- Már megint loptál, Domonkos?
- De a biciklit visszavittem.
- Jó... jó, de megszegted a tízparancsolatot. Újabb bűnt követtél el.
- Tehettem mást, amikor valósággal kínálta magát? Szinte rám kia-bált: pattanj rám, Domonkos! Fáradt voltam, oszt szót fogadtam neki.
Ha bűnt követtem is el, jóvátettem. Visszavittem.
- Bocsánatot kértél-e? Nem. Nekitámasztottad a falnak és otthagy-tad.
- Senki sem volt ott. A senkitől meg, hogyan kértem volna bocsá-natot?
- Ne beszélj mellé!
- Isten bizony... - a szájára ütött. - Folyjon ki mind a két szemem - helyesbített együgyűn -, ha láttam ott valakit. Visszatámasztottam, oszt rászóltam: maradj magadnak, megest hazakutyagoltam. Bőrig megizzadtam. Kutyául megszenvedtem miatta.
Domonkos sánta volt, s ha nem is púpos, hajlott hátú. Meg szelle-mileg, finoman mondva: „elmaradott”.
- Most nem a kerékpárról, a létráról van szó, Domonkos fiam!
- Szegény ember vagyok, ő meg gazdag -, mármint akitől ellopta. - Mit számít neki az a nyamvadt létra!
Domonkos suszter mester, egészen pontosan: amolyan, régimódi, szegény, ám félkegyelmű létére is „aranykezű” varga volt. Néha-néha talpalt: féltalpat, mikor szegecselt fel egésztalpat, amint dukált:
faszegekkel, talán már nem is emlékezett rá. Foltozott, flekkelt, cipő -sarkakat, szandálpántokat, táska fogókat s mimásokat javítgatott.
Olykor-olykor megfejelt egy-egy cipőt. Azt is régen, talán még se-gédkorában a mesterénél. Ha nem akadt munkája, papucsokat készí-tett, és eladta a piacokon.
- A régi létrám - védekezett tovább önkéntelenül - elkorhadt. Né-hány foka hiányzott is már. Nagyon hideg tél volt, oszt eltüzeltem.
Újra meg nem telt. Biztosan megbocsássa a Jóisten.
- Ha feloldozlak. Én viszont nem oldozlak fel addig -, merthogy Domonkos gyónt -, amíg vissza nem viszed a létrát oda, ahonnét el-loptad.
- Ez - vakargatta meg eddig összekulcsolt balkezével a fejét - két okból is bajos lenne. Iparos létemre az egész falu a szájára venne. A sok vénasszony, mind rám szállna. Gágognának. Kiátkoznának a fa-luból. S miként jutnék fel a padlásomra?
Mert Domonkos teljesen egyedül élt. Se kutyája, se macskája. Háza - egy sem akadt már olyan a településen - nádfedeles. Kertje sehol.
- Domonkos, Domonkos! - neheztelt tovább a plébános.
- Jól van, no! Megértettem, ám nem nyugszom bele. Magához a Jó-istenhez fellebbezek. Mert mindenkinek, még a plébános úrnak is van gazdája.
Ezeket az utóbbi szavakat nem mondta ki. Magában morzsolgatta szét ajkainak szűkre nyitott résén, miután csak úgy, tessék-lássék, ke-resztvetés és dicsértessék nélkül kilépett a gyóntatószékből.
Így is történt.
Ennek előtte azonban, csupán spekulatív módon gondolkozva, egy-ben félve a Jóistentől, mert Ő mégis csak nagyember, vélte, legna-gyobb úr a világon, miként, hogyan járulhatna elébe csak úgy: egy sánta, majdnem púpos, szegény suszter? Mással kísérletezik.
Előbb elmegy az evangélikusokhoz: Isten itt s ott ugyanaz, és áttér.
Állítólag ott nem kell gyónni. A pap felszólítja a híveket, hogy bán-ják meg a bűneiket. Megveregetik-e a mellüket, nem tudja: Szánom-bánom, és kész! Jöhet az Úrvacsora. És a létra marad.
Rosszul számított. A tiszteletes úr, előbb kinevette, majd hossza-dalmas magyarázatba kezdett, amelyet a tisztesség látszatáért, meg elvégre iparos ember ő, úgy tett, mintha értené, holott dehogy értette, gyakran bückölve lesett a papra, aki végül azzal bocsátotta el: rágja át, szálljon magába, imádkozzék, és ha végleges döntésre jutott, ke-resse fel újra!
Nem keresi fel - határozta el. - Áttér zsidónak.
Másnap bekutyagolt a közeli városba, ahol az öreg, szakállas, s igen bölcsnek tartott rabbi örömmel fogadta.
Miután a maga módján elmondott, ha nem is mindent, ezt-azt jól kitekerve, a bölcs rabbi rámosolygott, s megsimogatta a szakállát.
- Amint hallgattalak - repdestek, felvert madárként a szavai - nem voltál jó katolikusnak, bizonyosan érzem: nem lennél te jó zsidónak sem. Menj tovább Isten hírével!
Se az, se ez nem sikerült - morgolódott hazafelé sántikálva. Míg-nem a homlokára csapott. - S a templom? Magához a Jóistenhez fel-lebbez, aki mindenkinek: a plébános úrnak, a tiszteletes úrnak, a rab-binak is ura.
* * *
Illedelmesen, az egyetlen öltönyébe bújva lépett be az üres temp-lomba, ahová ha máskor nem is, vasárnaponként, jó iparos, mester-emberhez illőn eljárt, mert élt, volt a helyzete amilyen, a rang..., a rang neki is dukált, noha a miséket rendszerint végigaludta.
Az első padsorig sétált, térdet hajtott, s nekitámaszkodva pad szé-lének, egyik képtől, szobortól a másikig, jobbra-balra lesett.
- Jó... jó, de melyik a gazda? - motyogta. - Nem őket, magát a Jóis-tent kereste. Ő, pedig sehol.
Beült a padba, amelyiknek az előbb nekidőlt.
- Aha! - akadt bele a szeme az oltár közepén a szentségtartó szek-rénybe, ám azon nyomban megcsavarta a fejét. - Az oltárhoz csak maga a plébános úr léphet fel, nyúlhat bele abba a micsodába, ő nem!
Fellesett a mennyezetre.
- Ő lesz az! - mutatott az egyik freskóra. - Az a szakállas, a tizenkét apostol között. Mígnem megint megtorpant. - Nem a! - jutott eszébe.
- Ő Jézus úr, az egyszülött fia a tizenkét tanítványával. - Mert meg-számolta. - Igaz, egyszülött fiú - morfondírozott tovább, fejével, ke-zével segítve. - Ő is átadhatná a fellebbezését, de ki tudja él-e, ha egyszer keresztre feszítették, ámbár az is igaz, feltámadt, de ha egy-szer ő magával az Istennel akar beszédbe elegyedni, s fellebbezni hozzá!
Tovább csóválgatta a fejét, lesett fel a mennyezetre.
Addig-addig bámult, egyik freskóról a másikra, válogatta szét a ké-peket, amíg elszunnyadt.
Arra riadt fel, hogy valaki rászólt:
- Domonkos, Domonkos, már megint loptál?
- A plébános úr! - Szemét mind a két kezével dörzsölgetve felug-rott. Ám, legnagyobb ámulatára senkit sem látott maga előtt s mel-lett.
Riadtan lesett erre-arra, körbe.
- Csak nem maga az Úristen szólt hozzám - riadozott.
- Mindent tudok - hallatszott mennydörgésszerűn. Cikázó villámlá-sokat látott képzeletében maga körül fel-felvillanni. - Ne bohóckodj itt! Menj ki!
- Isten, maga az Úristen az - reszketett minden ízében, majd, amint bice-bóca lába engedte, eszeveszetten rohant ki a templomból.
S mit látott!
Egy ismeretlen, mert nem idevalósi ember - mindenkit ismert a fa-luban, és sötét sem volt még - létrát cipelt a vállán. Alakja ködszerűn, hol felrémlett, hol beleveszett az idegent körülvevő bárányfelhőkbe, mígnem óriási buborékká vált minden, és szétpattant.
Lába a földbe gyökerezett. Erősen lihegve vakargatta meg a feje búbját.
- Csak vissza kell vinnem azt a nyamvadt létrát!