1.
Artúr fáradtan lépett ki a tárgyalóból. Hogy kiszellőztethesse fejét, gyalog ment a szüleihez.
Angéla, az édesanyja, örömmel fogadta.
- Gyere, édes fiam, a kedvenceidet készítettem el, ülj gyorsan asztalhoz!
Alighogy leült enni, csengettek. Elvira állt az ajtóban.
- Csókolom, apuka! A verebek azt csiripelték, itt találom az én hűtlen férjemet.
- Tájékozott verebeid vannak. Arra ne számíts, hogy örül neked, de gyere be.
Artúr meglepetten nézte az ajtóban megjelent Elvirát.
- Te hogy kerülsz ide? Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok?
- Talán üdvözölnél előbb, vagy mi a fene! Különben az első kérdést én tehetném fel neked.
Miért nem hazajössz, ha végre sikerült elszabadulnod az eszkimóidtól?
- Mert anyámékkal szándékozom tölteni az időmet, nem veled.
- Arti, kérlek, ne tedd ezt velem! Tudod, mennyire vártam, hogy végre hazagyere.
- Szerinted véletlen, hogy nem tudtál az érkezésemről? Különben szándékomban áll beszélni veled, de nem ma. Most jöttem haza az intézetből, éhes és hullafáradt vagyok.
- Eddig sütöttem, főztem, mert tudomásomra jutott, hogy haza kellett jönnöd.
- Sajnálom, miattam kár volt fáradoznod.
- Arti, fontos lenne négyszemközt beszélnünk mielőbb.
Artúr remegett az idegességtől. Pár másodpercig tanácstalanul nézett maga elé, majd meg-szólalt:
- Rendben, menj haza, megebédelek, és megyek utánad.
- Nem lehetsz velem ilyen. Mit kezdek a sok finomsággal, ha te itt akarsz jóllakni?
- Anyám is készült az érkezésemre, bocs, de idősebbeké az elsőbbség - mondta közömbös hangon.
- Arra, hogy átjössz, bizton számíthatok? - kérdezte könnyeivel küszködve.
- Ezt ígértem, nem?
- De igen. Jó, akkor várlak, nagyon várlak - fordult sarkon, és elhagyta a lakást.
- Ez meg mi a fene lehet? Honnan tudta meg, hogy itt vagyok? - gondolkodott Artúr hangosan.
- Neki a verebei súgták, hogy itt vagy, nekem meg az enyéimek, valamelyik kollégáddal összeszűrte a levet. Gondolom, azért, hogy utánad érdeklődhessen.
- Hülye helyzet. Holnap kipuhatolom, melyik veréb súghat neki. Meg kell szabadulnom mielőbb ettől a némbertől, mielőtt tönkretesz körülöttem mindent.
- Épp ideje, fiam - mondta Angéla.
- Meghallgatom, mi a bánat az a sürgős. Onnan a Markó utcába megyek, még ma beadom a válókeresetet, és jövök haza.
- Jól van, intézkedj - engedte ki Angéla.
Artúr visszafordult az ajtóban:
- Apa, elvihetem a kocsidat?
- Mi lelt, anyád bolondgombát tett az ételedbe? Vidd, legalább nem hiába fizetjük a költségeit.
Artúr beült a kocsiba, még a garázsból hívta Babettet.
- Szia, kicsi szerelmem!
- Szia, nagyon vártam a hívásodat.
- Most csak elhadarom a történteket, este mindent megbeszélünk részletesen. Épphogy haza-értem, csengetett Elvira. Valami fontosat akar, most megyek megtudni, mi lehet. Drukkolj, mert máris plafonon vannak az idegeim. Sajnos, csak tőle megyek a Markó utcába. Amint eljövök Elvirától, hívlak. Kéérlek, bízz bennem! Ugye tudod, inkább meghalnék, mintsem a szerelmünk ellen vétsek.
- Tudom. Szívemnél a gyűrű, lesz erőm kivárni, hogy hívj. Most nagyon nem örülök, hogy kocsival mész, de kéérlek, nagyon kérlek, nyugodj meg, nehogy baleset érjen.
- Vigyázok magamra, légy nyugodt. Érted - és ha netán sikeresek voltunk, a babánkért - feltétlenül. Tényleg örülnél neki, ha így lenne?
- Ennél már csak annak jobban, ha mindig mellettem lennél.
- Azon vagyok, egyetlenem! Indulok, le akarok tudni mindent, ami Elvirával kapcsolatos.
- Jól van, ezerrel drukkolok neked! Puszillak, és várom a hívásod.
- Nana, már megint ezek a silány puszik... javítod ki azonnal! - mondta elmosolyodva.
- A csókjaimat személyes találkozásra tartogatom - nevetett.
Útközben egyre fokozódott az idegesség Artúrban. Leparkolt a ház előtt, ólomsúly nehezedett rá, minél feljebb ért. Becsengetett. Meglepődött, Elvira azonnal beengedte, mintha ott várta volna az ajtó túloldalán.
- Szia, nagyon vártalak! Tedd le a kabátod, gyere a nappaliba.
- Mi lehet az a fontos és jelentőségteljes, amihez így ki kellett csípned magad? - mérte végig.
Az a kék bársony ruha volt rajta, amit házasságuk elején tőle kapott, az arany melltű, fülbe-való, karkötő-szettel együtt.
- Ülj le, mert a híremtől úgyis le fogsz. Igen, ünneplőbe öltöztem, mert hiába akarsz köztünk mindent tönkretenni, a bejelentésemmel aktualitását veszíti.
- Mondd már, ne keríts ekkora feneket neki - nézett körül a feldíszített nappaliban.
- Kellemetlen helyzetbe hozol a lehetetlen viselkedéseddel, de az öltözékem nem sugall neked semmit?
- Elvira, kérlek, ne játsszunk egymás idegeivel!
- Igazad van. Annyi bevezetést engedj meg, eleinte nagyon nem örültem neki. De tudom, neked milyen sokat jelent, ezzel próbálom magam vigasztalni. Szóval óhajodra, fél év múlva végre anya leszek.
- Hogy értsem ezt? - kérdezte leplezett indulattal.
- Mi ez a rideg hang, talán nem örülsz neki?
- Elvira, szeretném, ha nem néznénk egymást hülyének. Először is, sok mindenről hallottam már, de távmegtermékenyítésről még nem.
- Pedig ez a baba, aki itt fejlődik bennem immár három hónapja, nem lehet másé, csak a tied.
- Hmm. Még a szűknek nem mondható ruhádon át gömbölyödő hasad is árulkodó, nem három hónapja került ő oda. De ha így lenne, nekem akkor sem lehetne hozzá közöm. Április óta nem volt veled olyan kapcsolatom, amiből baba lehetne. Ha pedig akkor lettünk volna ered-ményesek, már augusztusban ki kellett volna derülnie, hiszen négy hónapot elég nehéz titokban tartani. Vagy mégis, és januárban szaporodna a családunk? Nos, te következel.
Mivel az asszony színt játszó arccal hallgatott, ő folytatta:
- Ugye elállt a szavad? Nincs megfelelő érved. Szóval játsszunk nyílt lapokkal, ez a baba csak azé lehet, akivel megcsaltál.
- Tíz évig nem csaltalak meg, most miért tettem volna?
- El kell ismernem, lenne rá okod, érezhetted magad elhanyagolt feleségnek. Nem tagadom, vétkes lehetnék ebben, ha ilyen hosszú távollétek után és ami lassan két éve folyik köztünk, számon kérnélek, miért tetted? De nem teszem. Azt azonban igenis elvárom, ne nézz pali-madárnak!
- Ne beszélj badarságokat! Azért hallgattam, mert gondolkodtam, pontosan mikor voltál itthon augusztusban, mert akkor bizony történt köztünk ez-az. Jó-jó, lehet, hogy te nem emlékszel semmire, rendesen be voltál állítva, amikor hazahozott a kollégád, de anyukáék igazolhatják, együtt töltöttük azt az éjszakát.
- Aha, köszönöm az emlékeztetőt! Most értettem meg, mire ment ki az akkori aljas manő ve-red. Hát kedvesem, mellélőttél. Apa jó érzékének köszönhetően felfigyelt a szokatlan viselke-désedre, erőszakosságodra, és amíg te a fürdőben piperkőcködtél, ő rejtett kamerát helyezett el a szobámba, ami rögzítette a dicstelen tetteidet, úgyhogy igazad van, nem az emlékeimből, de a felvételből tájékozódhattam.
- Rejtett kamerát... ! Röhögnöm kell.
- Majd elmegy tőle a kedved, ha saját szemeddel nézheted végig becstelenséged, mert ha a bíróságon is ezt teszed velem, azzal fogom bizonyítani, ki vagy te.
- Tíz év hűségemért ez a hála, hogy aljas módon gyanúsítgatsz? - vágott vissza egyre zavar-tabban.
- Nem gyanúsítgatlak, bizonyítani fogom „ártatlanságom”. De tudod mit? Előtted a pálya!
Mutasd meg a kismamakönyved. Sőt, van ennél frappánsabb javaslatom: tudom, magzatvíz mintából is készítenek apasági tesztet, tessék, csináltasd meg, és nem lesz köztünk vita.
- Szégyellheted a pofádat, hogy képes vagy így megalázni!
- Te pedig azért, mert még mindig nem adod fel! Ragaszkodsz a lehetetlenhez, pedig pontosan tudod, minden ellened szól. Nem folytatom ezt az értelmetlen párbeszédet, van ennél sokkal fontosabb dolgom. Nem bízom a postára a válókeresetet, magam adom be a Markó utcában.
Úgyhogy szedelőzködhetsz, mert a lakásom záros határidőn belül el kell hagynod.
- A szentségit! Fogd már fel, nem csaltalak meg, nincs szeretőm!
- Nincs? Akkor Szűz Mária után te vagy a második, akinek egy Szentlélektől fogant a gyer-meke! - indult ki a lakásból.
- Hülye! Csak azt ne hidd, hogy máris nyertes vagy! Nem fogom hagyni, hogy kisemmizz, te utolsó gazember! Tudom, hogy szeretőd van! - ordítozta az ajtóban állva, miközben Artúr már a földszinten járt.
Berohant a szobába, ledobta magát az ágyra, hisztérikusan zokogott. Közben kilátástalan helyzete járt a fejében:
„Artúrt nem lehet csőbe húzni, az a szemét Lajos pedig mindenkor a fejemhez vágja: ne hepciáskodjak vele. Mindketten ki voltunk éhezve. Ő a frissen szült felesége, én Artúr állandó távolléte miatt. Jókat szexeltünk, de ennyi. Szereti a feleségét, a gyerekeit, esze ágában sincs elválni. Ha terhes vagyok, vessek magamra! Biztosan a gumi volt ócska, de feltétlenül régi, amit a táska aljából kotorásztam elő. Szemét állat, mindenért engem tenne felelőssé, na, de majd adok én neki! Ha nem vállalja be a babát, beavatom Klárát a pásztoróráinkba. Szemét tudok én is lenni. A rohadt életbe, benne vagyok a pácban rendesen! Ötödik hónapban elvetetni sem lehet, nevelhetem fel egyedül. Ez ellen nem sokat tehetek, de hogy valamelyik gyerektartást fizet, az biztos hétszentség!” - tökélte el.
2.
Artúr idegességében fujtatva ült be a kocsiba. Járt az agya: hogy lehet valaki ilyen makacsul aljas? Ha a zavart viselkedése nem lett volna árulkodó is biztos a dolgában, ahhoz a gyerekhez semmi köze. Mégis szemét módon ragaszkodik az álnokságához. Még hogy nem semmizheti ki? Hát mit hozott a két bőrönd cuccán kívül ebbe a házasságba? Magán és a szemétségén kívül semmit. Persze, nem jelentene ez gondot, ha olyan feleség vált volna belőle, amilyenre vágyna. Úgy érezte, szétrobban a dühtől. Nem tölti értelmetlen hülyeséggel az időt, inkább cselekszik, hogy mielőbb megszabadulhasson tőle. Babettet ilyen állapotban nem hívja, csak felidegesítené őt is. Kicsit össze kell szednie magát. Ha végez a bíróságon, talán megnyugszik, és higgadtan beszélhetnek meg mindent - indította a motort.
Időben odaért, kitöltött, befizetett mindent. Megkérdezte, mikorra számíthat a tárgyalás kitűzésére? A választól: három-négy hónap múlva, csak idegesebb lett. Majd félév. Ennek Babett sem fog örülni - gondolta már az utcán. Beült a kocsiba. Keze remegett, agyában forrt a méreg. Beleőrül, ha emiatt a senkiházi miatt veszíti el Babettet. Nem, ez nem fordulhat elő! Alig tudott kifordulni a körútra. Ettől még idegesebb lett. Előzni akart. Már belefogott a manőverbe, amikor a szemközti sávból kivágódott elé egy őrült. Ijedten sorolt vissza, nehogy frontálisan ütközzenek. A mögötte jövő vezetőnek esélye sem volt korrigálni. Artúr hatalmas csattanást hallott, és abban a pillanatban egy óriási lökéstől feje hátrabicsaklott, és rettenetes fájdalmat érzett a gerincében. Elsötétült előtte minden.
*
Angéla és Andor nyugtalanul várták haza a fiúkat. Anyukája kezét tördelve járkált, közben egyfolytában törte a fejét: mi idegesíthette fel annyira Elviránál, hogy beszélni alig tudott, amikor negyedötkor eljőve tőle hívta őket. A bíróságon öt óra után biztosan nincs félfogadás.
Elmúlt nyolc óra és Artúr sehol. Tucatszor hívta azóta Andor, de mindig a szerverüzenettel kell szembesülnie. Érthetetlen. Artúr mindig hívja őket, ha közbejön valami. A telefonja nem lehet kikapcsolva, neki éjjel-nappal elérhetőnek kell lennie a projekt miatt.
- Ülj már le drága, idegesítő, ahogy rohangálsz le-föl - fogta meg a kezét Andor.
- Nem tudok. Szét tudnék robbanni az idegességtől. Artúrt biztos, hogy baj érte, különben hívna, vagy itthon lenne már.
- Odaszólok Elvirának, hátha többet tud nálunk.
- Ez előbb is eszünkbe juthatott volna. Hívd gyorsan!
Háromszor időzített le a telefonja.
- Hol a csudába lehet ez is - idegeskedett Andor. - Biztosan együtt vannak valahol. Nem értem Artúrt, tudja, hogy idegeskedünk, ha nem a megbeszélés szerint cselekszik.
- Ne beszélj és főleg ne gondolj marhaságokat. Ugyan már, hogy lennének együtt? Nem, az nem lehet. Artúr egy éve gondolkodik a váláson, amiben végre cselekedni akart. Ráadásul új kapcsolata van.
- Szerinted csupa véletlen, hogy egyiküket sem lehet elérni?
- Biztos vagyok benne. Netán azt is evidensnek tartod, hogy a telefonja ki van kapcsolva?
- Nem, ez nem logikus. Itt valami tényleg sántít.
Fél tízig felváltva hívta hol Artúrt, hol Elvirát, de hiába.
- Alig merem kimondani, de hívd a mentőket. Ha Artúrt baleset érte, nekik tudniuk kell róla - mondta sírva Angéla.
Andor negyedóra várakozás után tudta meg, melyik kórházba vitték. Azonnal taxit hívott és mentek a kórházba. A portás a sürgősségi osztályra küldte őket. Onnan továbbmentek a belgyógyászatra, ahol az osztályos orvos a műtő elé irányította őket. Idegesen várták, hogy valaki kijöjjön és tájékoztatást adjon a fiúkról. Fél tizenkettőig onnan se ki, se be nem ment senki.
- Andor, én beleőrülök, ha a fiúnk...
- Ki ne mond! Nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolni. Kapaszkodjunk abba, talán jó jel, hogy bent van.
- Ha bent van - sírt tovább az asszony.
- Angikám, drágám, kérlek, ne fesd az ördögöt a falra.
- Nem akarom, de nem létezik, hogy délután óta a műtőben legyen.
- Sajnos, létezik. Vannak komplikált műtétek, amik eltarthatnak hét-nyolc óra hosszat is.
- Idegölő, hogy semmit az égvilágon nem tudunk.
- Ez kis túlzás, mert nem ülnénk itt, ha igazad lenne.
- Itt ülünk, de fogalmunk nincs, mi történik odabent.
- Jól van kedves, próbálj pozitívabban gondolkodni. Drukkoljunk, hogy bármi történt, túlélje.