A Vág alsó folyásánál, Érsekújvártól tizenhat kilométerre fekszik Tardoskedd. A helység 5280 lakosával Szlovákia legnépesebb faluja. Az itt élõ emberek 78 százaléka ma is magyarnak vallja magát. A község négy óvodát mûködtet: két magyart, két szlovákot. Van két teljes szervezettségû általános iskolája: a magyar és a szlovák. A helyi önkormányzat negyedévente kétnyelvû újságot ad ki Tardoskeddi Hírmondó címmel.
A település kábeltelevíziója vasárnaponként kétórás mûsorban közvetít a helyi eseményekrõl – ugyan-csak mindkét nyelven. A hivatalos feliratok, az utcanév-táblák szintén kétnyelvûek. A Szent István nevét viselõ római-katolikus templomban háromszor annyi magyar misét tartanak, mint szlovákot, s nagy ünnepeken Kölcsey Himnuszát éneklik a hívõk. A falu központjában Szent István király bronzba öntött szobra díszíti a róla elnevezett teret, a templom mögötti parkban a magyar szabadságharc három tardoskeddi vértanúja emlékére kopjafát emeltek. A temetõben 1906 óta Rákóczi-emlékmû áll. Az egykori fiúiskola falán egy fekete márványtáblán a következõ felirat olvasható: „Az ember elmegy, de a szülõföld örök. A Tardoskeddrõl kitelepítettek és deportáltak emlékére.”
Családunk
Vanya János mûbútorasztalos-inasként szerzett mesterlevelet, ám szerszámait por lepte, mivel inkább 24 hold földjén gazdálkodott. Major Annával köttetett házasságából kilenc gyermeke született, de öten pár hetes csecsemõként meg is haltak. A négy „túlélõ” egyike: Ilona, az én anyai nagyanyám, akit a falu második legmódosabb gazdájának fia, Lajos, vett feleségül. Idõsebb Szalay Lajos ereiben anyai és apai ágról is kék vér csörgedezett. Kurtanemes felmenõm kétszer nõsült. Elsõ felesége, Szõgyényi Júlia, három leánygyermekkel ajándékozta meg, de az asszony fiatalon elhunyt, így az özvegy újra megnõsült. Máso-dik felesége, Szlávik Erzsébet, hét gyermeket hozott a világra, köztük az én nagyapámat.
Munkámban túlnyomórészt özvegy Szalay Lajosné Vanya Ilona memorjára hagyatkozom. Nagy segítségemre volt 1987-ben – az akkori tardoskeddi esperes-plébános, Drozdy Gyula kérésére – írott visszaemlékezése, amelyet a helybéli pap a falu krónikájába is bemásolt. További adatközlõim Benkõ József, Fekete Irén, Labai Julianna és Tóth Matild voltak. Matild néni 1933 óta naplót vezet, számos adatot neki köszönhetek.
Irénke, a hõs
1946 forró nyarán már nagyban folyt az aratás Szalay dédszüleim hetven holdján, amikor a kitelepítési bizottság tagjai a kitelepítési paranccsal betoppantak portájukra. A gazdasszony a konyhában éppen tálalta fel az ebédet, a tányérokban savanyú bableves gõzölgött. A hívatlan vendégek elõször a munkásokat szólították fel, hogy azonnal hagyják el gazdájuk házát, majd tudatták a családdal, nyomban szedelõzköd-jenek õk is, cókmókjukat egy huszonöt kilós csomagba pakolják. Mit tehettek? Összekapkodták hirtelen a legszükségesebb holmit, s csak annyit kérdeztek, amikor az utcán várakozó teherautóra kiskorú gyerme-keikkel együtt felparancsolták õket:
– Hová visznek?
Jött is a keresetlen válasz nyomban:
– Ahová az ilyen háborús bûnösök valók: Maïari za Dunaj! Magyarok a Duna túlsó oldalára!
Komáromba, a Duna partjára szállították õket.
Szalayék két felnõtt gyermeke: Lajos, az én nagyapám és Ida tehetetlenül nézték, amint a csendõrök lepecsételik a szülõi ház valamennyi ajtaját, hogy oda be már senki ne mehessen. Õk azért nem kerültek a kitelepítettek listájára, mert már családosok voltak, vagyonuk nem volt, s egyébként is már külön háztar-tásban éltek.
A nagy sietségben az egykori Károlyi-vadászkastély ablakai nyitva maradtak. Igaz, mindegyiken rács volt. A két testvér összenézett. Mire besötétedett, kitervelték, hogyan mentik ki legalább részben kulák szüleik vagyonát. Kitalálták, hogy Lajos hétéves kislányát, Irénkét, bedugják az ablakon a rácsok között.
„Nagyon féltem éjszaka a koromsötét házban – emlékezik vissza keresztanyám, Fekete Lászlóné –, ugyanakkor rettenetesen büszke is voltam magamra, hogy én most hõs vagyok. Anyu kívülrõl irányított, merre menjek, mit hol találok. S én szép sorjában kiadogattam neki a családi ezüstöt, a porcelánt, a nagymama arany ékszereit. Nehogy feltûnést keltsünk, anyu lassanként a holmit elõbb a pár házzal odébb várakozó apuhoz hordta, õ pedig tovább vitte testvéréhez a szomszéd utcába.
Ezalatt a férfiak a magtárból a kéményen keresztül kilopták a 17 mázsa árpát és áthordták a szomszé-dokhoz. A búza veremben volt... Nagypapa Komáromban nagyon belázasodott, szerencsére három napon belül visszahozták õket.
Dédszüleim hazajöttek, befejezték az aratást, kicsépelték a gabonát. Elõvigyázatosságból a lovakat és a teheneket a szomszédok és jó ismerõsök istállóiba kötötték be. Nekik lett igazuk, mert szeptemberben újra menniük kellett, ezúttal negyvenkilós csomaggal. Nem jutottak messzire, egy érsekújvári iskolában tartották õket fogva. A két állam nem tudott egyezségre jutni, így egy hét múltán megint visszahozták Tardoskeddre a vagyonos gazdákat.
A deportálás híre
Fél év múltán, 1947 elején, a faluban szárnyra kelt a hír, hogy viszik a munkabíró magyar családokat Szudétavidékre. Csak azok maradhatnak Tardoskedden, akik reszlovakizáltak vagy fehér cédulájuk van, azaz arra várnak, mikor telepítik át õket Magyarországra. Anyai nagyszüleim nagyon szorongtak, mivel nem reszlovakizáltak és a szülõk fehérlapján sem szerepeltek. A jegyrendszer miatt ugyanis különálló családként tartották nyilván õket, annak ellenére, hogy a Vanya szülõknél laktak. Mindössze négy hold földjük volt, szegényeknek számítottak. Eszünkbe sem jutott reszlovakizálni, amikor dobszóval hirdették még 1946 augusztusában. „Nem hívjuk a vitézeket, az õsmagyarokat, csak az elmagyarosodott szlováko-kat!” – emlékszik vissza nagyanyám a reszlovakizációs propagandára. Hallották, hogy a Léva környéki magyarokat már vagonírozzák és viszik cseh földre dolgozni. Január végén már deportáltak el családokat az Érsekújvári járásból is.
„Férjem Pozsony mellett egy kõtörõben dolgozott – mondja Tóth Matild. – Õ már decemberben azzal jött haza, hogy Dunaradványból elvitték a magyarokat. Gyanús volt az is, hogy a közeli szlovák falvakból, Dögösrõl és Bátorkeszirõl, vetõgabonát jöttek vásárolni hozzánk a szlovákok. Õk már akkor számítottak rá, hogy a mi földjeinken fognak gazdálkodni, a mi házainkban fognak lakni. Mégsem foglal-koztunk a rémhírekkel, mert az uram azzal nyugtatott, munkahelyén az igazgató megígérte, felmentést kér számunkra, ha esetleg mi is megkapnánk a deportáló levelet. Igen ám, de arra nem számítottunk, hogy a falut körülzárják! Pénteken este hazajött munkából a férjem, szombaton már nem hagyhatta el senki a községet. Amikor már tudtuk, hogy baj van, telefonáltunk az igazgatónak, de hiába jött el intézkedni Tardoskeddre, be sem engedték a faluba.”
Községünkbe február hatodikán érkezett meg a deportáló bizottság, kilencedike vasárnapra esett. „A kétségbeesett emberek siettek isten házába. A legtöbben úgy gondoltuk, utoljára járulunk templomunk oltára elé, hogy vigaszt vegyünk a teremtõtõl fájdalmunkban. Pár héttel korábban helyeztek hozzánk egy tehetséges fiatal káplánt, mert Dr. Halicky Béla, az idõs plébános, betegeskedett. A nagymisét õ, Harsányi Gyula káplán, celebrálta. Azt hiszem, mióta templomunk áll, olyan fájdalmas zokogás még nem rázta meg falai között a lelkeket, mint akkor, a pap és a hívõk búcsúzkodása közben.” Nagyanyám szemébe még ma is könny szökik, amikor arról a napról mesél. Lánya, Irénke, akkor még nyolc éves sem volt, de õ is tisztán emlékszik az említett szentmisére: „Az Ó, Mária, halld meg esdeklésem kezdetû éneket énekeltük. S azóta is, ha ez a könyörgés felcsendül a templomban, mindig eszembe jut az a vasárnap és bizony sírok.
Elcsuklik a hangom, nem tudom énekelni: ...mert, ha elhagysz, ki segít majd rajtam?...”
Családi dráma
Nagyszüleimnek kedd reggel hozta a kisbíró a deportáló levelet. Nagyanyám félidõs terhes volt második lányával (az én édesanyámmal), ráadásul epebajjal is kezelték. A sok izgalom következtében nagyon le is fogyott. Egyet biztosan tudtak: nem akarnak Csehországba menni. Felmentést kértek az orvosi diagnózis-ra hivatkozva, de a kérelmet elutasították. El kell bújni! De hová? Nagyapám szüleinek házában négy szoba nyílt egymásba, a legutolsó ajtaját úgy torlaszolták el a nagy ruhásszekrénnyel, hogy azért ki-be lehessen járni a rejtekhelyrõl. Itt húzták meg magukat.
Amikor nagyanyám szülei észrevették, hogy a deportálandók eltûntek, dédapám rendesen begyul-ladt. Bár õ volt a falu albírója, elég ijedõs lehetett az öreg, hiszen például széles családi körben egyetlenként reszlovakizált. Most megfenyegették, hogy õket vagonírozzák be a fiatalok helyett. Addig unszolta déd-anyámat, míg az elment Szalay nászékhoz, mert azt sejtették, hogy õk bújtatják nagyanyámékat.
– Itt vannak?– állt meg Vanyáné a küszöbön.
– Egyedül vagyok, láthatja! – szólt vissza foghegyrõl nászasszonya.
– Volt nálunk a deportáló bizottság ... Minket visznek el, ha Ilkámék nem kerülnek elõ..
Nem kapott választ. Folytatta hát ezerszer átgondolt mondókáját:
– A Janink menyasszonyát is Magyarországra telepítik át... Szakadjanak el egymástól? Meg aztán...
Mi menjünk az urammal a cseheknek dolgozni?
Ezt már Szalayné nem tûrhette szó nélkül, vészjóslóan villant a szeme, s nyomban villant kezében a konyhakés pengéje is, amint felkapta az asztalról:
– Van magának szíve? Inkább az Ilkáékat küldené? Vért hány! Hát milyen anya maga?
Nagyanyámék odabent, a rejtekhelyükön hallották az egész szóváltást. Némán egymásra néztek, döntöttek. Az apa megfogta jobbjával a kislánya kezét, baljával a beteg asszonyét, s így léptek elõ hármasban a szekrény mögül.
– Nem fogják elvinni helyettünk magukat...– mondta alig hallhatóan nagyanyám.
Szalayné a konyhakést nagy lendülettel az asztal lapjába állította. Konok asszony volt. Soha többé nem állt szóba nászasszonyával. Háza küszöbét sem volt hajlandó átlépni. Úgy halt meg, hogy kibékültek volna.
A katonák lõttek
Volt a deportálandók között kis- és nagygazda, munkás család, sõt még kommunista párttag is. Névsor szerint 1947. február 10-én, 11-én, 12-én és 13-án összesen 280 családot vagoníroztak be a mínusz 15-17 fokos hidegben. „Sokan úgy gondolták, mégis itthon maradhatnak, hiszen szép összegekkel vesztegették meg az arra hivatottakat. Mégsem volt mentség: az utolsó pillanatban mindig elõállt a teherautó...” – tudom meg nagyanyámtól. Úgy emlékszik, több olyan család is akadt viszont, akiknek sikerült elbújniuk.
Tóth Matild naplójában egy konkrét névre is rábukkantam: Hegedûs Lajos. Az illetõ még legényember volt, szüleinél lakott, nem létezõ házára a késõbb idetelepülõ szlovákoknak nem volt szüksége, így amikor napok múltán elõjött, nem esett bántódása.
Benkõ Istvánnak is felajánlotta egykori szlovák katonatársa, hogy náluk, Csikén, szívesen elbújtatja õket. „Apám félt szembeszállni a hatalommal, nem volt elegendõ bátorsága elbújni, inkább úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a parancsot. A megadott idõpontban megérkezett házunk elé a katonai teherautó, hogy elszállítson holminkkal az állomásra. Mi fogtuk magunkat és egyszerûen bezártuk a kaput és a bejárati ajtót. A katonák azonban nem sokat teketóriáztak, a jármûvel áttörték a deszkakaput, s úgy tolattak a bejárati ajtóhoz, hogy odabentrõl csakis az autó platójára tudtunk fellépni, amikor fegyverrel a kezükben kiparancsoltak a házból... Kolínnál reggel apám leszállt a vonatról, hogy megpróbáljon tejet szerezni nekem és az öcsémnek. Az egyik katona habozás nélkül utána lõtt ordítva, hogy a szerelvényt nem lehet elhagyni.” – Idézi fel férjem édesapja a hátborzongató emlékeket.
Szomorú farsang
„Kedden levágtuk a százötven kilós disznót, a másikat a borjúval együtt sikerült eladnunk. A kacsákat, tyúkokat magunkkal vittük Csehországba. A disznóhúst a bedeszkázott teknõben, a kiscsibéket a bedeszká-zott bölcsõben szállítottuk. Vanya Józsefékkel osztoztunk meg egy vagonon” – mondja Matild néni.
„Minket a harmadik napon vittek el – folytatja a mesélést nagyanyám. Szikora János családjával raktak be közösen a marhavagonba. Na, meg a libákkal és a két harminckilós malackánkkal... Egy-egy ágyat állítottunk be, meg kályhát, mert rettentõ hideg volt. Sötétedéskor katonakísérettel indult el a transzport.
Pozsony elõtt, Vajnoryban meleg teát kaptunk, éjszaka Brünnben a katonák gulyást osztottak. Mi nem vacsoráztunk, el voltunk telve a búcsúzás keservével, amit a szeretteinktõl való erõszakos elszakítás miatt éreztünk. Rettenetesen fáztunk, reggelre a gõzölgõ dunna, amivel takaróztunk, a vagon oldalához ragadt. A férfiak le sem fekhettek, egész éjjel tüzeltek és vigyáztak a rögtönzött tûzhely csöveire. Minden egyes zökkenésnél azon rettegtünk, hogy szét fog esni az egész. Volt, akinek Kolínnál ki is kellett dobnia a kályhát, mert félõ volt, hogy egyébként mindenük odaég.”
Két nap, két éjjel tartott az út, míg a számûzöttek új lakóhelyükre értek. Csütörtökön reggel 9-10 óra között érkezett a tehervonat Kolínba. Ott már várták a szerencsétlen családokat a munkaadók és megkez-dõdött a könyörtelen embervásár. A cseh földbirtokosok sorra nyitogatták a vagonajtókat, mustrálgatták az árut. A nagy és munkabíró családok voltak kelõsek. Szalayék nem tartoztak közéjük. „Mi, bizony, nem voltunk jó áru. Igaz, férjem 34 évesen igen jó erõben volt, de egy beteg terhes anya és egy gyenge kislány – rossz pontnak számított. Egy vidéki gazda fogadott fel bennünket. Másnap Zásmukyba csak amolyan létrás kocsival jött értünk, nagyon nehezen tudtuk a háló- és konyhabútort rárakni. Mikor megindult a kocsi Soboèice felé, gyalog mentünk utána, dermedten, fáradtan. Gondoltuk, ha leesne valami a holmink-ból, legalább felvesszük. Nagy hóvihar dúlt, alig láttunk. Farsang volt, a város közepén estélyi ruhás ifjú hölgyek és elegáns fiatalemberek kacagva siettek mulatni és ez még jobban elkeserített. Azt gondoltam, lám, ezek az emberek gondtalanul és vígan mulatnak, mi meg, szerencsétlen magyarok, milyen keserû órákat élünk át...”
„Hová hoztatok?”
A Zásmukytól két kilométerre fekvõ falucskában már volt három deportált naszvadi család és tíz Ipoly környéki magyar, akiket a háború utáni szegénység vitt oda. A naszvadiak üdvözölték az újonnan jötteket és segítettek nagyszüleimnek a kirakodásnál is. „Gazdánk háza mellett volt a mi lakásunk: két szoba egy kis belépõvel. Nagyon szépen fogadtak, a kályhában égett a tûz. Kislányunkat a háziasszony elvitte a saját lakásukba, ahonnan egy csomag naranccsal és édességgel már jöttek is tíz perc múltán vissza, mert Irénke félt az idegenektõl – mondja nagyanyám. Nagyjából elrakodtunk, megvetettem az ágyakat, hogy a kicsi lefekhessen...” Keresztanyám veszi át a szót: „Körülnéztem, és sírva toporzékolni kezdtem: Hová hoztatok? Vigyetek haza! – követeltem. Anyu, apu egymásra néztek és õk is sírva fakadtak. Ekkor lépett be Urban gazda vacsorához hívni...” A cseh gazda nem értette, miért zokog egymás vállára borulva a három magyar. A legtöbb munkaadónak nem volt tudomása róla, hogy a felvidéki embereket akaratuk ellenére hurcolták el, hiszen a propaganda úgy híresztelte, hogy még sírtak is azok az önkéntesek, akik lemaradtak a tehervonatról.
„Bennünket a félméteres hóban Tachovba vittek – mondja apósom. Sokkal szebb házat jelöltek ki számunkra, mint amilyet otthon voltunk kénytelenek elhagyni. Ez gyönyörû emeletes épület volt, s tartozott hozzá egy asztalosmûhely. Minket a földszinten helyeztek el, az emeletre szintén tardoskeddiek költöztek: Brenkusék. Az elsõ pillantásra világos volt, hogy az elõzõ lakók, a németek, ugyanolyan sebtében kényszerültek elhagyni otthonukat, akárcsak mi. A pincében befõttek sorakoztak a polcokon, a tökéletesen felszerelt mûhelyben félig kész állapotban ott maradtak a díszes faragott bútorok. Emlékszem, szüleim nem mertek a kályhába befûteni, attól tartottak, hogy esetleg valamilyen gránát vagy bomba van belerejtve, s az felrobban. Csak akkor nyugodtak meg, amikor a szomszédból átjött üdvözölni bennünket egy Rimaszombatból valamivel korábban deportált család.”
Cseh iskolák, orvosok, boltosok...
A Szalay család feje Soboèicén már másnap reggel munkába is állt, ment az állatokat etetni, s még aznap beíratta lányát az iskolába. Keresztanyám jól emlékszik kisiskolás éveire: „Tardoskedden elsõsként ma-gyar tanítási nyelvû iskolába jártam, de mivel bezárták a mama-gyar iskolákat, a második osztályt már szlovák iskolásként kezdtem. Nagyon fura dolog volt ez, hiszen nem beszéltem szlovákul, a tanító bácsi pedig nem értett magyarul. Lemásoltuk, amit felírt a táblára, megtanultuk énekelni a szlovák himnuszt – körülbelül ennyi tudással kerültem félévben cseh iskolába Zásmukyban. Egyetlen magyar gyerek voltam az osztály-ban, de az iskolát többen is látogatták a környékrõl. A városi gyerekek rácsodálkoztak hosszú copfjaimra, amelyekbe anyu minden reggel szalagot kötött. A masnijaimnak köszönhetõen el is neveztek az osztály-társaim csehül Mašlonkának. Gyûlöltem a csúfnevem, mindig összeverekedtem azokkal, akik így szólítot-tak. A tanulással nem voltak különösebb problémáim. Olyannyira nem, hogy fél év múlva az apu levélben kérte a nagyszüleimet, küldjenek magyar könyveket, mert észrevette, hogy a cseh ábécé szerint olvastam a konyhai falvédõre hímzett magyar népi bölcsességet: Hogi életed niugodt legien, munkálkodj szzerénien!
(Hogy életed nyugodt legyen, munkálkodj szerényen! – a cseh nyelvben az ypszilont i-nek olvassák, az s-t pedig sz-nek.) Postafordultával jött is a Petõfi-kötet, a Magyar népmesék és mondák, valamint a Magyar történelmi arcképcsarnok. Máig hûen õrzöm azt az imakönyvet is, amit Szalay nagymama küldött emlékbe, amikor kitelepítették õket Magyarországra.”
A deportáltak napok, sõt hetek után találkoztak csak a többi Tardoskeddrõl elhurcolt magyarral, és úgy örültek egymásnak, mintha egy nagycsalád lettek volna. „Legnagyobb vigaszunk az volt, ha vasárnap Zásmukyban misére mehettünk, ott értesültünk róla, milyen híreket írnak otthonról, kik is vannak még a közelben, akikrõl addig nem tudtunk. Tóth Matildék a városban laktak, mise után mindig náluk jöttünk össze. Másról nem tudtunk beszélgetni, csak arról, hogyan is fogunk mi Csehországból haza jutni” – fog bele újra a mesélésbe nagyanyám. Nagyon nehéz volt magunkat megértetni az üzletekben. A nagy kapkodásban nagyapád borotvapamacsát otthon felejtettük. Hónapokig magyaráztam az elárusítónõnek, mire lenne szükségem, de nem értett meg, míg egyszer a kirakatban fel nem leltem a holmit. Kirángattam magam után az utcára és addig böködtem a kirakatüveget, míg meg nem lett a vásár... – nevet jóízûen.
Rosszabb volt a helyzet az orvosnál: vért hánytam, kiújult a gyomorfekélyem, de nem tudtam elmagya-rázni az orvosnak, mi a panaszom, s õ is hiába beszélt hozzám, nem értettem egy szavát sem.”
Hasonló élményekrõl számol be nagyanyám máig hû barátnõje, – Labai Julianna is: „Sütni szerettem volna, elmentem hát élesztõért a boltba. Hiába mutogattam kézzel-lábbal, hogy azt kérek, ami a kenyeret is megemeli, nem akart érteni a magyarázatból egy kukkot sem az eladó. Szerencsére a gazdánk nagyon jóindulatú volt, otthon vele közösen készítettünk egy listát, amire felírtuk az alapélelmiszerek neveit magyarul és csehül. Többet aztán nem volt problémám a bevásárlásnál ... Az orvosi rendelõben is voltak nyelvi gondjaink. Lányom 1947 novemberének elején született meg ott, Csehországban. Kéthetesen kétol-dali tüdõgyulladást kapott. Tachovba vittük orvoshoz a férjemmel, aki állította, hogy szlovákul majd megérteti magát a doktorral. A kis Katót kivizsgálták, gyógyszert írtak, kiváltottuk a receptet. Odahaza kérdezem az uramtól, melyik orvosságot hogyan adjam a kicsinek. Elmagyarázta. Akkor lett nekem gya-nús, hogy valamit nagyon félreérthetett, amikor a lázcsillapító kúpokat fel akarta olvasztani és szájon át beadni a gyereknek. Addig ellenkeztem, míg kénytelen volt tolmáccsal visszamenni, csak utána ismerte be, hogy tévedett.”
Matild néni naplójából tudom, hogy Zásmukyban kedvesek voltak hozzájuk a csehek. „Ha kimentem vásárolni a városba, mindig összefutottam valamilyen ismerõssel. Rajtunk kívül Madarról, Naszvadról, Marcelházáról és Dunaradványból hoztak oda magyarokat. Az üzletesek már jól ismertek bennünket, szépen kézen fogtak és behúztak a pult mögé, hogy mutassuk meg, mit szeretnénk venni”– olvasom.
Erzsi kis híján vonaton született
Az elsõ hat hónapban még kéthetente ellenõrizték a csendõrök, hogy a számûzöttek a kijelölt helyeken tartózkodnak-e, késõbb ezek az ellenõrzések teljesen elmaradtak.
„Június közepére vártam a babát, nagy volt a forróság azokban a hetekben – avat be édesanyám születésének körülményeibe nagyanyám. Nagyapád szerette volna, s a szüleim is ragaszkodtak hozzá,
hogy itthon szüljem meg a kicsit. Nagyon féltem a fárasztó utazástól, s eleinte tiltakoztam is ellene, de attól még jobban féltem, hogy esetleg cseh állampolgár lesz a gyermek, ha nem Tardoskedden jön a világra.
Tudtuk, hogy mindenképpen vissza fogunk egyszer költözni, ha másképp nem megy, hazaszökünk.
Akkor viszont csak gond lesz a gyerek keresztlevelével... Egyik reggel beköszöntött hozzánk egy
Akkor viszont csak gond lesz a gyerek keresztlevelével... Egyik reggel beköszöntött hozzánk egy