1.
Alig aludtak pár órát, délelőtt tíz órakor Babett a Török induló erőszakos ütemeire ébredt.
Kissé furcsán érezte magát, hogy Artúr karjaiban, de rosszul esett neki, hogy ki kell bonta-koznia öleléséből. Nem akarta felébreszteni, mégsem tudta magát lebeszélni, meg ne puszilja.
Lábujjhegyen ment az asztalhoz, ahol a mobilja türelmetlenkedett.
- Szia, Csilla! - köszönt diszkréten.
- Szia, te barátnőszomorító! Nem érdemlek tőled annyit, hogy ideröfögj, ne idegeskedj, te marha, itthon vagyok, semmi bajom?!
- Ha tudnád, hogy keveredtünk haza éjszaka, nem kérted volna, hogy hívjalak.
- Mi történt? Mesélj már!
Részletesen elmesélte az utazásuk kálváriáját. Közben Artúr felébredt, őt nézte. Amikor látta, megborzong, felkelt, bekapcsolta a fűtést, odaosont Babetthez, ölébe vette. Két karjával úgy ölelte magához, hogy alig látszott ki valamije. Haját puszilgatta.
- De van ennél izgalmasabb is, amit el kell mesélnem. Nem tudom, tudjátok-e, hogy Artúr pénteken feljött, és kettesben töltöttük a hétvégét.
- Anyám segíts! Dehogy tudjuk! Csak nem azt akarod mondani, hogy megfogadtad a mondottakat, és már túl vagy mindenen?
- De igen. Ennek előzménye, hogy meggyűrűzött az én türelmes szerelmem.
- Hogy oda ne rohanjak! Több, mint másfél évig állóvízként tengődtök, de ha egyszer ti rákapcsoltok, hát az követhetetlen.
Artúr forrón a nyakába csókolt, kezébe fogta melleit, a hasát simogatta.
- Nagyjából ennyi a történetünk. Te következel, történt valami izgalmas, amíg nem voltam itthon?
- Történt bizony. A legifjabb Sánta-palánta semmit, senkit nem tisztelve, beköltözött oda, ahova még nem hívta senki. Persze pontosan tudjuk, mikor szemtelenedett el ennyire. Ahhoz képest, hogy három hetes, rengeteg gondot okoz jelenlétével. Úton-útfélen elájulok, reggel őrült hányingerre ébredek.
- De azért remélem, örülsz neki?
- Persze-persze, akartunk gyereket, nem is egyet, de rém kellemetlen, hogy komolyabb programot nem lehet csinálni. Ráadásul Pityesz teljesen meg van őrülve. Állandóan azt figyeli, mit eszek, mit csinálok. Kezd az agyamra menni.
- Próbáld megérteni. Nálad a baba, de félti ő is és szeretne rá vigyázni.
- Ugyan menj a csudába, ha még te is őt pártolod!
- Csillus, a baba mindkettőtöké. Örülj neki, hogy részese a fejlődésének. Nehogy elronts mindent a durcimurciskodásoddal.
- Jól van, ne parázz, emiatt nem fogom elhagyni - nevetett. Örülök, hogy végre megjött az eszed, és beadtad a derekad. Mennem kell, mert ebédre össze kell rittyentenem valami külön-leges fincsiséget, mert ma nagykanállal habzsoljuk be, amiért én egész délelőtt melózok.
- Mit ünnepeltek?
- A drágám szülinapját, na és azt, hogy épp ma húsz hónapja, hogy nem unjuk egymást, és hidd el, nagyon nem. Na meg ennek az erőszakos kis csipetnek a háromhetes létét.
- Nem csak hiszem, hogy nem unjátok, látom is. Na, menj dolgodra, jó főzőcskézést!
- Igyekszem. Puszillak, és most már vigyázz arra a fiúra, nagyon vigyázz! - nyomta le a
„Non” gombot.
- Jó reggelt, kicsi szerelmem - csókolta meg. - Mennyire fogsz rám vigyázni, te édes, hízelgő angyal?
- Nagyon-nagyon. Jó reggelt. Sajnálom, hogy felébresztettelek.
- Igazán? Megfosztottál volna magadtól? Különben is megfagytál volna - feküdt vele vissza az ágyba.
- Már nem tudnálak megfosztani, mert nekem lenne a legrosszabb.
- Ne tessen viccelődni velem, mert mindjárt magamba olvasztom kiskegyedet. Mesélj drága, hogy érzed magad?
- A karjaidban mindig jól. Azaz nem is jól, fergetegesen.
- Halljam, milyen oktatásban részesített a barátnőd?!
- Megvan még a telcsimben, várj, megkeresem. Aha, ez lesz az:
„- Figyuzz, te pedagógusok pedagógusa, elmesélem. Ott áll előtted szerelmed felfokozott vággyal. Magához ölel, keresi ajkad, hogy eggyé olvadhasson ajkával. Nyelvével izgalmas játékot űz ajkaddal, hogy közéjük férkőzhessen. Amikor végre odatalál nyelvedhez, fogadd izgalmas kergetőzését. Ez olyan felfokozott érzéseket vált ki belőled, hogy árnyékát nem érzed majd a menekülésnek. Közben két keze sem lazsál, felkutatja tested izgalmas részeit.
Hol ezeket simogatja, csiklandozza, hol magához szorít olyan erősen, hogy egy gombostű sem férhetne közétek. Te ellenkezés helyett odaadó öleléssel, simogatással viszonzod érzelmi kitörését. A többi már megy magától.
- Atyám! Csilla-Csilla, mi még messze nem tartunk itt.
- Hidd el nekem, rajtad múlik. Már rég túl lehetnél a borzalmasnak hitt tűzkeresztségen, ha nem az agyad uralná a tested.
- Tudom, tudom, a férfiak erre vágynak már az első találkozáskor.
- Artúr nem Gyuri.
- Nana, honnan tudod, milyen ő?
- Mert normális fickó, és azok nem rontanak ajtóstól a házba.
- Jól van, te felvilágosult menyasszony. Szerencsére neked nem olyan bonyolult az életed, mint nekem.
- Nem, de lehetne a tied is egyszerűbb, ha nem bonyolítanál mindent túl.”
Artúr követte Csilla tanácsait. Érzéki játékaikkal kényeztették egymást. Csak a második menet után voltak képesek leállni. Miután kipihegték magukat egymás karjaiban, Babett szólalt meg:
- Képzeld el, olyan romboló hatással van rám a szerelem, máris megtanított hazudni. Fel kell hívnom a sulit. Azt fogom mondani, most értem haza a hatalmas hóviharban. Remélem, nem rángat be a munkamániás főnököm - nevetett.
- Szerintem hiteles leszel, amint látom, szakadatlanul esik. Nézd, már majdnem felér az ablakpárkányig - ült fel Artúr. - Nekem is elő kell adnom valami hasonló mesét. Látod, semmi okod aggodalomra, ha akarnék, sem indulhatnék vissza Pestre - csókolta meg. - Honnan keríthetek elő hólapátot?
- Remek módszerünk van a hóhegyek eltüntetésére, de mindenekelőtt energiapótlás után kéne néznünk, úgyhogy irány a konyha!
Mivel a reggelit és ebédet tekintve köztes időpontban történt az energiafelvétel, az elfogyasz-tandó étek is hasonlóan lett kitalálva, ami sem a reggeli, sem az ebéd kritériumának nem felelt meg, de szó, ami szó, jól belakmároztak. Mire felszerelkeztek hólapáttal, és kimentek az udvarra, alig lehetett közlekedni. Artúr a havat, Babett őt nézte, majd elmosolyodva szólalt meg:
- Semmi gáz. Meglátod, max két és fél óra múlva már friss hó fed itt mindent, hacsak meg nem unják odafent téli virgoncságukat - indult hátra. - A fürdőmedence alatt húzódnak azok a fűtőcsövek, amik a ház másik felét fűtik. Bekapcsolom a fűtést, és úgy elnyeli a csatorna-rendszer a hórengeteget, mintha itt sem lett volna.
- Remek! Akkor nem lesz más dolgunk, mint az apadó havat pótoljuk a medencébe.
- Pontosan.
Szerencséjük volt, délután megszűnt a havazás, estére eltűnt az udvarról a hó. Artúr Babett fáradt mozdulatait nézte.
- Hogy boldogulsz ennyi hóval, amikor magad állsz neki?
- Mióta anyukám nincs, még nem szembesültem a feladattal, hiszen legtöbb télen alig-alig mutatta meg magát a hó. Hát hogy most mihez kezdtem volna, bevallom, fogalmam nincs.
Nagy feladatok előtt állva szoktam megállapítani, az én anyukám egy varázsló volt... Na jó, ha az nem is, de hogy életművész, az biztos. Mindig megtalálta a megoldást, ha valami nehézség elé lett állítva. Kit keresel? - kérdezte mosolyogva a körültekintgető vőlegényét.
- Leskelődő szemekre vadászok.
- Azok itt nincsenek. A medence felőli fal kivételével a lakásom helyiségei veszik körbe az udvart.
- Szóval a huszonegyedik században te egy elvarázsolt kastélyban élsz? - ölelte át.
- Anyukámnak köszönhetően valami hasonlóban.
- A csókodra vágyom, és nem bírom ki, amíg beérünk - simogatta nevetve.
- Nagy szerencséd, hogy közös a vágyunk - ölelkeztek össze.
2.
Másnap reggel Babett az iskolába, Artúr az intézetbe ment. Mire a férfi délután hazaért, a lány a konyhában sürgölődött.
- Ejha, itt csuda fincsiségek készülnek - ölelte magához.
- Semmi különleges, csak amit a kevéske készletből össze tudtam hozni. Grízgaluska levest és amolyan pórias paprikás krumplit tettem oda.
- Milyen az a pórias paprikás krumpli? - kérdezte nevetve.
- Mondják úgyis, hogy hamis, amiben csak pörköltalap van és krumpli. A kolbász a hentesnél, úgyhogy csak az ízét csaltam bele füstízű sóval, köménymaggal és jó sok fokhagymával.
- Hmm. Ennek nem csak isteni illata van, de nagyon gusztán néz ki - emelte meg a fedőt.
- Anyu sokszor főzött ilyen egyszerű ételt. Remek ötletei voltak a spórolásra, de az az igazság, én megkedveltem az ételeit.
- Meg fogom én is, bár nem a spórolás miatt. Tündérkém, van egy szomorú hírem.
- Ajaj, rossz napom lesz. Nem elég, hogy az időjárás-felelős szétszakít minket, még te is rossz hírrel szomorítasz?
- Ez lett volna az én hírem is. Normalizálódni látszik az idő, reggel útra kelek. Úgy gondoltam, tömegközlekedéssel, nem kocsival.
- Legalább emiatt nem kell majd izgulnom érted - bújt hozzá hízelegve. - Annak meg nagyon örülök, hogy csak reggel.
- Csak nem képzeled, hogy lemondok egyetlen óráról is, amit veled tölthetek?
- Nem, csak arra, ki tudja, éjszaka nem kezd-e újra esni.
- Lebeszéltem a főnökkel. Holnap tíz órára hívja össze a csapatot, addigra pedig ott tudok lenni a korai busszal.
- Bőven. Fél tíz körül a Népligetnél vagy.
- Metróval pedig seperc alatt az intézetben. Mi volt a suliban?
- Még mindig sok volt a hiányzó. Állítólag a buszok sokat késtek, a vidékiek neki sem indul-tak. Mivel több kolléga jár be a környező falvakból, összevontuk az osztályokat. Az óráimon történelmi érdekességeket, szemelvényeket, anekdotákat olvastunk. A srácok nagyon élvezték - mesélt élvezettel, miközben a galuskát szaggatta a levesbe.
Artúr gyönyörködve nézte kecses mozdulatait, a lelkesedéstől csillogó szemeit.
- Előre érzem, olyan boldog élet vár rám melletted, amilyet álmodni nem mertem volna.
- Csak nem udvarolni tetszel nekem?
- Áá, dehogy, csak őszinteségi rohamom van. Ha vallomásnak érzed, az csak azért lehetséges, mert valami hasonlóra vágysz - karolta át.
- Sajnos és még sajnosabb, hogy egyre jobban, egyre többször.
- Akkor még ebben is szerencsésnek vallhatom magamat, mert ha csak rád nézek, udvarol-hatnékom támad.
- Édes vagy, de csak óvatosan az álmodozással, óvatosan. Ilyen nyugis délutánom csak szökő -évben egyszer, ha van. Tartok is tőle, hogy bírod majd az éjfélekig elhúzódó dolgozat-javításokat, félévi, év végi értékelések megírását és egyéb adminisztrációt, ami még ezeken felül szokott lenni.
- A másfél év alatt szereztem némi rálátást az elfoglaltságaidra. Majd besegítek, és előbb végzel, de ami a legfontosabb, itt leszel mellettem. Csüccs az ölembe, amíg megdagadnak a csinos kis galuskák.
- Igazán nem akarok ünneprontó lenni, de túl szép lenne, ha ez a ránk szakadt boldogság tartóssá válhatna.
- El fogom hessegetni a keserű gondolataidat. Ha szemtelen módon mégis rád telepednek, gondolj arra, rajtunk múlik, milyenné varázsoljuk magunknak az életünket.
- A szavaidból, optimizmusodból fogok hitet, erőt meríteni - puszilta meg. - Terítek,
„estebéd”-eljünk - mosolygott Artúrra.
- Ételek terén nem vagyok kíméletes, de ezek az ízek, amiket a vacsinkba varázsoltál, túlzás nélkül utánozhatatlanok.
- Örömmel zsebelem be dicsérő szavaidat, de egyben rettegek is, mert akkor bizony sok jóra nem számíthatok ezen a téren. Bár egy-két ételt el tudok készíteni, szívesen is teszem, de messze nem vallhatom magamat konyhatündérnek.
- A hivatásod mellett nem is elvárható tőled, hogy az legyél, de ez legyen köztünk a leg-nagyobb gond.
- Azért megpróbálok egyensúlyozni a történelem- és szakácskönyv tudományai között.
Mesélj, miben tudsz még kíméletlen lenni?
- Azért még akad olyan csoda. Például nem meséltél róla, az egy hét alatt kiket örvendeztettél meg társaságoddal?
- Én senkit. De azt nem mondhatom, hogy tanítás után, amikor átsétáltunk a szálláshelyünkre, nem csapódott hozzám hol ez, hol az.
- Leginkább kolléga. Ugye, nem tévedek?
- Mi a csuda ütött beléd? Te ilyen féltékeny típus vagy?
- Ez idáig nem tudtam erről a tulajdonságomról - ölelte át -, de választ nem kapok?
- Nem tagadhatom, általában igen.
- Hány kolléga van a tanári karban? - faggatta féltékenységével küszködve.
- Na, most már elég! Figyelj rám, te bizalmatlan vőlegény - nézett a szemébe. - Nagyjából fele-fele arányban vagyunk. Pályakezdők is jócskán. Ezek között a férfiak viszik a pálmát, mert reál tárgyakból és testnevelésből volt hiány. Harmadik éve tanítok, te vagy a második férfi a felnőtt életemben. Reménykedem benne, az utolsó is. Ha van még kérdésed, tedd fel gyorsan, mert fogy a türelmem.
Elhallgattak, vacsora közben alig-alig szólaltak meg. Artúr le nem vette tekintetét a lányról.
Amikor letette a kanalat, ölébe vonta, hosszan nézte, majd hozzá bújva szólalt meg:
- Mondd, Babett drága, milyen embert próbáló játszma zajlik köztünk?
- Nem tudom. Szeretném hinni, csak jellemformáló.
- Más ötlet, mert ez ebben a szituációban nem tetszik.
- Nekem sem, hogy éppen most, a csodálatosan eltöltött hétvége után kezdesz féltékenykedni.
- Azért, mert túl sokat veszítek, ha nem tartasz ki mellettem.
- Azzal meg tudnálak nyugtatni, amit bizonyítottam már neked, velem nem könnyű kikezdeni, hűséges típus vagyok?
- Nem a hűtlenségedtől tartok, csupán a bizonytalanságodtól. Megint magadra kell, hogy hagyjalak, és ilyenkor gondolsz mindenféle butaságra.
- Igen, és még jobban bezárkózom, mint normál körülmények között. De majd ha elbizonyta-lanodok, a szívemhez szorítom a gyűrűt, az erőt fog adni. Arcsikám, én is körmömszakadtáig ragaszkodom a szerelemhez, amit általad ismertem meg. Azt sem tagadhatom, van bennem némi bizonytalanság, mert ezen a téren most kezdem felfedezni ezt az énemet. A szerel-münket jelképező gyűrű szent nekem. Nem csak mondtam, de biztosan érzem, erőt fog adni, ha elgyengülök.
- Ugyanúgy érzek, mint te. Elhiszed nekem, hogy egyetlen pillanatra nem fogom levenni az ujjamról?
- Bár már biztosan érzem, egyedül én vagyok a szívedben, lelkedben, ezt akkor sem mertem volna felvetni. Köszönöm, így sokkal hitelesebb - csókolta meg.
- Drága Babett, vedd komolyan az eskümet. Hogy megnyugtassalak, arra is ígéretet teszek, amíg Pesten leszek, anyáméknál fogok tartózkodni.
- Fúj, undok zsarnok vagyok, de így nem fogok Elvira rafinériáira gondolni - fonta karjait nyaka köré.
*
Babett hajnali fél négykor ébredt. Meglepetten látta, Artúr őt nézi.
- Szia, Arcsikám! Mikor ébredtél fel? - ölelte át hozzábújva.
- Szia, kincsem! Nem néztem az órát. Azaz, pontosabban nem az órát néztem, sokkal érdeke-sebb látvány foglalt le - vette kezébe a bekeretezett fényképsorozatot. Csuda édi vagy! Nekem is kell, feltétlenül kell egy, sőt, több ilyen drágaság!
- Bár ez lenne a legfőbb gondunk, mielőbb teljesíteném neked! De mondd csak, mi lesz, ha a legnagyobb igyekezettel sem sikerül?
- Elvirára gondolsz?
- Sokkal inkább gondolatátvitellel magamra.
- Babettkém, ne kényszeríts magyarázkodásra. Nem szeretnék előtted hiteltelenné válni, frázisokat pufogtatni. Belőled emiatt nem ábrándulhatok ki, mert egyetlen szóval, tettel nem tiltakoztál legfőbb vágyam ellen. Ezt vedd komolyan, minden további szószaporítás nélkül.
- Jólesnek nyugtató szavaid. Ígérem, komolyan veszem.
- Olyan jó lenne betegnek lenni, hogy melletted maradhassak. De meglátod, olyan gyorsan beindítom a projektet, mint még soha, és repülök vissza hozzád.
- Addig is bedobom magamat az élvonalba, én leszek a suli legszorgalmasabb legteherbíróbb pedagógusa, hogy elviselhessem a távolléted.
- Szörnyen kegyetlen a sors, pont most kell minket elválasztania egymástól - játszadozott Babettel.
Pillanatok alatt olvadtak eggyé. Alig voltak képesek betelni szerelmükkel.
- Kelnünk kell, édeske, lekésed a buszt - nézett az órára Babett.
- Sajnos nem cáfolhatlak, én drága kis kakukkos órám - szorította magához még egy pilla-natra. - Magammal vihetem a képeket?
- Természetesen. Rengeteg kép készült rólam. Jó pár sorozatot készítettem belőlük. Bent vannak a laptopomban, ha érdekel, majd nézegetheted őket.
- Hogy a csudába ne érdekelne. Kár, hogy csak most fedeztem fel.
- Nem is kár - puszilta meg hízelegve. - Na, de spuri a fürdőbe, mert szárnyakat öltöttek a percek!
Fél ötkor hagyta el a lakást. Ötkor hívta a lányt, amikor már a pesti buszon ült.
- Szia, kicsim! A sofőr szerint kényelmes utunk lesz, tegnap este már menetrend szerint jártak a buszok.
- Szia, Arcsikám! Ez legalább jó hír.
- Mit csinál az én édes kis menyasszonykám?
- Pótolja az elmaradásait. Rengeteg adminisztrációval vagyok lemaradva.
- Köszönhetően nekem, ugyebár.
- Mondjuk, de én a szerelemre fogom a dolgot - nevetett.
- El sem hiszed, mennyire boldoggá tettél a fogadókészségeddel.
- De igenis, elhiszem, bebebe, mert kifejezést sem találok rá, milyen jó ilyen boldognak lenni.
- Nálunk mikorra derülhet ki, várhatjuk-e a közeljövőben a gólyát?
- Állítólag hét nap múlva, de majd utánanézek a neten, mire újból hívsz. Ugye megteszed annyiszor, amennyiszer csak tudod?
- A leggyönyörűbb zene füleimnek. Te tényleg nagyon szerelmes vagy. Ez a tudat tesz majd soha nem tapasztalt kreatívvá.
- Az vagyok, de távol tőled ez léleknyomorító érzés. Hol jártok?
- Ajaj, úgy tűnik, nemtudomka hercegeddé válok, mert nem a helységtáblákat figyelem. Ha jól észleltem, két falun csak átrobogtunk.
- Most le kell tennem, mert nulladik órám lesz, háromnegyed hétre illik a suliban lennem, de hívj, hívj, hívj! Puszillak, ezerszer, milliószor.
- Hívlak, drágám, de annak nem örülök, hogy nem csak a kilométerben mért távolság nő köztünk.
- Jól van na, nem puszillak, csókolnálak, ha itt lennél.
- Én pedig ölelnélek, és Csilla okos utasítása szerint csókolnálak!
Minden szünetben hívta. A második óra után már bentről a munkahelyéről. Úgy köszönt el tőle, értekezlet után jelentkezik.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET