Rózemberg Lipótot, a kisváros igen ismert s köztiszteletben álló szatócsbolt tulajdonosát, akit városszerte mindenki ismert - egysze-rűen Rozi bácsinak becézték, amiért ő egyáltalán nem haragudott - és feleségét, meg a két gyerekét, először a város egyik kieső részén kije-lölt - valamikor fadepó volt, s szintén zsidó emberé - gettóba kény-szeríttették. Fekhely, tisztálkodási lehetőség semmi. WC egy, az is az udvaron. Néhány asztal, lóca, néhány ölnyi szalma a kövön, és kész!
Egy hétnyi, förtelmes nyomorúság után, Németországba hurcolták őket.
Az egyébként is betegeskedő felesége, már a marhavagonban - ál-latmód összezsúfolva, éheztetve, szomjaztatva, saját mocskukban fet-rengve - meghalt. Valamelyik állomáson, Rozi bácsi és a két fia sze-meláttára, siratásuk, jajgatásuk, a hajuk, a ruhájuk megszaggatásának közepette, kiemelték. Ők, utána ugráltak, mert bárhogyan történt s van is, csak részt akartak venni a temetésén.. Visszazavarták őket a
„helyükre”.
Ki tudja hol s miként, elföldelték.
A két fiát, a marhavagonból történő, zűrzavaros „kilakoltatásuk és osztályozásakor”, tiltakozásuk ellenére, elszakítva az apjuktól, másik csoportba sorolták.
Sosem tudja már meg: az állandó koplalástól, a nehéz munkától, a verésektől-e, vagy természetes halállal haltak meg? Meglehet, a sok ezer társaikhoz hasonlón, egyszerű kísérleti alanyként „felhasználva”
meggyilkolták őket.
Egyedül, csontig-bőrig lefogyva, testileg-lelkileg összetörten, meg-roggyantan érkezett haza a régi házába.
Miután végigjárta a teljesen üres, a kifosztott helységeket, mert kik-mik, mindenüket széthurcolták, ellopták. Szeretteit, a tragikus múltját s a sanyarú jövendőjét siratón: a kilakoltatásuk, az emberi méltóságuk megalázásait, a szerettei, mindegy milyen formában tör-tént meggyilkolása után, lesz, ami lesz, semmiként sem folytatása az ezelőtti itteni éveinek. Senki sem huzigálhatja ki azokat a tüskéket,
mérges nyilakat, amelyeket, de hányat beleszurkáltak, gyógyíthatja be az örökké sajgó sebeit.
Imádkozni akart az Örökkévalóhoz. Hálát mondani, a poklokbeli sikeres kiszabadulásáért, hazaérkezéséért. Ám a feltörő zokogásán kívül egyetlen hang sem buggyant az ajkára.
Az élet tovább rohan, a maga kifürkészhetetlen útján, s neki, mivel sikerült kiszabadulnia a poklok poklából, mindegy hogyan, milyen formában, milyen minőségben, élnie, dolgoznia kell.
Mindezek jegyében, miután sikerült végre lelket verni önmagában, erőt venni az ezentúl örökösen s mindenüvé magával cipelő fájdal-mán, elsőként régi, lepusztult, szatócs üzletét hozta, hozatta rendbe.
Ezután kiváló őseitől örökölt, génjeibe ívódó kereskedőként, ilyen-olyan segélyekből, adományokból s hitelekből az akkori sivár, már-már lehetetlen állapotokat, helyzeteket meghazudtolón „feltöltötte”
áruval...
Ha éppen nem volt vevője, régi szokása szerint a boltja ajtajában ácsorgott. Hosszú, kék kötényét simogatta éppen, amikor, egy a kira-katát leső, kopott ruhás, mezítláb ácsorgó, ismerős kisfiút fedezett fel.
- Te? - szólította meg barátságosan.
A kisfiú illedelmesen - talán hízelgett, meglehet minden hátsó szándék nélkül, pusztán jólneveltsége okán - kezitcsókolommal kö-szöntötte.
- Csak nem vásárolni akarsz? Igaz is...! Anyukád? - érdeklődött a mindenkit számon tartó, a nemcsak a kisfiút, a kisvárosban szinte mindenkit, így a szüleit is ismerő, a jóságos, a testileg-lelkileg meg-rokkant, akiről mindenki azt hangoztatta: nagyon jó kereskedő, de elődeitől eltérőn, sosem gazdagodik meg, a szelíd, a szegényeket fel-karoló..., erőn fölötti adakozása miatt. Egyébként, Rozi bácsi senkire sem haragudott. Senki iránt nem táplált gyűlöletet, elhurcolása, fele-sége és két fia meggyilkolása miatt. Elhurcolóik, gyilkosaik nem eb-ből a kisvárosból valók, ahol egyetlen nyilas s más ellenségük nem akadt annak idején, sőt a maguk módján segítették... S egyébként is, a kisfiú anyja gyakran bejárt hozzájuk: segíteni a betegeskedő
felesé-gének, takarítani, mosni, ezt-azt tenni. Mert, valamennyi munkát megragadott, férje halála után, a gyermekét egyedül nevelő asszony.
- Már hazajött a kórházból - kesergett a fiúcska, némi örömmel telí-tett fennhangon, kissé közelebb lépve Rozi bácsihoz. - Meg kell erő -södnie, mert gyenge.
- Amúgy - húzta a szót elgondolkozón, jutva ez-az eszébe -, hogyan álltok otthon, kisfiam? Mármint... - akart magyarázkodni, kérdező s-ködni, mert ugye ő sokáig „távol” volt, s mióta itthon van sem hallott róluk semmit, de belesült, amiért zavartan összehúzta az ajkát s el-hallgatott.
- Anyu sokat betegeskedett - értette el a kisfiú. - Felmondtak neki a munkahelyén. Segélyekből élünk, egyelőre.
- Cipőd? - lesett a lábára. - Merthogy mezítláb vagy, holott eléggé hűvös van.
- Béla bácsinál van. - A cipész volt. - Holnapra csinálja meg. Ki-lyukadt. Foltot varr rá.
- Régóta ácsorogsz itt?
- Ha...át - vonogatta zavartan a vállát, húzta össze a nyakát a kisfiú.
- Akkor mégiscsak vásárolni akarsz.
- Egyetlen fillérünk sincs most. Nem is lesz a következő segélyig...
De, nagyon szép az áruja, Rozi bácsi, azt nézegetem - fordított egyet szavainak játékszekerén a kisfiú.
- Gyere be! - hívta Rozi bácsi, elfátyolosodott hangon a kisfiút.
Amikor az melléje ért, bátorítón a vállára rakta a kezét.
- Kereskedő vagyok. Tudod mi a jelszavam? Semmiért semmit, va-lamiért valamit!
- De... de - hebegte az igen okos szemű kisfiú, elértve Rozi bácsi szavainak értelmét - nekünk..., nekem semmim sincs.
- Valamid csak van, mert szokd meg: valamiért valamit, semmiért semmit!
- De ha egyszer, nekem tényleg semmim sincs - siránkozott, szo-morú grimaszokat vágva a kisfiú.
- Kotorj a zsebedbe! Hátha, találsz benne valamit!
A kisfiú kapkodón s erősen zavartan forgatta ki, ahonnét végül is, remegőn, riadtan, merthogy semmi, de semmi értékes valamit nem
talált, csak egy féloldalún lekopott, kifakult, zöld színű, a teniszlab-dánál jóval kisebb, tömörgumi labdát húzott elő, mutatta fel reszke-tőn.
A gyerekek nagyon szerették, ezt az oroszoktól importált, tömör gumilabdákat. Az aszfalthoz csapták. Magasba ugrott, ők sikítva, ne-vetve igyekeztek, futkostak, egymással versengve elkapni. Nagy kincsnek számított akkoriban a gyerekek körében.
- Na látod! - szólt rá mosolyogva Rozi bácsi -, csak találtál valamit!
- Gyere, tedd a pultra! Cserébe csomagolok valamit anyukádnak, mert neki, hogy megerősödjék, új erőre kapjon, ennie kell!
Az acélfogason lógó sonkához lépett, és leszelt egy szeletet. Mellé-je, a spárgán lógó, füstölt csülökből is berakott egy darabot, majd a pult melletti ládákból zöldborsót szedett ki, rakta külön zacskóba, ezután a pultról, kiflit, zsömlét, kenyeret, kekszet, meg sok minden mást csomagolt be.
A kisfiú könnybe lábadt szemei miatt, egyáltalán nem bogozhatta ki, mi másokat. Csak akkor eszmélt fel, magába roskadtan, hálásan, könnyei fátylán átmosolyogva, miután a hatalmas zacskót a kezébe nyomta.
Nemcsak hálálkodásra, megköszönésére sem maradt ideje, mivel Rozi bácsi mind a két kezével egyszerre, az ajtó felé tolta.
- Siess haza! Ezt a labdát meg - elengedte, ő visszalépett a pultjá-hoz -, visszaadom. Nem szeretem a zöld színt. Cseréld ki nekem pi-rosra, és hozd vissza!
Felvette, a kezébe nyomta, és tovább tolta kifelé.
A kisfiú, rá harmadnapra jelent meg újra. Miután illedelmesen kö-szönt, a sok dobálástól, meg a gyenge minőségétől, az előbbinél is kopottabb, rózsaszínű, tömör gumilabdát rakott le a pultra.
- Meghoztam - csak ennyit mondott.
- Ez... ez - felvette, megforgatta az ujjai között - neked piros?
- Ha...át! Sajnos, csak ilyenre tudtam elcserélni.
- Tedd el! S addig keresgélj, cserélgess, amíg igazi pirosra nem lelsz! Hanem, várj csak egy kicsit! Még mindig mezítláb vagy?
- Talán holnapra lesz kész. Flekket is rak rá Béla bácsi, merthogy lyukas a talpa is.
Rozi bácsi a pultja alól egy pár, használt, kitaposott, de még visel-hető cipőt húzott elő.
- Neked szántam. Biztosan jó lesz a lábadra.
- Köszönöm szépen! - hálálkodott a kisfiú, Rozi bácsi jóságától elérzékenyülten, könnyes hangon, miközben átvette. Szégyenében, zavarában, mert egyáltalán nem volt ilyesmikhez szokva, máris in-dulni akart.
- Várj! Ne fuss el! - szólt utána Rozi bácsi. - Addig, amíg nem sike-rül kicserélned ezt a gumilabdát igazi pirosra, csupán hitelbe, mert ne feledd: valamit valamiért, semmit semmiért! Csomagolok valamit anyukádnak,
Ugyanúgy, amint a múltkor, alaposan megpakolta a nagy zacskót élelmiszerekkel s édességekkel, amit a kisfiú kezébe nyomott.
Ez megismétlődött néhányszor, mert Rozi bácsi mindig talált vala-mi kifogást a tömör guvala-milabda színében, közben alaposan felpakolta a kisfiút minden jóval. Amikor visszaadta a labdát, kezébe nyomta a nagy zacskót, mindig hozzátette: Csak hitelbe, amíg olyan gumilab-dát nem találsz, amelyet elfogadok, mert szokd meg, kis fiam: Sem-miért semmit, valaSem-miért valamit!
A kisfiú anyja közben megerősödött. Szerencséjére visszavették ré-gi munkahelyére is, takarítónőnek.
Éppen a fia kezét fogva, Rozi bácsi üzlete felé tartott, hogy megkö-szönje azt a sok mindent, amikkel elhalmozta betegségének idején, amikor meghallotta, hogy Rozi bácsi meghalt.
Az üzletében, áru átvétele közben rosszul lett. Összeesett. Orvost hívtak. Jött is azonnal, ám mire a kihívott mentő megérkezett, hiába az orvos jelenléte, élesztgetése..., meghalt.
Zsidó szokás szerint másnap temették.
A szertartást a szomszéd városból kihívott rabbi végezte. Mivel kedvességéért, előzékenységéért, a mindent a vevőért jelszót, nem-csak hirdető, be is tartó Rozi bácsit rengetegen szerették, igen sokan részt vettek a temetésén.
A szertartás a vége felé tartott, amikor egy kopott ruhás, kitaposott cipős fiúcska, akit senki sem vett eddig észre, a résztvevők legna-gyobb ámulására, sőt megütközésére, kivált közülük, és sietve, a
ko-porsót éppen lezáró embereket megelőzőn, a ravatalhoz lépett. Időt s lehetőséget sem engedve a megelőzésére, a fehér lepedőbe bugyolált Rozi bácsi kinyúló kezébe nyomott egy piros, tömör gumilabdát.
* * *
Rózemberg Lipót, már napok óta bolyongott, valahol fent a rózsa-színűre kicsipkézett felhők között, amikor, legnagyobb ámulatára s megkönnyebbülésére, ahhoz a hegyhez ért, ahol Mózes megalkotta, vagy kapta s lehozta azt a kőtáblát, amelyre a tízparancsolatot vésték.
Elképzelhetetlenül gyönyörű, hatalmas aranykapu előtt két, szakál-las s ismert, tógás öregember, mintegy azt hűen őrizőn, le s fel jár-kált. Az öregebbik Ábrahám, a fiatalabb Mózes volt.
- Sálem! - köszöntötte őket megszeppenve Rozi bácsi.
- Sálem, neked is, fiam! - fogadta kegyesen Ábrahám. Megállt, ám Mózes tovább járkált, le s fel. - Mi járatba vagy itt, amint elnéztelek, régen leselkedsz.
Be szeretnék menni azon a szép, nagy aranykapun.
- Valamiért valamit, semmiért semmit! Mid van?
- Ez az egyetlen lepel, amelybe burkoltak. Más semmim nincs.
- S az, amit a kezedben szorongatsz?
- Értéktelen, tömör gumilabda. Egy kisfiú nyomta a kezembe.
Feléje nyújtotta, hogy megmutassa.
S az iménti, tömör gumilabda hirtelen fényleni kezdett. Arannyá változott.
- Ez neked semmiség! - fedte meg Ábrahám, Mózessel együtt, aki kíváncsian melléjük lépett. - Valamiért valamit. Ezt! Add ide!
Átadta, mire Ábrahám azonnal megérintette botjával, a hatalmas, a fénylő, a gyönyörű s díszes aranykaput, amelynek mind a két szárnya egyszerre kitárult.
Vidám, emberi füllel érzékelhetetlen zene áradt ki a mindent ellepő aranyfelhőkből. Ábrahám, a zsidók ősatyja kiáltására, több millió kar nyúlt ki hívogatón, Rozi bácsi felé.
A felesége és a két gyerekének a keze is közöttük volt.