- Álljon meg! - szólt rá a portás, feladatának magas létrájáról eré-lyesen Kovács Pálra, miután az a portásfülke elé ért.
Műszak vége volt. Többen is elmentek Kovács Pál mellett, aki mu-tatósan körbeforgatta a fejét, hogy neki szólt-e, netán másnak, holott jól hallotta, meg tudta is: ilyen nevezetű melós nincs több az egész Salgótarjáni Öblösüveggyárban, csak ő. De hát...?
Nem tétovázhatott sokáig, mert a portás kilépett a fülkéjéből. Mel-léje sietett, és nyársra szúrva szigorú, sűrű, hosszúra nőtt szemöldö-kével övezett tekintetével, ellentmondást nem tűrőn a vállára rakta a kezét.
- Maga, maga, szakikám! Jöjjön be szépen a portásfülkébe!
- Azonnal - szívélyeskedett, holott a pokolba kívánta, s hej de sze-retett volna elmenekülni, netán a föld alá süllyedni szégyenében.
Leginkább a körülötte állók miatt. Mert akit kiszúrnak, mi másért, ha nem lopással gyanúsítják. - Csak-csak - hebegte, zavartan ide-oda kapkodón - ledobom a táskámat...!
- Nem, nem! Hozza be azt is! - förmedt rá a felettes emberek ma-gaslatáról letekintőn.
Elindultak.
- Nyissa ki a táskáját - hangzott már bent a portásfülkében a nem kívánatos, a hallani sem jó felszólítás.
- Minek nyissam ki? - huzakodott, óckódott ott ugyanúgy, mint kint előbb, kibúvót keresve lehetetlen helyzetéből, Kovács Pál.
Még az előbbinél is jobban szégyellte most magát, ugyanis az egész falnyi üvegablakon át, többen is belestek.
A portás hivatali fölényét kinyilvánítón, mert ha már ilyen lehető -séget adott neki az Úristentől vezéreltetve a gyár vezetősége, hej de jól s mennyire büszkén, fölényeskedőn ki tudta nyilvánítani.
- Nyissa, vagy rendőrt hívjak?
Kovács Pál, még jobban elfehéredett. Kezei remegtek. Hol izzadt, hol a hideg rázta, mialatt nehézkesen: hol ezt, hol azt babrálgatva, holott az igen kopott, a régimódi aktatáskán csak egyetlen zár volt,
más minden leszakadozott. Egyszerűen ki kellett volna kattintania, és kész!
A táskában, a gyárból kilopott, tömör üvegből készült, kisalakú Rákosi Mátyás mellszobra lapult.
* * *
A háromtagú fegyelmi bizottság: a párttitkár, a szakszervezeti titkár és az üzemvezető, aki egyben a gyár főmérnöke is volt, másnap ült össze.
- Miért akarta ellopni ezt a szobrot, amelyet ha nem áll a helyzet magaslatán, nem leplezi le az éber portásunk, valóban el is orozza? - mutatott a főmérnök az asztalon lévő, kis Rákosi szoborra.
Kovács Pál, akit az öntödéből hívattak fel az irodába, számított rá, hogy a fegyelmi bizottság elé állítják, netán azonnali hatállyal elbo-csátják, mind a két kezét tördelve, erősen elgondolkodón -, noha ott-hon alaposan átrágta, hogy miként fog védekezni -, minden ízében reszketőn, szavait széthúzva, kissé hebegőn válaszolt:
- Sztahanovista vagyok. Otthon se Sztálin, se Lenin, se Rákosi, nemhogy szobor, még kép sincs. A kredencembe szántam. Hadd lás-sa a gyerek, az asszony, meg mindenki, aki ellátogat hozzánk! Tu-dom, nem szép dolog a lopás, de ha egyszer annyira megtetszett az a szobor! Meg ugye a párt, noha még nem vagyok párttag...
Elhallgatott. Bárgyú bűnbánattal leste a földet, zavartan rugdalta a szőnyeget.
A három férfi, mint a fegyelmi bizottság tagjai, jelentőségteljesen összenéztek.
- Menjen ki! - szólt rá ezután a párttitkár. - Tárgyalunk, utána be-hívjuk, és közöljük a döntésünket.
A fegyelmi bizottság, tekintettel arra, hogy Kovács Pál sztahano-vista, munkateljesítménye kiváló, eddigi példamutató, öntudatos ma-gatartására -, meg mi másért tette, amit tett, minthogy igen tiszteli, sőt szereti Rákosi Mátyás elvtársat - megszüntette a fegyelmi eljá-rást. A szobrot - azzal a figyelmeztetéssel, hogy máskor ne lopjon,
szóljon az üzemvezetőjének, aki kellő megfontolás után teljesíti, ha teljesíthető a kérése - neki ajándékozta.
A műszak végeztével Kovács Pál tüntetőn magasba emelve az ak-tatáskáját, masírozott ki a portás előtt, aki mérgesen morogva hátat fordított neki.
Másnap a gyár igazgatójának utasítására, a műszaki vezető az üzem valamennyi sztahanovistájának és kiváló munkásának, egy-egy, tö-mör üveg, Rákosi mellszobrot ajándékozott.
* * *
A harmadik napon, Kovács Pál kajánul, a kapuban ácsorgó portás felé nyújtotta az aktatáskáját.
- Szobor van benne. Ha nem hiszi, nézze meg!
Ő csak azért is, durcásan kikapta kezéből a kitömött s igen nehéz táskát, és a köréjük gyűlt, kíváncsiskodók, sunyin röhicskélők szeme-láttára -, akikről maga, Kovács Pál gondoskodott, hogy ott legyenek, s mindent lássanak - kinyitotta. Egyébként senki sem szerette a por-tást: durvának, fölényeskedőnek, kivagyi, piszlicsári dolgokba be-avatkozó, tudálékos, sőt besúgónak tartották a gyár alkalmazottai.
Olajos rongyokba burkolt, vastag, öntött üvegdara-bog voltak ben-ne, meg egy cédula.
Hülye vagyok! - ez volt ráírva ákombákom nagy betűkkel.
Óriási röhej tört ki, amely közepette a portás: megbánja ezt még maga - fenyegetődzése közben, leforrázottan a fülkéjébe vonult.
Még aznap panaszt tett a főnökségnél, hivatalos személy -, mert mi más lenne ő, ha nem az - munkavégzése közbeni akadályozása, meg-sértése, kigúnyolása miatt, ahol azt a választ kapta: Ne molesztálja állandóan az üzem öntudatos, sztahanovista dolgozóit! Legyen kissé rugalmasabb! Nevessen velük a viccelődéseiken, akkor békén hagy-ják!
* * *
Kovács Pál, az ezt követő napokban kifelé menet a gyárból, magas-ra tartotta az aktatáskáját, s felkiáltott:
- Kakukk! Szobor van benne!
- Menjen a..., tudja hová! - vágta rá zordon a portás, s tüntetőn el-fordult.
* * *
Kovács Pál, összesen húsz-harminc kisméretű, öntött üveg - köztük hány Lenin, Sztálin, Rákosi szobrocskát, nem tudni - lopott ki a gyárból, adta el a közeli városok ószereseinek. Szép summa pénzt kapott értük.
Csak egyetlenegyet: az elsőként ellopott, az elkobzott, ám vissza-kapott Rákosi mellszobrot tartotta meg, amely 1956-ig, hol itt, hol ott hánykódott a háznál. Telenként diót törtek vele, nyaranként a gyere-ke a pajtásaival játékszerként használta: Ki tudja messzebbre dobni a homokba? Spárgát kötöttek a nyakára, s az általuk faricskált bábok ütőjeként az egyik fára akasztották: s ki tud több bábot ledönteni ve-le, felkiáltással meglóbálták...
* * *
Az 1956-os forradalom első napján a gyereke, a pajtásai, az anyja, s Kovács Pál, mint az apja odacsődítése után, ünnepélyes mozdulattal:
mindent a maga helyére felkiáltással, a már csak locsolásra használt kútjukba dobta.