, - mindig így pöröl velem. - Aztán a patvarkodóhoz fordúlva, folytatta: - Kedves lelkem, hiszen csak nem kergethetem ki.
- Minek kikergetni? De minek vele szíveskedni? Minek szeretni?
Itt szükségét látta Csicsikov, hogy közbe szóljon:
- Mindenki szeretetet igényel magának, kisasszony, - mondá Csicsikov, - mit tegyen hát az ember? Még a tehén is szereti, ha vakargatják, simogatják; kidugja az orrát az ólból, hogy:
nesze, vakargass meg!
A tábornok fölkaczagott.
- Úgy van, kidugja az orrát, hogy megvakarják. Hahaha! Nemcsak hogy az orra, hanem mindene csupa piszok, mégis megköveteli a beczézést... hahahaha!
S a tábornok egész teste rengett a kaczagástól. Vállai, a melyek valamikor tömött vállrojtot viseltek, úgy reszkettek, mintha most is tömött vállrojtokat viselnének.
Csicsikov is nevetett, de a tábornok iránti tiszteletből e hangra: hehehe! Az ő teste is meg-ingott a nevetéstől, de a vállai nem reszkettek, mert ő sohasem hordott vállrojtokat.
- Meglopja, kifosztja a kincstárt a semmirevaló, s még jutalmat vár! Beczézésre tart igényt, mert sokat dolgozott... Hahaha!
Bocsásson meg exczellencziád, szólt Csicsikov, ezúttal már sunyi arczczal a tábornokhoz, -méltóztatott-e már valaha azt hallani, hogy mit jelent voltaképpen ez a közmondás: „Szeress bennünket szennyesen; ha kitisztálkodunk, akárki megszeret.”
- Nem hallottam.
- Pedig nagyon jó anekdota, kegyelmes uram, - folytatta Csicsikov ravasz mosolygással; - a Gukzovszkij herczeg birtokán, - a kit bizonyára méltóztatik ismerni...
- Nem ismerem.
- ... volt, kegyelmes uram, egy fiatal, német gazdatiszt; katona-állítás és egyéb ügyek miatt be kellett utaznia a városba, s persze főképpen azért, hogy megkenje a bíróságot. Egyébaránt a bírák is szívesen látták, megvendégelték. Egyszer ilyen ebéd közben azt mondja a német:
„Uraim, látogassanak meg egyszer engemet a herczegi birtokon”. - Azt mondják: elmegyünk.
Nemsokára azután valami vizsgálat végett ment ki a bíróság; történt valami a Trehmetyev gróf birtokán, a kit exczellencziádnak bizonyosan méltóztatik ismerni.
- Nem ismerem.
- A vizsgálat elmaradt, s a bíróság egyenesen a gróf gazdasági udvarába hajtatott, egy öreg gazdatiszthez, aztán három nap és éjjel ott kártyáztak, a szemöket se húnyták be. Persze a szamovár és a puncs le nem került az asztalról. Az öreg már únta a dolgot. Hogy szabadúljon tőlük, azt mondja: „Ugyan látogassák meg az urak a herczegi ispánt; nem messze lakik.”
-„Csakugyan!” felelnek azok s félig ittasan, borotválkozatlanúl, álmosan - föl egy szekérre s egyenesen a némethez! Tudni kell, kegyelmes uram, hogy a német éppen akkor nősűlt meg;
egy fiatal, szubtilis (Csicsikov az arczjátékával mutatta, milyen szubtilis) intézetbeli kis-asszonyt vett el. A házaspár semmi rosszat nem sejtve ül teánál, a mint egyszerre csak nyílnak az ajtók és betódúl a tekintetes bíróság.
- Képzelem, milyen állapotban lehettek! - nevetett a tábornok.
- Az ispán megréműlt és azt mondja: - „Mit akarnak az urak?” - „Ejha! - felelik azok, - hát így fogadsz te minket?” - S e szavaknál egyszeribe megváltozik az arczuk. „Lássuk csak: mennyi szeszt főznek a birtokon? Mutassa a könyveket!” Az hímez-hámoz. „Hej! karhatalmat!”
Fogták, kapták, megkötözték, bevitték a városba s másfél esztendeig ült a német.
- Ejha! - mondta a tábornok.
Juliska összecsapta a kezét.
- A felesége persze járt-kelt, - folytatta Csicsikov, - de hát mit tehet egy tapasztalatlan, fiatal asszony? Szerencsére akadtak jó emberek, a kik segítettek a baján. Megszabadúlt az ispán kétezer rúbel s egy nagy ebéd árán. Az ebédnél, a mint már jó kedvük kerekedett s maga a német is fölvidúlt, azt mondják neki: - „No lásd, hát nem szégyenled magadat így bánni velünk? Te minket csak szépen felöltözötten, megborotváltan, frakkban akartál látni: ohó!
szeress bennünket szennyesen; ha kitisztálkodunk, akárki megszeret bennünket.”
A tábornok kaczajra fakadt, Juliska fájdalmasan nyögött.
- Nem tudom fölfogni, papa: hogy’ tudsz ezen nevetni! - mondotta szapora beszéddel s gyönyörű homlokát a harag sötétje borította el; - hiszen ez oly becstelen eljárás, a miért nem is tudom, mit kellene velök csinálni...
- Kedves gyermekem, én távolról sem helyeslem az eljárásukat, - mondta a tábornok, - de mit csináljak, mikor az eset olyan bolond! Hogy’ is van csak: „Szeress bennünket, ha kitisztál-kodunk...”
- Szennyesen, kegyelmes uram, - javította ki Csicsikov.
Szeressen bennünket szennyesen; ha kitisztálkodunk, más is megszeret bennünket, hahaha! -S a tábornok megint csak úgy rengett a kaczagástól. - Gondolom, milyen csinos lehetett a borotválatlan bíróság!
- Biz’ az furcsa lehetett, kegyelmes uram, de nem is tréfa-dolog három napig a szemöket sem hunyni le, - a maga nemében ez is bőjt! - felelt Csicsikov, szintén nevetve.
Juliska lebocsátkozott egy karosszékbe s eltakarta gyönyörű arczát a kezével; s mintha bosszankodott volna azon, hogy nincs, a ki osztoznék vele a fölháborodásban, így szólt:
- Én nem tudom, engem csak a bosszúság gyötör.
Valóban rendkívül különösek voltak azok az ellentétes érzelmek, a melyek a három beszél-gető szívében keletkeztek. Az egyik azt ítélte mulatságosnak, hogy a német nem tudta magát föltalálni; a másik azt, hogy a korhely bírák olyan nagy betyárok voltak, a harmadik szomor-kodott azon, hogy ilyesmi büntetlenűl történhetett meg. Csak a negyedik hiányzott, a ki elgondolkozott volna ama szavak fölött, a melyek egyiknél nevetést, másiknál szomorúságot idéztek elő. Mert mit jelent az, hogy még a piszokban fetrengő is szeretetet igényel magának?
Állati ösztön ez? vagy az aljas szenvedélyektől leigázott lélek segélykiáltása, a mely a hitvány-ságok kérgén is áthatva, azt mondja: „Ments meg, testvér!” Nem volt negyedik, a kinek mindenekfölött az fájt volna, hogy a felebarátja lelke pusztúlásáról van szó.
- Nem tudom, - mondá Juliska, levéve arczáról a kezét, - engem csak a bosszúság gyötör.
- No, csak azért ne haragudjál mireánk, - mondta a tábornok; - mi nem vagyunk oka semmi-nek; csókolj meg és menj a szobádba, mert nekem mindjárt öltözködnöm kell ebédhez.
Reménylem, te is itt maradsz ebédre? - kérdezte a tábornok, hirtelen Csicsikovhoz fordulva.
- Ha exczellencziád megengedi...
- Semmi teketória! Van scsí elég.
Csicsikov kellemesen hajtotta meg a fejét, s mire újra fölemelte azt, Juliska már nem volt ott.
Helyette egy nagybajúszú és szakállú, óriás termetű inas jelent meg kezében ezüst mosdó-tállal és törülközővel.
- Megengeded, hogy a jelenlétedben öltözködjem? - szólt a tábornok, levetve otthonkáját s felgyűrve vitézi karjain az ingujjait.
- Óh, kérem! az én jelenlétemben nemcsak öltözködhetik exczellencziád, de mindent elkövet-het, a mi csak tetszik, - felelt Csicsikov.
A tábornok mosdani kezdett; pocskolt, prüszkölt a vízben, mint a kacsa. A szappan-habok csak úgy röpködtek szanaszét.
- Hogy’ is van csak? - szólt miközben vastag nyakát törülgette, - „Szeress bennünket, mikor kitisztálkodunk...”
- „Szeress bennünket szennyesen!, kegyelmes uram.”
- „Szeress bennünket szennyesen; ha kitisztálkodunk, más is megszeret bennünket.” Nagyon jó, pompás!
Csicsikov rendkívül elemében volt; valami ihlettség szállta meg.
- Kegyelmes uram! - szólalt meg.
- No? - kérdezte a tábornok.
- Van még egy históriácskám.
- Milyen?
- Szintén mulatságos história, csak éppen nekem nem mulatságos. Annyira nem, hogy ha exczellencziád...
- Mi az?
- Hát az bizony, kegyelmes uram... - Itt Csicsikov körülnézett s látván, hogy az inas a mosdó-tállal kiment, így folytatta: - Van nekem egy töpörödött, öreg nagybátyám. Van annak háromszáz lelke s rajtam kívül más örököse nincs. Vénsége miatt nem tudja maga folytatni a gazdálkodást, de nem akarja nekem sem átadni. S milyen különös okra támaszkodik: „Én - azt mondja - az öcsémet nem ismerem; meglehet, hogy tékozló. Bizonyítsa be először, hogy jóravaló ember, szerezzen magának ő is háromszáz lelket, akkor én is átadom neki az én háromszáz jobbágyomat.”
- Az ostoba!
- Nagyon helyesen méltóztatott megjegyezni, kegyelmes uram. De tessék most elképzelni az én helyzetemet... - Itt Csicsikov halkabban, mintegy titkolódzva folytatta: - Van az öregnek egy kulcsárnéja, a kulcsárnénak meg gyerekei vannak. Egyszer csak arra ébredek, hogy ezek kezébe kerül a vagyon.
- Megeszelősödött az öreg, azzal vége, - szólt a tábornok; - csak azt nem tudom: mit segíthetek én ezen?
- Kigondoltam én valamit. Most, míg a reviziós lajstromok nincsenek beadva, a nagybirto-kosoknál az élőkön kívül sok holt lélek is gyűl össze... Hát ha példáúl exczellencziád átadná nekem a holtakat úgy, mintha azok élők volnának, rendes adásvevési szerződéssel, én ezt a szerződést fölmutatnám az öregnek, s ő kénytelen volna szavának állni, a vagyont nekem átadni.
Erre a tábornok olyat kaczagott, a milyen még aligha telt ki embertől: a hogy’ volt, ledűlt egy karosszékbe, a fejét hátra vetette s csak úgy kapkodott a levegő után. Az egész ház meg-mozdúlt. Beszaladt az inas. Juliska ijedten jelent meg.
- Mi bajod, papa?
- Semmi, gyermekem. Hahaha! Menj vissza, megyünk mink is mindjárt ebédelni. Hahaha!
S miután néhányszor levegőhöz jutott, új erővel tört ki a tábornoki kaczagás, visszhangozva az előszobától kezdve az utolsó szobáig, végig a tábornok magas, hangos házán mindenütt.
Csicsikov nyugtalanúl várta a szokatlan kaczagás végét.
- No, barátom, megbocsáss, de csak maga az öreg ördög adhatta neked ezt a tréfás ötletet.
Hahaha! Jól tartani az öreget holt lelkekkel. Hahaha! A nagybácsi, hjaj, a nagybácsi! Milyen bolonddá teszed a nagybácsit! Hahaha!
Csicsikov kissé konfundálódott is: ott állt az inas, száját eltátva, szemét kimeresztve.
- Óh kegyelmes uram, ezt a tréfát a fájdalom találta ki, - mondotta aztán.
- No barátom, majd megöltél. Hiszen megadnék ötszázezret csak azért, hogy láthassam a nagybátyádat akkor, mikor odaviszed neki a holt lelkek adásvételi szerződését. Nagyon öreg?
hány éves?
- Nyolczvan éves, kegyelmes uram. De én... hogy...
Csicsikov jelentősen nézett a tábornokra s egyúttal az inasra sandított.
- Menj ki, fiam. Majd később hivatlak, - mondotta a tábornok az inasnak, mire a nagybajúszos távozott.
- Úgy ám, kegyelmes uram; hanem ezt én titokban szeretném tartani, kegyelmes uram.
- Természetes; nagyon is értem. Jaj beh ostoba vén ember! Nyolczvan éves létére ilyen ostobaság! De milyen ember lehet az? eleven? bírják még a lábai?
- Bírják, de nehezen.
- Milyen ostoba! Fogai vannak még?
- Mindössze kettő, kegyelmes uram.
- Óh, a szamár! Ne haragudj, barátocskám, de úgy-e, hogy szamár?
- Valóságos szamár, kegyelmes uram. Ámbátor rokonom s nehezemre esik ilyet mondani róla, de valóságos szamár.
Egyébiránt, mint az olvasó sejtheti, Csicsikovnak nem eshetett nehezére ez a beismerés, mert hiszen aligha volt neki valaha valami nagybátyja.
- Hát ha olyan kegyes lenne exczellencziád...
- Hogy átadjam neked a holt lelkeket? Hiszen ezért az ötletedért akár földestől, csontostól.
Vidd el az egész temetőt. Hahaha! óh, az a vén ember, az a vén ember! Hahaha! Milyen
Vidd el az egész temetőt. Hahaha! óh, az a vén ember, az a vén ember! Hahaha! Milyen