1.
Babett bekopogott. Bentről érdes, erőteljes férfihang szólt ki:
- Tessék!
Összerezzent, Artúrra nézett:
- Veled menjek?
- Szeretném - mondta halk, bizonytalan hangon.
Beléptek a hosszú, keskeny helyiségbe. Kétoldalt mennyezetig érő szekrények között mentek az ablak előtt álló íróasztalig. Mögötte egy középkorú, meglehetősen mogorva kinézetű férfi ült. Babett előadta, miért fordultak hozzá. Mondandójától arca megszelídült, és mintha ki-cserélték volna, szolgálatkészen állt rendelkezésükre. Meglepően vastag akta került elő a páncélszekrényből.
- Foglaljanak helyet, és nézzék át, találnak-e újabb adatokat benne - mutatott a tőle jobbra lévő beugróban elhelyezett két fotelre.
Leültek egymás mellé. Babett izgatottan lapozott a már ismert anyagrészben.
- Ha érdekel, ebből a mappából részletesen megtudhatod, miért vagyunk itt - nézett Artúrra.
- Köszönöm a bizalmad - vette át.
Babett a következő, vastagabb mappában rátalált a középkorú hölgy nevére, lakcímére. Fel-jegyezte, majd figyelmesen olvasta az általa jegyzőkönyvbe vetteket:
*
Mosonyi Lászlóné ügyében három tagú, meghallgató bizottság ült össze. Továbbiakban: M.L.
és B.T szavait a bizottság jegyzője rögzítette jegyzőkönyvbe.
B.T: Sajnálattal kell közölnünk, mivel információja alapján csupán a nap megjelölése azonos a keresett babával kapcsolatban, beazonosíthatatlan, ugyanarról a csecsemőről van-e szó.
M.L: Kellemetlen helyzetben vagyok, mert igazuk van, semmivel nem tudom bizonyítani, csak az unokám lehet az aznap született kis csecsemő, de reménykedem benne, ő az. Tisztá-ban vagyok azzal is, az én bűnöm, hogy a lányom idáig süllyedt. De talán, ha a körülménye-ket ismertethetném, nagyobb empátiával kezelnék az ügyemet.
B.T: Hallgatjuk.
M.L: Hatan élünk egy két és félszobás lakásban. Három gyerekkel, egy évek óta ágyhoz kötött beteg férjjel és egy nyolcvanhét éves nagymamával. Egy ilyen családban szükség lenne minden segítő kézre. A két nagyobbik lányommal nincs is nagyobb gondom, bár a tanulás mellett nem sok mindenben számíthatok rájuk. Az idősebbik harmadéves egyetemista, a középső most fog érettségizni. A legfiatalabbal, aki első éves lenne a gimnáziumban, ha nem mellé járna, rengeteg a gondom. Általános iskolás korában még féken tudtam tartani, de ebben az évben teljesen kicsúszott a talaj a lába alól. Rossz társaságba keveredett, ahonnan a legnagyobb igyekezettel sem tudtam kiemelni. Iskola helyett csavargott, heteket kimarado-zott. Emellett, a szűk hely miatt, ő élt a nagyijával, aki mindenben adta alá a lovat, mondván,
ő már nagylány, lehet önálló élete. Hát oda vezetett a nagy önállóság, hogy összeszedett valahol, valakitől egy nem kívánt gyereket. Esküszöm, tisztelt bizottság, még ebben is mellé álltam volna, ha hallgat rám. Igaz, a lehetetlenné vált élethelyzetünk miatt nem tudtam annyi gondot, figyelmet fordítani rá, mint kellett volna, de igyekeztem. Még amellett is, hogy a fenntartásunk érdekében másodállást voltam kénytelen vállalni, hogy fizethessem a rezsit, a lányok taníttatását, a férjem méregdrága gyógyszereit. Higgyék el, mardos a lelkiismeret-furdalás, hogy még azt sem tudtam kiszedni a lányomból, hova tűnik el hetekre. Amikor arról faggattam, ki a baba apja, flegmán, pimasz hangnemben közölte, ha tudná, sem mondaná meg, de halvány lila gőze nincs róla, „kitől kapta be a legyet”. Kilencedik hónapban volt, amikor ismét eltűnt otthonról. Bejelentettük a rendőrségen, és velük együtt kereste az egész család, eredménytelenül. Egyszer csak szülés után megjelent otthon. Majdnem ideg-összerop-panást kaptam, hogy baba nélkül. Faggattam szépen, keményebb hangnemben, hova tüntette a babát, de minősíthetetlen hangnemben flegmáskodott, pimaszkodott velem. Kikötöttem, baba nélkül nem maradhat otthon. Erre nekem akart támadni. A két testvére próbálta megfékezni, de ijesztő agresszivitás volt benne. Kiborultam, elöntötte agyamat a düh, elkeseredés. Nem ütöttem meg soha egyik lányt sem, de akkor őt elkaptam, kapott tőlem két hatalmas pofont.
Nagy nehezen tudtam kiszedni belőle, előző nap szült, orvos nem látta sem őt, sem a picit.
Nem ölte meg őt, él valahol, de már ő sem tudja, hol, mert valaki eltüntette. Örüljek neki, van épp elég bajom, miért varrta volna még azt a kis porontyot is a nyakamba. Orvoshoz akartam vinni, de amikor meghallotta, magánkívül ordította: nem akar börtönbe kerülni és elrohant otthonról. Ismét a rendőrséghez fordultam segítségért. Azt mondták, ha negyvennyolc órán belül nem kerül elő, hívjam őket újból. Sajnos, nem volt rá szükség, mert másnap ők hívtak fel, hogy vérbefagyva találták meg a környéken. Azt hittem beleőrülök. Idegösszeroppanást kaptam. Nehezen, de felépültem. Amíg élek nem tudom kiheverni, hogy se lányom, se unokám.
B.T: Az unokája ügyében korábban kellett volna jelentkeznie. Akkor még forrónyomon talán rátaláltunk volna, de több, mint két hónap után erre nem sok az esély.
M.L: Nem fogok tudni ebbe beletörődni.
B.T: Az a dolgunk, hogy mindent elkövessünk a megtalálása érdekében. Addig is, amíg elő -kerül, környezettanulmányt végzünk, megfelelőek-e önöknél a körülmények csecsemő befo-gadására.
* Babett sóhajtva dőlt hátra.
- Mi a gond, Babettke? - fogta meg a kezét Artúr.
- Nem tudom. Felkavaró az egész.
- Átolvashatom, amit találtál?
Babett rámutatott az oldalra.
- Tehát, Mosonyi Babett a valódi neved - mondta, majd folytatta az olvasást. - Atya ég, a Honvéd utcában lakik! - lepődött meg.
- Talán ismered őket?
- Nem, de csak pár utcával arrébb van a lakásom.
- Nem is tudom, örüljek, vagy aggódjak emiatt? - jegyezte meg Babett.
- Nyugodj meg, nélküled egyetlen lépést nem teszek a felkutatásuk érdekében.
- Tovább kéne olvasnom, de egyszerűen nincs hozzá lelki erőm.
- Megtehetem helyetted?
Babett sóhajtva biccentett igent a fejével.
Artúr végiglapozta a tekintélyes vastagságú aktát. Gyakorlata volt benne, hogy kell úgy átnézni ekkora anyagot, hogy a lényegen akadjon meg a tekintete. Amikor a végére ért, Babettre nézett:
- Azt hiszem, mehetünk. Kint mindent megbeszélünk.
Babett felállt, az irattáros férfire nézve mondta:
- Köszönjük a lehetőséget, a segítő közreműködését, amit lehetett, megtudtunk, nem vesszük tovább igénybe idejét.
- Örülök, ha segíthettem - vette át a közben elrendezett aktaköteget.
Elköszöntek, elhagyták az épületet.
- Meghívhatlak, ebédeljünk együtt? - kérdezte Artúr már az utcán.
- Ne vedd rossznéven a visszautasításomat, de most képtelen lennék enni. Mondd, mi derült még ki a továbbiakból? - indult meg a Rákóczi út felé, de Artúr kezénél fogva tartotta vissza.
- Nem tudom, mi az elképzelésed, de nagyon rosszul nézel ki, javaslom, gyalog menjünk tovább.
- Az önkormányzathoz megyek. Ott talán megtudom anyukám régi lakcímét, munkahelyét, ahol együtt dolgozott egy Barát Ödönné nevű hölggyel. A levelek alapján jó barátnők lehettek. De te nem ebédelni akartál?
- A társaságodban igen. Úgy gondoltam, közben beszéljük meg, amit megtudtam - indult ellenkező irányba.
- Nincs erőm az ellenállásra, menjünk és mesélj.
- Valójában sajnos érdemi adatot nem jegyezhettem fel.
- De akkor mi a frász van abban a vaskos mappában?
- Nagggyon érdekfeszítő dolgok. Minden szempontra kiterjedően, aprólékosan részletezték a nagyszüleid környezettanulmányának körülményeit. Ha nem lennék valamilyen szinten érin-tett, mosolyogni lenne kedvem. A leíráson, műszaki rajz pontosságú, méretarányos rajzon kívül fényképek is készültek. Ráadásul az utóbbi két változat esetén egy-egy helyiség több-oldalas, mert többféle nézetből jelenítik meg. Még az is pontosan be lett jelölve a rajzokon, hol láttak a lakásban pókhálót.
- Atyám! Ez szörnyen megalázó helyzet lehetett nekik.
- Az bizony. Mint ahogy az is, hogy a nagynénéid iskolai előmenetelét ugyanúgy nyomon követhetjük évenkénti lebontásban belőle, mint a nagyapád betegségének kórképét, lefényké-pezve a gyógyszeres dobozokkal egyetemben. Nem is beszélve a nagyanyád idegállapotáról.
- Őrület. És ezt bárki láthatja, aki csak kíváncsi rá.
- Ez szerencsére nem így van. Nem véletlenül titkosított az akta. Előbbre jutottál a nyomozá-sod által?
- Sajnos nem. Sőt. Eddig határozott véleményem volt, nem érdekel a vér szerinti rokonságom.
A szülőanyám halála után a szüleim egyébként is tárgytalanná váltak. A nagyanyám sorsa azonban megindító. Felőle nem merek végleges kijelentéseket tenni. De hogy a felkeresése csak azután lehetséges, miután leülepedtek bennem a dolgok, az biztos.
2.
Beszélgetés közben megérkeztek az önkormányzathoz. Babett a kórházi tapasztalata alapján egyenesen az irattárat kereste. Meglepően rövid idő alatt előkerítették a keresett adatokat:
anyukája lakcímét és a kis szövőműhely címét is. Ezek már a következő nap feladatai voltak, hiszen fél öt elmúlt, amikor kijöttek az épületből.
- Következő úticél, hölgyem? - mosolygott Artúr Babettre.
- A térképen be van jelölve egy kellemesnek mondott szálloda - mutatta ujjával. - Leteszem a csomagom, és felmegyek kicsit a várba nosztalgiázni.
- A szálloda itt van a közelben. A vár nekem is a kedvencem, szeretném, ha a társaságomban nosztalgiáznál.
- Artúr, érts meg végre, nős ember vagy. Semmi kedvem felvállalni annak az ódiumát, hogy ismerősödbe botlunk valahol.
- Nehéz veled zöldágra vergődni, Babettke, rettentő nehéz. Ha engeded, örömmel tartok veled.
- Mindenképpen magadra akarod vállalni a bűnözés vádját?
- Mondhatnám, örömmel, de sokkal komolyabban veszem ennél a személyedet. Ha meglát valaki, nem fogok mellébeszélni. Elmondom, honnan ismerlek, és azt is, hogy a véletlen hozott veled össze, én ajánlottam fel baráti segítségemet. Szóval, indulhatunk?
Babett kényszeredetten bólintott igent. A szálloda előtt várta meg Artúrt, amíg elment a kocsiért. Innen tömegközlekedéssel mentek a vár aljáig. A Hunyadi utcán sétáltak fel. Jó egy órát bolyongtak a szűk, ódon utcákban. Artúr rávette a lányt, üljenek le kicsit a századok titkait őrző kőfülke valamelyikében, hadd csaphassa meg őket a múlt lehelete. Babett hangu-lata egybevágott a múlt szellemével, hiszen nem tudott másról beszélni, mással foglalkozni, mint saját múltjával, ami nyomasztóan nehezedett lelkére. Egyszerre kis csönd támadt köztük.
Babett Artúrt nézte:
- Hogy fogsz otthon elszámolni a ma délutánoddal?
- A nejemnek sem mondok mást, mint ismerősnek mondtam volna. Nem fogok veled kapcso-latban semmit elferdíteni.
- Nem tudom, örüljek vagy rettegjek ettől, de köszönöm a kalauzolásod! Nélküled nem fért volna bele ennyi minden a napomba.
- Ugyan már Babettke, tudnod, érezned kell, boldoggá tettél a lehetőséggel.
- Jólesik a kedves erőszakosságod.
- Meddig maradsz Pesten?
- Erre nem tudok válaszolni. A napot a szövőműhelyben indítom. Felkeresem anyukám barátnőjét, és körbejárom a volt lakásunk környékét, hátha találok még olyan személyt, aki emlékszik rá. Fogalmam nincs, ez mennyi időt vesz igénybe, de csak ezek birtokában megyek haza.
- Nagyon szeretném, ha valahol beleférnék még én is az idődbe.
- Artúr, ne húzogassuk az oroszlán bajszát, könnyen a kezünkben maradhat.
- Hirtelen majdnem megint kimondtam, amit gondolok - szeretek a tűzzel játszani -, de bizalmaddal a világért nem fogok visszaélni.
- Köszönöm. Akkor elfogadod, hogy a szálloda előtt ér véget a mi ravasz félrelépésünk?
- Ha esténként felhívhatlak, mire jutottál, talán.
- Nem talán, biztos. A kérésed nem tagadom meg. A mai nappal különben is jogot formáltál rá, hogy tájékoztassalak - szálltak fel a buszra.
- Köszönöm - ültek le egymás mellé.
Hallgatagon utaztak. Babett Pest utcáit, Artúr őt nézte. Majdnem a szálloda előtt szálltak le.
- Kellemes pihenést, jó éjszakát kívánok és szerencsés holnapot! - állt meg a szálloda előtt.
- Köszönöm, ennél szebbet nem kívánhatnál. Jó éjszakát és problémamentes estét kívánok - nyújtott kezet.
Ambivalens érzéssel nézte, mint kanyarodik ki Artúr a szálloda parkolójából. Fáradt volt, a szobájában fekvéshez készülődött. Közben járt az agya. Pontról pontra gondolta végig a nap eseményeit. Valóban jól jött Artúr kísérete, de óvatosabbnak kell vele lennie, ha nem akarja megbántani. Márpedig nagyon nem szeretné. Kedvesen rámenős, visszautasíthatatlanul ajánlja fel baráti segítségét. Baráti... ó, te jó ég! Ha már nem egyszer adta volna rajongásának jelét, akkor is éreznie, látnia kéne, hogy néz rá, milyen érzéki gyengédséggel beszél vele. Sajnos, a hosszú távolléte, a mai nap tanúsított viselkedése rá sincs közömbös hatással. Ha szabad lenne, nem gondolkodna, elfogadja-e közeledését. De ez az ő peche. Három éve Gyuri, most meg ő. Mindkettő elkötelezett. Gyurival majdnem ágyban kötött ki. Azóta is beleborzong, ha csak eszébe jut. Ez teszi a normálisnál is óvatosabbá Artúrral kapcsolatban.
Másnap reggel alaposan áttanulmányozta Pityu térképét. Egy-két dologban kérte a portás segítségét, majd útnak indult. A kis szövőműhelyt könnyen megtalálta. Ibolykát nyugdíjazták már, de a lányával tudott beszélni. Emlékezett a történetre. Mivel anyukája épp vendégségben volt náluk, meghívta Babettet. Ibolyka nagy örömmel fogadta a lányt. Rengeteget beszélget-tek anyukájáról. Este azzal engedték vissza a szállodába, jelentkezzen ki, és töltse a további napokat Ibolyka Pest közelben lévő otthonában. Megkedvelte őt, nem tudott neki nemet mon-dani. Fáradtan, nyomasztó érzéssel készülődött lefekvéshez, amikor megszólalt telefonján a Török induló.
- Szia, Artúr - fogadta lehangoltan.
- Szia, Babettke! Hallom a hangodon, rossz kedved van. Azért beszélsz velem kicsit?
- Ez volt az ígéretem, nem?
- Jó-jó, de...
- Nem veled kapcsolatos a hangulatom - vágott közbe.
Röviden tájékoztatta a napjáról.
- Afelől hogy döntöttél, kijelentkezel holnap a szállodából?
- Igen. Azontúl, hogy megkedveltem Ibolyka nénit, rengeteg a megbeszélnivalónk. Szégyel-lem, de rá kell ébrednem, a huszonkét év alatt nem ismertem meg anyukámat... azaz egészen másnak, mint amilyennek a levelei és ismerősei meséi alapján.
- Ez természetes. Te gyerekként, a hozzád való viszonyulása alapján tárolod magadban személyét, ők felnőtt szemmel, idegenként ítélik meg.
- Köszi a vigasztaló szavakat!
- Féltelek a holnaptól. Ugye óvatos leszel a hajléktalanokkal?
- Óvatos leszek, ne aggódj!
- Meg sem tudnálak győzni róla, oda hadd kísérjelek el?
- Ravasznak tetszik lenni - mosolyodott el Babett.
- Lehet így ítélni. Még azt sem tagadhatom, jó ürügy rá, hogy láthassalak, de a félelmem komoly.
- Jól van, hiszek neked. Kicsit magam is berzenkedek, úgyhogy a kíséreted elfogadva.
- Hol és mikor találkozhatok veled?
- Reggel innen Ibolyka néni lányához megyek, onnan megyünk valahova egy Pest-környéki faluba. Most jövök rá, fogalmam nincs, miben egyezhetnék meg veled.
- Mondjuk abban, reggel érted megyek. Addig találj ki valami frappáns mesét a személyemre vonatkozóan Ibolyka néniéknek, ami még a te érzékeny kis lelkednek is elfogadható.
- Nehéz dió, de próbálkozom majd.
- Ne vedd ravaszkodásnak, ragaszkodásnak, de gondolkozz el, ha továbbra is óvakodsz tőle, hogy beülj a kocsimba, legalább kétszer annyi időbe fog telni a tömegközlekedés, mint azzal.
- Jól van na, nem fokozom végtelenségig a makacsságom, gyere kocsival!
- Köszönöm, hogy kezdesz kicsit oldódni. Akkor most elbúcsúzom, aludj jól! Reggel hányra lehetek ott érted?
- Hétkor szándékoztam indulni, de ha neked...
- Ott leszek hétre.
NYOLCADIK FEJEZET