A két öregember némán néz maga elé. Egyikük fanyarul bólogat, másijuk elkeseredetten harapdálja a szája szélét. Emlékek gyűlnek, nehezednek rájuk szakadatlan, mígnem az öregember, két karjával a vissza nem hozható időbe kapaszkodva, betegségéből adódón bi-zonytalanul toporog, egyszersmind álomba ringató, s a hajdani ki-mondatlanul is magával hordozó emlékeket ébresztő tekintetét, rám nem szegezve, fel nem horkan:
- Bizony, bizony megöregedtünk.
- Még az csak - vág közbe, idős kora ellenére is ránc nélküli, még mindig kellemes arcú öregasszony -, de az, hogy senki sem nyitja ránk az ajtót! Így csak ketten, mindig csak ketten tartózkodunk ebben a nagy lakásban.
- Mindenki elfelejtett bennünket - jegyzi meg, s az idő örök idő t-lenségébe burkolódzva nézi egy ideig padlót, majd ugyanazon póz-ban mondja tovább: - Pedig, ha valaki, mi igazán sokat tettünk ezért a városért.
Rövidke hallgatás után, meghitt emlékek rebbennek fel a múlt ré-gen elfelejtett fészkéből, mialatt egymás szavába vágva, folytatják:
- Bemondták a „hangosban” - így nevezte a városházára szerelt hangszórót -, mi mentünk. Lapátot, ásót, gereblyét, kapát vittünk s dolgoztunk. Egész vasárnapokat, sokszor hétköznap délutánokat, ké-ső estig, s nem ám egyszer-kétszer, hétről hétre, hónapról hónapra, évekig dolgoztunk társadalmi munkában. Szécsényért! A kastély-kertben utakat szélesítettünk, gazoltunk, kövekkel raktuk ki a virág-ágyak széleit, bemeszeltük, díszbokrokat ültettünk...
- Tereket rendeztünk, virágokat ültettünk ki, ápoltuk azokat, épít-kezésekkor alapgödröket ástunk, betont kevertünk, hordtunk oda, ahová kellett... - Sorolják, csak sorolják mimásokat még szüntelen.
- Még kukoricát is törtünk, de hol! - csendesíti le a felesége -, em-lékszel apukám, holott nem voltunk tsz-tagok. S halastó, meg a Fe-hér-hegy?
- Mindegy milyen színekben, mi dolgoztunk, bár nem titok: világ-életünkben baloldaliak voltunk - vált témát az öregember. Úgy ra-gyog a szeme, mint akitől örökre búcsúzni készül a fény. - Erről jut eszembe: régebben, ha másért nem, a tagdíj miatt fel-felkeresett ben-nünket valaki. Manapság, azért sem jönnek. Már a taggyűlésekre sem hívnak bennünket.
- Biztosan fiatalítanak. Igaz is, övék a jövő, miénk a múlt - sóhajt közbe az öregasszony. - Vöröskeresztes küldetés: öregek ápolása, lá-togatása, véradás és minden ingyen. Nőszövetségi alapító tag va-gyok...
- Én évtizedekig tanácstag voltam. Nem kaptunk érte fizetést, mint manapság az önkormányzati tagok.
- És a Hazafias Népfront elnöksége? Meg az én részvételem a sok-sok bizottságban!
- Nincs ebben a városban a fordulat óta semmi. - Így nevezi a rend-szerváltást. - Semmi sem, anyukám! - erősíti meg a feleségét az öregember.
Hol egymást, hol a földet lesik. Ők, a kialudt tűz, amely sohasem izzik, lángol fel, még füstölög egy ideig és vége.
Hová távozott a gondolat, tűnt el szemükből a fény, mivé lett a csend?
- Gyerekünk, unokánk nincs - rebegi inkább, mint suttogja az öreg-asszony valamivel később, olyan hanglejtéssel, mint férjét vesztett özvegy, a temetés utáni valahányadik napon. Annyit, de annyit sírt, hogy minden ereje elfogyott. - Egyetlen kislányunk...
- Kétéves volt, és megégett szegény - suttogja a férje, majd nyílván, hogy feloldja a közéjük telepedett gyászt, kapkodón másra tereli a szót. - Barátok, munkatársak, mind meghaltak. Még a jobb és a bal-oldali szomszédaink is kicserélődtek.
- Ne értse félre! - eszmél fel előbbi gyászából az elaggottságában is csinos öregasszony. - Nem segélyt, csomagot, netán ápolást várnánk.
Mindenünk megvan. Vígan eléldegélünk a két nyugdíjból, sőt alkal-mi bejárónőre, fodrászra is telik.
Néma csend telepedik ránk. A két öreg mozdulatlanságába is bele-ívódik: mind a négy karjukkal belekapaszkodnak a vissza nem
hoz-ható időbe. S a csend, csak toporog, toporog, mígnem az idő örök időtlenségébe burkolózva megáll. Úgy tűnik néhány pillanatig, mint-ha semmi, de semmi nem történt volna az eltelt évtizedekben, csak megöregedtek, holott nem így van, érezzük mind a hárman. Óriás változások történtek...
A nyomasztó csendet megint a széparcú öregasszony töri meg.
- Sírhelyünk, sírkövünk a kicsinyünk mellett van, mert ő nekünk, hiába az eltelt több évtized, örökre a kicsinyünk marad. Megspórolt, félrerakott pénzünk a temetésünkre bőven elegendő, sőt annyi tarta-lékunk van, amennyi betegség, baj esetén kisegít bennünket.
- Jó szót, csak egyetlen jó szót mondhatna valaki!
- Hogy vannak? Élnek? Ilyeneket...
- Az is jó lenne, ha netán a polgármester is...
- Nem, anyukám! - tromfolja le az öregember a feleségét. - Ne jöj-jön! Van annak éppen elég baja nélkülünk is.
- Nem hagytad befejeznem - inti meg szelíden a felesége. - Nem azt akartam mondani, hogy személyesen keressen fel. Hívjon meg ben-nünket, öregeket, akik sokat tettek ezért a városért, mert ha nehezen is, beballagnánk, s tájékoztatna bennünket a város sorsáról. Hátha adhatnánk némi tanácsot, netán segítséget neki.
- Nem, nem segélyt - teszi a felesége vállára kezét az öregember -, vagy csomagot kérünk.
- Jó szót, egyetlen jó szót - hangzik, utólagos visszhangként az előbbi mondat, a kellemes arcú, a nagyon öregasszony szájából.
- Olvassuk a helyi lapban - néz a távolba a nagyon öregember -, hogy újabban hány világi és egyházi karitatív szervezet alakult, mű -ködik a városunkban. És... és semmi, senki.
- Az öregség - bölcselkedik az öregasszony, az asztalterítőt simo-gatva, mintha nem létező morzsákat söpörgetne le - sok mindenre rá-döbbent. Arra is: már csak álmaink vannak, lehetnek, mert azok van-nak, amelyek sohasem válnak valóra. Mit tehetünk? Más híján bele-törődünk.
- Bizony, bizony, ha nehezen is beletörődünk - kontrázik rá a férje.
Tóth Árpád gondolatainak örvénylése közepette: „Múltnak háttal, halállal szemközt...” nézik egymást. S kialudt tűzként, amely sosem izzik, lángol fel többé, csak füstölög, füstölög..., hallgatnak.
* * *
A nagyon öregember, beszélgetésünket követő hónapokban, több hónapja betegeskedett már, elhunyt. Éjjel, álmában érte a halál.
Szép temetése volt. A búcsúztatót a régi párttitkára mondta, aki so-sem látogatta meg...
A felesége, a nagyon öreg, de még mindig széparcú asszony, egyik magán szociális otthonba költözött. A teljesen berendezett, gépesített házukat, állítólag a városra hagyta, amelynek ők csak adtak, kapni viszont semmit sem kaptak...