Az öregember megszokott, kopott foteljében ült. Körülötte - leg-alábbis ő úgy érezte - Bach orgonamuzsikájának szívét-lelkét betöltő dallamai röpködnek. Nyugalom, zene, az ódon, a kicsi nyári konyha minden kényelme: a meleg, az aránylag tűrhető berendezés..., jelen-leg, mind az övé.
A postást várta.
Nyolcvanhét éves volt. Sokan megkérdezték - jutott eszébe, élveteg mosolya kíséretében -, kérdezik manapság is: mi a hosszú és egész-séges élet titka? Mivel ő sosem betegeskedett, járása fürge, észjárása fiatalokat meghazudtolón eleven... Tudja Isten - vágta s vágja rá ma-napság rendszerint, majd kérdezője iránti tisztelete jeléül, kissé eláb-rándozón ezt is hozzátette, teszi: A szervezet és a megalkotója, az Örökkévaló a megmondhatója. Az egyik órát cilindernek - vált s vá-lik komikussá a hangja -, a másikat ankernek készítette. A márkás óra pedig, ugye sokkal tovább bírja a strapát. Meg a kiegyensúlyozott családi légkör... Nem, nem - helyesbít rögtön, mert előtte ezt szokta mondani: - a boldog gyermekkor.
A gyermekkor! - sóhajtotta nosztalgikusan. - Érdekes, mostanság egyre gyakrabban gondol - minden mást lehengerlőn: zümmögnek, duruzsolnak a fülében - a gyermekkorára. Arcok, hangok, események tűnnek fel, válnak semmivé.
Most is ez történt.
Megpróbált beléjük kapaszkodni, ám azok az elmúlt napoktól elté-rőn, ragacsos zseléként, egymásután csúsztak ki a gondolatai sűrű há-lójának résein. Csak egy valami maradt meg benne. Hümmögött is miatta, hol szégyellőn, hol mosolygón eleget. Óriási „szakértelem-mel” kezelte a csúzliját. Ő volt az egész városban a legjobb „lövő”.
Egy ízben tizenhárom kőből, tizenhárom verebet lőtt le. S a többi?
Érdekes, mélázott el, kissé megriadva saját magától. - Csak nem az öregség miatt van? - Amíg nemrégiben a múltjában való tapogató-dzása során, logikus láncszemként illeszkedett be a gondolatai közé:
a gyermekkor, most hiába minden, üresen őrölt az agya.
A vaskapu megzörrent, mire ő felengedetten csapott a homlokára.
A postásnő miatt, akit várt! A nyugdíját hozza.
- Misi bácsi! - kiabálta a fiatal, a csinos, a feltűnően vörösre festett hajú nő. Mindig így kiabál, holott tudja, hogy szokása szerint a nyári konyhában várja.
- Jöjjön, szépasszony! - ugrott fel, nyitott ajtót, folytatta, csak már halkabban. - Aki havonta csak egyszer látogatja meg az ilyen ma-gamfajta... vén embereket. Asszonyfalót akartam mondani, ám ez nem igaz.
- Csak azt ne mondja - húzta a postásnő színpadiasan kacagva -, hogy a felesége mellett sosem lépett félre?
- Sosem - vágta rá hevesen az öregember. - Egyrészt, villanyszerelő voltam... - A csinos, a sikkes postásnő közben bejött, és eddigi szo-kásától eltérőn: Misi bácsi az utolsó, kivételesen ráérek - közlése közben az asztal melletti sarokülőkére vetette magát, amely az öreg-ember szemében inkább lepkerebbenésnek tűnt. Nagy postatáskáját leemelte a válláról, és az előtte lévő asztalra dobta. - Pontosabban - folytatta az öregember -, a helyi elektromos művek kirendeltségének olyan vezetője voltam, aki maga is állandóan a hálózaton dolgoztam.
Télen pufajkában, nyáron overálban, nyakig koszosan. Gondoljon csak a poros, a pókhálós padlásokra, tetőkre, szurokkal átitatott vil-lanyoszlopokra, mert ugye régen nem betonoszlopok voltak. Kellet-tem volna én ilyen állapotban, fáradtan valakinek? Meg matuzsálemi korban sem szégyellem bevallani: szerettem a feleségemet és a gye-rekeimet.
- Nagy szerelem volt? - kérdezett közbe élvetegen a csinos s fiatal postásnő.
- Mi tagadás! Fiatalok voltunk s csinosak. - A falon több fénykép függött. Az egyikre mutatott. - Nézze! Az átlagosnál sokkal furcsább körülmények között sodródtunk egymáshoz. Hogyan s miként?
Hosszú lenne elmesélnem, ezért nem mondom el. Nem tehettünk el-lene semmit, holott lett volna rá okunk. Valósággal lebénult az ideg-rendszerünk. Friss, szilaj örömet éreztünk... - Némi mélázás után folytatta: - Felépítettük ezt a kétszobás, összkomfortos, családi házat.
Két, szép, egészséges gyerekünk született..., anyagilag? Nem pa-naszkodhattunk...
- A lányát ismerem. A szembeni utcában lakik.
- Náluk ebédelek, és mos is rám.
- Ebben a nagy hidegben, csúszós úton jár oda?
- Hála Istennek fel sem veszem.
- Nyugdíjas, vagy leszázalékolt a lánya, mert én hordom neki is a nyugdíját.
- Az idegei rendetlenkedtek. De, amióta leszázalékolták, nem a régi munkahelyén dolgozik, kutya baja. Jelenleg, Kiss Erzsikének segít...
- Ismerem. Varrónő.
- Bedolgozó. Hozza-viszi a munkát. Most éppen Pesten van a test-vérénél, a másik gyerekemnél, aki mérnök. Valamennyi télen náluk tölt el néhány hetet. A gyógyfürdő miatt...
- Akkor, most nincs ebéd?
- Magamnak kotyvasztok, ezt-azt.
- Ahá! - lesett az öreg tekintetét követve a villanytűzhelyre. - Most is fő valami?
- Krumpli.
- Itt főz, itt lakik - a heverőre mutatott -, netán alszik is? Ahányszor jövök, mindig itt lelem.
- Amióta meghalt szegény feleségem, nagyon ritkán teszem be a lábamat a nagy házba. A fiamék nyaranként, néhány napra leruccan-nak Pestről. Előtte és utána kitakarítok: porszívózok, letörölgetem a port..., összeszedek ezt-azt, aztán minden marad a régiben.
- No de, nézzük, miért jöttem! - nevetett fel a csinos és fiatal pos-tásnő. Ép, fehér fogai rizsszemenként csillogtak, szép ívelésű ajkai-nak résében.
Az öregember közelebb lépett hozzá. Szemében és az arcán végig-futó, enyhe mosolya összetalálkozott a fiatal nő természetéből kicsur-ranó kacér somolygásával. Ám, az öregember mosolya, most nem a nő természetes szépségének szólt, a pénznek, amely nemsokára meg-üti a markát. Széket húzott elő, és derékfájós totyogással, holott semmi baja, rákuporodott.
- Szép nyugdíja van, Misi bácsi! - jegyezte meg hangtalanul is talá-nyos jeleket küldve az öregember felé a fiatal nő, miután leszámolta a pénzt. Az öregember azonban nem sokat fogott fel ezekből a vala-mennyi férfinak, legyen öreg vagy fiatal, kijáró nőies szenvtelensé-géből. Rezzenéstelen mozdulatokkal írta alá a tértivevényt, markolta fel a pénzt, kétszáz forint borravalóként otthagyásával, amelyet a nő illedelmesen megköszönt, és a télikabátja zsebébe csúsztatott.
- Kis kirendeltséggel, egyszerű parasztházban kezdtük. Nézze meg a mostani kirendeltséget! Hatalmas, emeletes és az a gépi, műszaki berendezés, ami ott van! Minden az én időmben épült. Hetvenöt éve-sen, ötvenöt évi munkaviszony után mentem nyugdíjba, mert szükség volt a munkámra. És ugye, az eltelt tizenvalahány évben csak emel-gették valamelyest a nyugdíjunkat.
- Mire költi, vagy semmi közöm hozzá?
- Nem iszom. Étkezni is szolidan étkezem - nevetve tette hozzá -, amit a lányom ingyen ad. Öltözködésem, életvitelem..., egyszerű. Nem törődöm a világgal, mert a világ a bizsu ragyogásához hasonló.
Vele ellentétben az isteni dolgok, ha nem is csillogók, ám maradandó örömet nyújtanak a bizsuk múló ragyogásával szemben... Az unoká-imat, az ükunokáunoká-imat, igaz ők csak ketten vannak, ajándékokkal s miegymásokkal támogatom. Ami marad, azt az egyházamnak adom.
- Jó... jó - hárított el mindent egyetlen legyintéssel a szép nő -, semmi közöm hozzá. Hanem a lottó!
Az öregember havi lottószelvényét mindig ő vette meg, hozta el, rendszerint a nyugdíjával együtt, amelyet Misi bácsi azonnal kifize-tett, mihelyt átvette a pénzét.
Most is, mihelyt kezébe vette a kitöltetlen lottószelvényt, kissé odébb lerakta, leszámolta az érte járó összeget, a visszajáró apró pénzt kezével jelezte, hogy a postásnőé, szintén az asztalon hagyta.
Ezután a kis könyvszekrényhez lépett, amelynek nyitott polcáról, egyik kezével levette a napokban kisorsolt szelvényt, a másikkal a zsebébe gyömöszölte a nyugdíját.
- Vasárnap húzták - nyújtotta a szépasszony felé a szelvényt. - Én bizony nem néztem meg. Legyen szíves átböngészni: van-e vagy nincs találatom?
A csinos és fiatal, kis postásnő alig futotta át a szemével a szel-vényt, máris kikapta az öregember kezéből. Reszkető ujjakkal nyitot-ta ki a nagy bőrtáskáját, amelyből újságot halászott elő. Fellapozta, belelesett, majd mindent visszaejtve az asztalra, két kezét drámain a szíve fölé szorította.
- Te... te, jó Isten! Ez ötös! Telitalálat - nyögte inkább, mint mond-ta, majd megint felkapta az asztalon heverő szelvényt és az újságját, amelybe a biztonság kedvéért ismét belelapozott. - Három telitalála-tos szelvény van e héten - közölte elámulva az öregember szerencsé-jén - egyenként 200 milliót érnek.
Az öregre nevetett. Szép fehér fogai valósággal fénylettek.
- Mit csinál ennyi pénzzel?
Átadta a szelvényt, s leült. Izgatottan fészkelődve leste az öreget, aki úgy forgatta kezében a lottószelvényt, mintha valamilyen isme-retlen tárgyat kapott volna előbb, most nem tudja, mihez kezdjen ve-le.
- Ha...át! - húzta eközben a szót, fel-felrántva a szemöldökét, csep-pet sem tanakodva, amint a kis postásnő várta. A múltját régen elren-dezte. Most kavarja fel újra? Miket terveztek a feleségével valaha, mik maradtak el pénz hiányában, amiket most megvehetne? Annyira távol álltak, mert eszébe jutott néhány, hogy hiába a teljesen váratlan szerencse, cseppet sem érintette már. Most, mintha a kezében tartott milliókat érő szelvénnyel, nemcsak a múltját, meg az előbb eszébe ötlött tárgyakat, értékeket - érezte -, önmagát is elveszítette. Végül csak állt, merőn vonogatta a szája szélét. Semmire, de semmire sem gondolt tovább.
- Adja nekem! - ugrott fel helyéről a szép, a fiatal postásnő. Az öregember mellé lépett, átölelte, fejét bizarrul a vállára hajtotta, s huncutul a szemébe nevetett.
- A lányom... a fiam családja, az egyházam - nyögte az öreg inkább magának, mint válaszként. - Biztosítom, maga is kap belőle!
- Ne vegye komolyan, csak vicceltem.
Elengedte az öreget, aki eddig a kezében szorongatott lottószel-vényt visszarakta az előbbi helyére.
- Gondolja alaposan át! - feszengett az átélt eseményektől izgatot-tan a postásnő, mígnem az öregember közbevágott.
- Miért kellene ezen gondolkodnom? Én ugyan egyetlen pillanatig sem töröm miatta a fejemet. Látja - fordult szembe a postásnővel -, sokan megkérdezik: mi a hosszú élet titka? Ez! Semmiből sem sza-bad problémát eszkábálni. Mindenem megvan. Minek nekem ennyire öregen a pénz? Olvastam-e, hallottam-e, valamelyik költő írta: Az életnek háttal, a halállal szemközt. A temetésemre régen félreraktam a pénzt. A sírkövet, szegény feleségem halála utáni hónapokban el-készítettem, rávésettem a nevemet és a születési évemet is. Mást sem kell tenniük a gyerekeimnek, mint eltemettetni a saját, a megspórolt pénzemen, és beleüttetni a kijelölt helyre a halálom évszámát...
- Nézze már! - ugrott a kis postásnő a tűzhelyhez, az öregember szájába fojtva a szót. - Kifut a víz! - Kissé félrehúzta a fedőt és ki-sebb fokozatra kapcsolta a hőszabályozó gombját. - Ebédre lesz a krumpli?
- Összetöröm, és lesütött húst melegítek hozzá.
- Vacsora?
- Tejet vacsorázom... ma este kivételével. Elfogyott. Én pedig, az ennyire jeges, csúszós járdán, mert sokan annyi fáradtságot sem en-gednek meg maguknak, hogy felszórják hamuval...
- Ami nincs. Mindenki gázzal fűt manapság.
- Homok...? Mindegy, én bizony nem ballagok ki olyan messzire tejért!
- Idefigyeljen! - állt elébe segítőkészen a szép nő, mielőtt felemelte az eddig kezében szorongatott táskáját, s baljával a pántjába bújt vol-na. - Szívesen hozok Misi bácsinak tejet. Nem messzire lakom.
- Sose fáradjon! Félliternyi, ha kellene - kereste a kifogást.
- Magunknak is vásárolok tejet - fojtotta szájába a szót. - Megfele-zem a literes, zacskós tejet. Rendben?
Táskájának a szíját, azzal a csendes megjegyzéssel húzta a vállára, mintegy elhárítva vele az öregember huzakodását, és egyébként is, még mindig nem dolgozta fel magában az előbbi ritka élményt, hogy:
megyek, mert teljesen rám melegedett a kabátom.
- Azt bizony levehette volna - motyogta az öregember, mialatt kikí-sérte az igyekező szépasszonyt, - Hanem tudja, mire kérném meg?
- Bármit kérhet tőlem - csillogott-villogott a kacér asszony hangja.
- Ne szóljon..., ne említse meg senkinek az ötösömet. Tudja, milye-nek az emberek...!
- Hallgatok, mint a sír! Viszontlátásra, Misi bácsi!
Fiatalosan, lepkeszerűn elviharzott az öreg mellől, aki miután be-csukta a kaput, lesöpörgette a lépcsőről a szél által odasodort levele-ket, visszaballagott a nyári konyhába.
Bent anélkül, hogy kivette volna zsebéből az előbb begyűrt nyugdí-ját, a villanytűzhelyhez sietett. Félrehúzta a fazekat, nullára kapcsolta a hősszabályozó gombját, majd az előbbi foteléhez lépkedett és bele-tottyant.
- Mennyire rendes, ez a fiatal nő! Hiába hordta hosszú hónapokon át a nyugdíját, néhanapján a hivatalos, ilyen-olyan értesítéseket, tértivevényes leveleket, amelyeket neki alá kellett írnia, a lottóját..., váltottak néhány mondatot, azonban eddig egyszer sem ült be hozzá.
Valójában alig ismerte..., most mégis tejet hoz neki estére. Igaz, megígérte és be is tartja: pénzt ad neki a nyereményéből... Ez az ötös találat is! Mennyire meseszerű, szinte hihetetlen! De nemcsak ez, sok más, mennyi, de mennyi más hihetetlen dolog, esemény adódik az ember életében! Lám, ez is most jutott eszébe: Mások? Milliók meg-haltak, odavesztek a második világháborúban, amíg őt, mivel az elektromos műveknél dolgozott, egyetlen napra sem hívták be kato-nának. Hányan, de hányan lottóznak, mégis csak ők, hárman ütötték meg a főnyereményt! Hi...he..tet...len! Ilyenek jutottak eszébe, mia-latt hosszan lesve maga elébe, belekotort az eltelt hosszú idő horda-lékába. Jól tudta, lehetetlenség visszafordulnia a múltját övező sírkö-veken. Hány, de hány sírhely betelt, csak a felesége halála után a te-metőben! Hiába az ötös szelvény, a váratlanul ölébe pottyanó hihe-tetlen szerencse, amely, ha tízszer leélné az eddiglen hosszú életét, teljesen bizonytalan, hogy még egyszer megismétlődne. Most itt, eb-ben a pillanatban érezte igazán, maga sem tudta miért, honnét ez a bizsergés, mennyire kicsinyke kerék az ő élete abban a bonyolult
szerkezetben, amelyet nyolcvanhét évvel ezelőtt húztak fel, azóta folyton-folyvást jár... Meddig? Azt csak maga az Úristen tudja.
Hosszú mélázása közben, szinte teljesen észrevétlenül, áthághatat-lan ködfüggöny ereszkedett le, amely eddigi emlékeit sorban betakar-ta. Csak sűrűsödött-sűrűsödött, mindaddig tartott, még mindent, az ötös találatot is elfeledve, szép csendesen elszunnyadt...
* * *
Az öregember mély nyugalmat színlelve, a kapujának dőlve sütké-rezett az igen melegnek tűnő napfényben. Tegnap pelyhedzett a hó, s erősen fagyott. Ma ragyogón süt a nap. Nem az első és nem is az utolsó szélsőséges fordulat a jelenlegi szeszélyes időjárásban.
Igen, a reá annyira jellemző nyugalom, amely a kívülállónak most is annak tűnhetett, tegnap estétől látszólagos. Valósággal vicsorított a bensőjében kavargó, tőle teljesen szokatlan düh, ám - jött rá - nem düh ez, hanem végtelen csalódás, meg a mai fiatalok miatti kétség-beesése. Megkísérelte - tehette, mert egyetlen lélek sem járt az utcán -, behunyott szemmel maga elé képzelni feldúlt lelkiségének ke-resztmetszetét. Világosan érezte, idegrendszere vastag kontúrjainak egyenkénti szétomlását. Mint szubjektív lény megszűnt létezni, kép-zeletében élettelen tárggyá változott. Az álom és az ébrenlét határán tengve, kábult, alaktalan érzés áradt szét, öntötte el mindenét. Egye-dül a hátát - mennyire furcsa, csodálkozott - érezte a magáénak, ame-lyet a jeges borzongás libabőrössé fodrozott, mert, ha egyetlen nyeletet is megiszik a tejből, amelyet a szép s fiatal postásnő hozott az este, mostanra halott.
A tegnap annyira megdicsért, odaadó, gyér ismeretségük ellenére is hallatlan segítőkészséget tanúsító szépasszony, közönséges gyilkos és tolvaj!
Hamarosan fel kell tűnnie az egészen közeli sarkon - ébredt, némi idő után eredeti énjére. - Vajon, mit szól majd, ha meglátja?
Szegény, öreg, hűséges macskája! - tekerődzött a gondolata szerte-lenül, körkörös hullámokat verve, amelyek közepén ő ájulásig felcsi-gázódott, összetört testtel himbálódzott. Mert, hiába jó az
idegrend-szere, egyetlen pillanatig sem hunyta le a szemét az éjjel. Megállás nélkül törte a fejét, még gondolatainak szertefolyó menetét egyetlen pontnál, amelyet ő megoldásnak nevezett, sikerült eltömítenie...
Végre, a közeli kanyarban, nem váratlanul, hiszen majdnem egy órája várta, feltűnt a szép s fiatal postásnő, aki mihelyt megpillantotta az öregembert a nélkül, hogy lelassított volna, szemmel láthatón megrettenve, menekülésszerűn leugrott a kerékpárjáról. Majd a nya-kát törte.
- Meglepődött, mi? - lépkedett közelebb az imbolygó, a falfehér, a minden ízében remegő asszonyhoz az öregember.
A szép s fiatal postásnő képtelen volt egyenesen állni. A kerékpár-jára kellett dőlnie, másként összeesik.
- Maga... maga! - sziszegte az öregember. Hangja elakadt, valóság-gal ki kellett préselnie a folytatást. - Közönséges tolvaj s gyilkos!
Adja azonnal vissza a lottószelvényemet, amelyet az este ellopott!
A kis postásnő reszkető kezekkel kotort, a zöld színű, meleg egyenkabátja zsebébe.
- Érvénytelen - motyogta eközben remegőn, mintegy mentegető z-ve, testileg-idegileg összeomolva. - Egyik szelvényre, mondták a lot-tózóban, öt helyett hat ikszet húzott.
- Lám, már a lottózóban is járt! - sziszegte, gúnyolta az öregember, mialatt kikapta a nő kezéből a szelvényt, s feldúltan meglobogtatta: - Ezért... ezért a vacak papírért, még ha azt is hitte, hogy 200 milliót ér..., akart megölni? Ennyire lesüllyednie! Én... én a hibbant vénem-ber, bíztam magában, manapság is bíztam, amikor mondják: senki-ben sem szabad megbízni!
A szép és fiatal postásnő halálfehér arca, valósággal eltorzult, maró érzelmeinek zord vihardúlásától.
- Szerencsémre nem ivott a tejből, igaz? - préselte ki a fogai közül az arcához hasonló hangon.
- Előbb, eredeti szándékomtól eltérőn, a rettentően nyávogó macs-kámnak töltöttem a tányérjába, aki mialatt én a vacsorámhoz készü-lődtem, iszonyatos kínok között megdöglött. Ennyire primitíven?
Azonnal nyakon csípték volna, s legalább tizenöt évre elítélik miatta.
Mi történt volna a gyerekével?
- A férjem találta ki - védekezett ösztönszerűn a szép és fiatal pos-tásnő, akinek az átlagosnál sokkal csinosabb arca, még az előbbinél is jobban eltorzult a vonagló kétségbeesésétől. - Ő erőszakoskodott, keverte a sztrichnint a tejbe.
- A legerősebb mérgek egyikét? - háborgott ösztönszerűn hátrálva az öregember.
- A férjem vadőr. A rókákat irtják.
- Persze, lopta?
- Ühüm - bólogatott. - Feljelent?
- Bizonyíték a döglött macska, a maradék tej s ez a lottószelvény - amelyet újból meglobogtatott. - Ám lássa, mi a különbség az istenhí-vő és egy kívülálló gyilkos s tolvaj között! „Miképpen, mi is megbo-csátunk az ellenünk vétkezőknek...” imádkozom naponta. Nem jelen-tem fel, döntötjelen-tem egy éjjelnyi vajúdás, lelkitusa után. Viszont, ez a csalódás! - Élénken szembefordult a teljesen összetört nővel. - Soha többé, de soha többé ne tegye be a lábát a kapumon!
A nap tovább sütött. Selymes, meleg fénye végig-végigsimogatta a hókristályokat amelyek, mivel mindent hallottak, meghatódottságuk-ban könnyezni kezdtek. Ahány, annyi könnycseppecske csillogott az öregember körül, aki mindezt az angyalok örömteli sírásának vélve megfordult, és visszaballagott a kapuján át, be a nyári konyhájába.