Néhány héttel ezelõtt tudtam csak meg, hogy nagyapám 1947-ben ott volt szüleivel a deportáltak között.
Akkor határoztam el, feldolgozom, miként élte át a megpróbáltatásokat. Hetvenkét éves nagyapám (L. F.) jelenleg is Perbetén él. Vele és más kortársakkal készítettem interjúkat. A nagyapámmal készült interjú során a beszélgetés alatt jelen volt 65 éves nagyanyám (L. V.) is.
L. F. A szlovákok a kártérítésrõl hallani sem akarnak. Csak a helybeliek... Tudtam volna, el sem mentem volna. Azt hittem, hogy a járásról vannak kint, hogy felmérjék, kinek mi a kára, s annak alapján kapunk majd kártérítést. De nem! Nem arról volt a szó. Azt mondták, írjunk Brüsszelbe! Hát én fogok írni Brüsszelbe, külön? Mondtuk annak az úrnak, hogy készítsen listát, mindenki aláírja, akik ott voltunk.
Hogy azt nem lehet! Azt mondta a helyi elnök, hogy azt nem lehet. Íveket osztogatott azon az összejöve-telen – mindenkinek nem is jutott – és mondta, hogy töltsük ki, és küldjük el Brüsszelbe. Nekem nem jutott abból a nyomtatványból. Akinek nem jutott, annak azt mondták, menjen el a községházára és ott adnak az illetõnek. Én nem mentem el, mert én így hajtsam a magamét? Brüsszelbe ajánlva adjam fel?
Mondtam, egy fillért sem adok rá. Magamban azt gondoltam, ha lesz valami belõle, akkor mindenki ebbõl részesülne, az is, aki nem küldi el ezt a papírt. Ha tehát lesz belõle valami, ha kapunk kártérítést, akkor nekem is járna. Így gondoltam! Állítólag a szlovákok hallani sem akarnak errõl, tehát a kártérítésrõl! Ezt úgy könyvelték el, hogy már elmúlt.
Engem 1947-ben deportáltak. Mivel foglalkoztam? Akkor voltam tizenöt éves. Jártunk a majorokba.
Tizenöt éves gyerek még nem köteles dolgozni. Ha kapott valamilyen munkát a majorokon, akkor ment, ha nem kapott, akkor meg visszaküldték. Például tavasszal mácsonyát mentünk irtani. Irtóvassal irtottuk a mácsonyát a gabonában. Ma ez már nincsen, ma a gazirtózás dominál. Aztán trágyaterítés kézzel... A lovaskocsikról, autókról leszórtak egy nagy rakás trágyát és azt kellett nekünk szétteríteni villával. Ma már ez is másképp van. Ma már szórógépek vannak.
1947. január 16-án vittek el. El nem felejtem soha, míg élek, mert a legnagyobb hidegben, a legnagyobb télben... Miért kellett ezt a legnagyobb hidegben megcsinálni, miért nem lehetett azzal várni? Úgyhogy vagonokban, innét kivittek az állomásra. Teherautókon, a katonaság is itt volt, menni kellett. Betettek a vagonba, beraktak bennünket. Nem tudtuk, hogy hová megyünk. Nem tudtuk egyáltalán, hol kötünk ki.
Harmadik napra érkeztünk meg Csehországba (össze-vissza lökdöstek bennünket, a vagonokat). Az állo-máson ki volt írva, hogy Bílina. Életemben még ilyen helységnevet nem hallottam, nem is tudtam, hogy ilyen is létezik a világon. Nyissuk ki! Kinyitottuk a vagonok ajtaját... Álljunk oda! Mindenki álljon a vagonajtó elé! Jöttek az urak, vagy miknek is nevezzük õket... Megszámoltak bennünket, mennyien vagyunk, mennyi munkaerõ érkezett. Megtetszettünk nekik, s akkor ráírták a vagonra krétával, hogy:
Dvùr Maxa Lopkovièe, Bílina (Max Lopkoviè bílinai gazdasága). Ott dolgoztunk. Mezõgazdasági mun-kát. Télen is adtak munmun-kát. Ott, arrafelé rengeteg a körtefa. Szép körtefák voltak ott. Ezeket a fákat gallyaztuk télen. A száraz ágakat lefûrészeltük, ha sûrû volt, akkor ki is kellet vágni belõle. Én fiatalabb voltam, ezért az volt a munkám, hogy ami le volt fûrészelve, gally, ami nagyobb volt, mint három-négy centiméter, azokat be kellett kennem kenõcssel. Volt egy ecsetem, amivel ezt végeztem. Volt munkám nyakig, mert hatan-heten mindig, állandóan nyesték a fákat. Egyik fáról a másikra „ugráltam” és keneget-tem. Nem akartam lemaradni. Nekem azokat a részeket be kellett kenni, amelyeket lemetéltek! Így teltek a napok. Pontosan nem mértem le, de 50 vagy 30 hektáros parcellák lehettek. Abban voltak hosszában, szépen egyenesen gyümölcsfák ültetve. A sortávolság körülbelül ötven méter lehetett és a gyümölcsfák 10-15 méterre lehettek egymástól.
Azzal nem voltam egyáltalán kibékülve, hogy miért kellett nekem abban a gazdaságban öt koronás órabérért dolgoznom. Nekem öt korona, a felnõtteknek meg úgy tudom, hogy hét korona járt. Ami a gazdasággal kapcsolatos volt, azt csinálni kellett. Hagymatermelést, minden félét, ami a mezõgazdaságban adódott. Kényszerítve voltunk. Máshová munkába nem mehettünk, csak abba a gazdaságba... Ott már
akkortájt megindult az építkezés – talán hamarább, mint Szlovákiában –, ahol nem öt koronát fizettek egy órára, hanem harminc-negyven koronákat kerestek egy órára! Kérdeztem az illetõtõl: Kolik vydìláš?
(Mennyit keresel?). Azt mondta, hogy tøicet (harmincat). A másik azt mondta, hogy harmincötöt, a harmadik, hogy negyvenet. Kérdem én, ezt a kárt ki fogja megfizetni? Nekem ott kellett lennem két és fél évig, mire megjött a rendelet, hogy hazamehetünk. Jött egy rendelet, hogy a magyarok mehetnek haza, aki akar és akkor köteles volt az a gazda kiszállítani az állomásra úgy, mint jöttünk, be a vagonba.
Bílináról áthelyeztek bennünket másik éven Duchcov mellé, Vèela községbe a Malý Dvùr Hrdlovka nevû majorba. Ahogyan a neve is mondja, ez is olyan kis gazdaság volt . Ott volt egy vezetõ, partizán, vagy mi volt. Nála dolgoztunk. Máshová nem lehetett menni, mert mi nem voltunk felesküdve. Duchcovban esküdtettek fel minket. Behívtak minket a hivatalba (pontosan nem tudom, hogy hová). A tolmács mondta, hogy õ utána mondjuk. Mondtuk is szépen utána. Azután talán megkaptuk az állampolgársági jogot.
Addig minket jogtalannak, alsóbbrendû embereknek néztek. Mondtuk: Já obèan lidovìdemokratického Èeskoslovenska pøísahám... (Én, mint a Csehszlovák Népköztársaság polgára fogadom…) Ezt kellett mondani az úr után, és akkor kaptuk meg a jogot valahogyan, hogy már csehszlovák állampolgárok vagyunk. De az is csak olyan jog volt ám: akkor sem mozdulhattam el, attól a gazdaságtól; hogy oda megyek dolgozni, ahová én akarok.
Annál a gazdánál volt még egy német, aki megszökött tõle, és mondta, hogy én járjak a lovakkal! Én, a lovakkal nem járok, mert én a lovaktól félek! Ez már másik gazdaság volt. Kérem szépen, kényszerítve voltam. Ismertem azt a lovat, amelyikkel a német úr dolgozott és láttam, hogy sokszor nagyot rúgott.
Aztán rákényszerítettek arra. Volt, hogy a vályúba kellett ugranom, mert nagyokat rúgott fel. Lerúgta volna a csillagokat is. Féltem nagyon. Mondtam, hogy én nem fogok a lovakkal járni. Tejet kellett vinni be a faluba. Az öreget kellett bevinni a városba, Duchcovba. Egyszer megálltam a járda mellett, mert az öreg mondta, hogy itt megállunk, õ pedig leszállt a lóról. Jött arra egy fiatalasszony, aki tolta a babakocsit. Az a deres ló akkorát rúgott! A babakocsi mellett elment a lába. Jó istenit! Úgy föl dobta volna! Szörnyethalt volna az a kisgyerek! Olyan rúgós ló volt! Hát mondom! Mentünk vissza! Elmaradtunk napnyugtáig.
Akkor leszállt a köd! Óriási ködök vannak arrafelé Észak-Csehországban! Nem tudtam, hogy hol megyek.
Nem tudtam, hogy hol az útnak a széle. Meglazítottam a gyeplõt, a lovakra hagytam. Az öreg sem vette el a kezembõl. Egyszer mintha már billenni kezdtünk volna jobbra! Háromszor annyi köd van ott, mint itt.
Bányák is vannak, nyitott bányák. Azok is csinálják azt a füstöt, gázt.
Mellékkeresetként, mikor volt szabad idõnk, akkor elmentünk a gazdaságból, jártunk szenet szedni.
Ezzel munka után foglalkoztunk, vasárnap, szombaton, szabad idõben. Németek, csehek is dolgoztak ott.
Összeálltunk, három gyerek, négy. Nagy rakás szeneket szedtünk és azt árultuk. Jöttek Prágából, prágaiak szénért. Megsaccoltuk, mennyi lehet abban a rakásban. Ötven mázsa-e, vagy harminc? Egyszer megsac-coltuk, volt száz mázsa, de nem tudtuk eladni. Mivel nem vigyáztunk a rakásra, másnap reggel mentünk és hûlt helye volt. Ellopták! Jól járt valamelyik úr, Prágában biztosan jó pénzt kapott érte. Miután kihordták a földet, kiszórták a csillékbõl. Volt közötte szén is (amikor a báger elérte a szenet, akkor már szén is keveredett a földhöz). Ennél a munkálatnál lehettünk ott körülbelül ötvenen. Achtung! – mondták németül, mikor szórták ki a csillék tartalmát. Akkor félre kellett állniuk az ott lévõknek. Ez Most városa mellett volt Észak-Csehországban
Majd elmentem a duchcovi munkahivatalba azzal a kéréssel, hogy az üveggyárban szeretnék dolgozni Hudeøicében. Pontosabban azért is kerestem fel a hivatalt, hogy adjanak egy utalást, hogy elmehessek dolgozni az üveggyárba, amely Bílina mellett volt. Ki akartam lépni a gazdaságból. A munkahivatalban, Duchcovban letámadtak engemet. Az ott lévõ úr azt kérdezte, hol dolgoztam idáig. Mondtam, hogy Vèela Malí Dvùrban dolgoztam. Miért akar menni a gyárba? – folytatta tovább a kérdezõsködést. Azért, mert én a lovaktól félek, válaszoltam. Én az üveggyárba akarok menni dolgozni. Akkor jött két csendõr, szépen megfogtak és vezettek be a börtönbe. Ez így volt! Duchcovban voltam becsukva, bezárva. Ott volt a cellában két... két cigány. Abban a cellában volt két cigány meg én. Nem tudom, hogy õk miért voltak ott. Nem akartak-e dolgozni? Nem tudom pontosan. Két hétig voltam becsukva. Bizony. Olyan idõk voltak. Ott tanultam meg a cigányoktól azt, amit aztán ott többször is daloltunk: Perina má štyri ro•ky, pod perinou štyri no•ky,/ Perina má štyri ro•ky, pod perinou štyri no•ky. /Ej, javor, javor, javor zelený, milej pod okénko sadený.. (A dunyhának négy csücske van, a dunyha alatt négy láb van,/ a dunyhának négy csücske van, a dunyha alatt négy láb van,/ Hej, jávorfa, jávorfa, zöld jávorfa, kedvesemnek az ablaka alá ültetve.)
Egyszer aztán bejött egy úr, szõrösen bebökték õt a cellába. Õ is elkezdett velem beszélgetni és kérdezte tõlem: Maga miért van itt? Miért csukták be? Maga is olyan bûnt követett el, mint én? Én ártatlan ember vagyok – válaszoltam. Dolgozni akarok, de nem a lovakkal! Majd megtudtam, hogy az az úr kém.
Utána megmondták a romák is, hogy õ kém. Bebökték õt is, mintha õ is be lett volna zárva, kitudakolta tõlem, hogy miért vagyok becsukva. Kérem szépen, azután egyszer hívattak ki – mivel megmondtam, hogy ártatlan ember vagyok – és mondták, ki leszek engedve. De mivel szabotázsnak könyvelték el a tettemet, ezért háromszáz koronára megbüntettek. Mondták, hogy írjam alá, amit elém tettek. Miután aláírtam, kimehettem. Ezek voltak azok a jó világok! Nem volt jogunk! Nem oda mentem dolgozni, ahová én akartam!
L. V.: Nálatok nem hirdették a hangosbemondón keresztül, hogy mit akarnak azokkal, akik deportálva voltak? Nálunk ma hirdették, de nem lehetett jól érteni, mert akadozik a hangszóró. Autóbusz indul. Nem értettük rendesen.
L.F. Még nem voltam nagykorú, mert csak 15 éves múltam, de akik még élnek a szülõk után... Így jelentkeztünk. Sokan összejöttünk! A szülõk már meghaltak. Már régen volt. Aki akkor volt 50-60 éves, az már nem él. Szegényebbeket, mint mink voltunk, Csehországba vittek munkára, akik viszont fehérlappal rendelkeztek – õk gazdagabbak voltak –, õket már Magyarországra vitték. Ez volt a kitelepítés. Össze-vissza keverték a jó népet. Amint hallottam, Magyarországról meg ki voltak ûzve a svábok. Innét elvitték a magyarokat oda és beleültek azokba a lakásokba, ahonnét kimentek a svábok. Hát, az is lehetett egy érzés, hogy most itt kellett hagynia a házat és azokba a lakásokba kellett bele ülnie. Hát ennyit tudok.
Szegény gyereket, meg összegyúrta az autó a perbetei vasútállomáson a deportálás napján. Nem is tudom, hogyan is hívták õt. Valamilyen Imre volt. Katonautóval – ahogyan a gyerek ott bámészkodott a vagonnál – a vagon ajtajához nyomták és mindjárt elfakadt a feje. Õk visszamaradtak. Ki fizeti meg aztán azt a kárt, hogy itt az állatokat el kellett adni. Vagy a zsidó megvette potom áron. Tudod mi az a potom ár? Adott érte egy pár koronát. Volt akinek borjúja volt
L. V. A borjúkat a „Kusóékhoz” vitték. A Lacáékhoz vitték. Több Laca volt a faluban. Öt például azzal a melléknévvel különböztették meg, hogy Kusó.
L. F. A malacokat le kellett saktolni, ha nem akartuk elengedni az utcára. Levágtunk kettõt-hármat, amennyi volt, volt köztük kisebb is. Malacot nem nagyon vittek. Furcsa lett volna. Kecskét láttam, hogy hoztak.
Bekötötték a vagon egyik sarkába és elvolt. Mi nem vittünk kecskét. Körülbelül 30-40 vagon volt, ami egyszerre indult az állomásról. Malacokat nemigen vittek magukkal, mert azt le kellett vágni, mindenki lemetélte, vagy valakinek eladta, ha tudta olcsóbb áron, annak aki itthon maradt. A zsidófélék azok megvették, természetesen olcsóbban, mert tudták, hogy nem tud vele mit csinálni az illetõ A saját sporheltünket vittük, amelyet csikós sporheltnak neveztek. Kitettük a vagon ablakán a csövet, aztán tüzeltünk ott bent. Vittünk fát. Hát, ugye nem lehet három napig éhen is lenni. Fõztünk, tüzeltünk, mindent csináltunk. Néha füst is keletkezett, a szél befújhatta, de az nem volt olyan nagyon veszélyes. Volt otthon egy borjúnk, azt odaadtuk a rokonunknak, aki nevelte az állatot. Vittük a húsos teknõben a levágott malacokat. A vonatban csikós sporhelt volt, amely vaslábakon állt. Azon fõtt a káposzta a hússal. Egyszer, úgy megrándult a szerelvény, hogy kitörött a sporhelt lába, le a káposzta a földre! Az anyjukat! Mondtam, hogy ezt kitolásból csinálják. Több mint valószínû, mert haragudtak a magyarokra, Talán én voltam a Hitler, vagy a Hitler mellett voltam?
L. V. A magyarok, a fehérlaposokat, akiket kitelepítettek, azok nem jöttek vissza.
L. F Nem. Õk ott maradtak örökre most már.
L. V. A Morvai Mári néne is kiment.
L. F. Mondom, akinek fehérlapja volt úgymond, azt Magyarországra vitték. Nekünk nem volt sem-mink, minket amoda vittek – folytatta. Mindig ezen a pórnépen csattan minden. Elviszik, elhurcolják, aki egyáltalán nem is tehet semmirõl.
L. F. Hirtelen jött, egy hét leforgása alatt. A perbetei komiszár (a szlovák közigazgatási megbízott) kijelölte, hogy ki megy Csehországba, és ki megy Magyarországra. A komiszár Ryban nevezetû volt (nem tudom, hogy még ki volt mellette). Õk kijelölték, ki menjen Csehországba, Magyarországra. Magyaror-szágra olyan személyek mentek, akiknek vagyonuk, földjeik, egyéb gazdaságuk, állataik voltak. Csehor-szágba olyanok mentek, akik szegényebb emberek voltak. Nem volt nekik vagyonuk, se földjük, vagy csak nagyon kevés földjük volt. Csehszlovák katonák voltak, akik segítettek felrakni a holmit az autóra és kivittek az állomásra nyitott katonai autókon. Hat-hét kilométer volt a falu túlsó szélétõl a vasútállomá-sig. Abban a hidegben! Fújt a szél is, havazott. Hát január volt. Legnagyobb tél volt. Ez volt.
A katonák nem viselkedtek durván, nem lehet rájuk mondani, hogy durván viselkedtek volna, minden-ki szót fogadott. Azt kellett csinálniuk, amit parancsoltak neminden-kik. A parancs, az parancs. Azt végre kell hajtani. Õk is tudták, hogy mi van, hogy a magyarok a németek oldalán harcoltak. A szlovákok meg a csehek nem harcoltak a németek oldalán? Mit tehetek én ellene, hogy a vezetõség a németekhez állt? Mit tehet egy szegény ember? A szlovákok olyan elõnyt kaptak a szovjetektõl, hogy õk partizánok voltak. Az már egy jó jel volt nekik: partizán.
Kezdetben itt a szlovákokkal volt probléma, mert nem igen lehetett beszélni magyarul. Felszálltál a buszra, bizony rossz szemmel néztek, megfenyítettek, volt olyan is, aki mondta, hogy kapsz. Itt Szlová-kia van! Ez háború után volt közvetlen. Azt mondták, hogy na Slovensku po slovensky! Jó, de idáig nem volt Szlovákia. Magyarok alatt voltunk jobban. 1938-ban bejöttek, emlékszem rá. Most ki tehet arról, hogy ide tartozunk és meddig fogunk ide tartozni. Hogy lesz, miképp lesz?! Mindegy, emberek vagyunk. Akármilyen nyelven beszélünk. Szlovák vagy magyar. Mindegy! Fõ, hogy háború ne legyen. Ha háború van, akkor a golyó nem nézi azt, hogy most szlováknak megy, vagy magyarnak megy a golyó. Legyen békesség!
A legrosszabb az volt, hogy kényszerbõl vitték a nemzetet. Nem önként ment! Egész más dolog, ha valaki önként megy, vagy ha kényszerbõl viszik.
Bílinán elszortírozták a vagonokat. Mentek a környezõ falvakba is. Bílina volt a központ, olyan elosztóféleség. Onnét szortírozták a nemzetet jobbra-balra. Majd meg-meglátogattuk egymást, ha tudtuk, hogy valakik például Kuøímban vannak. Gyerekek voltunk, elmentünk, egymást felkerestük. Érdeklõd-tünk egymás iránt: Milyen helyed van? Hogyan bánnak veled? Volt olyan is, aki nagyon panaszkodott.
Nem jöhetne-e át hozzánk, a mi uraságunkhoz? Volt akinek sikerült átjönnie, volt akinek nem. Munkaerõ kellett, mert onnét kiûzték a németeket. Tulajdonképpen mi az õ helyükbe mentünk. Beszéltem egy bácsival – õ cseh ember volt –, aki elmondta, hogy a németeknek szinte mindent ott kellett hagyniuk, csak egy pár kilós csomaggal távozhattak. Bánatukban megfogták a borjú nyakát és úgy sírtak! Hát ez elég piszokság volt! To by si mìl vidìt Franto, jak breèeli, jak odešli! (Látnod kellett volna Ferenc, hogyan sírtak, mikor mentek)
Bílinán minket egy pincelakásos emeletes ház várt, nem tudom, hogy ott is németek voltak-e koráb-ban. Ahhoz az urasághoz, gazdasághoz tartozott az épület, amely körül volt kerítve (a Dvùr Max Lopkovièhoz tartozott az épület). Azok laktak ott az épületben, akik oda lettünk deportálva. Mi lent voltunk elszállásolva a pincelakásban. Fölöttünk udvardiak voltak (a Lantos, Bernát, Kálazi család).
Martosról is voltak abban az épületben a Kocsisék. Kocsis Dezsõ bácsi, Erdélyi János bácsi volt ott.
Többen voltunk abban az emeletes házban. Körülbelül nyolc-tíz család. Abban az épületben Perbetérõl mink voltunk, Harcsáék – két család – , Kalocsai Józsi bácsi. Négyen voltunk összesen. A správca (a gondnok) lakott fönt.
Késõbb engemet eltettek – fiatalabb voltam – borjúkat legeltetni. Egy cseh embernek a társaként, föltettek egy hegyoldalba, és ott legeltettük a nyájat egész nap. Lakást adtak nekem, körülbelül húsz kilométerre lehettem Bílinától. Ott kellett aludnom, nem mehettem a szüleimhez minden nap. Nagyon ritkán, körülbelül három hét alatt egyszer. Az úr adott enni, meg egy jó állású úr volt – biztos gazdagabb – , aki kihajtotta a teheneit, és az övéit is legeltettük. Behívtak reggelire. Amúgy nem voltak rosszak. Csak hát sajnos én egy kicsit féltem, mert olyan lakásban kellett aludnom... Dunyha, minden ott volt! Abban a fiatal korban féltem, hogy hátha visszajön az a tulajdonos, az a német, akié volt az a lakás. Most olyan ágyakba elõször lefeküdni? Atyaúristen! Sokáig nem tudtam elaludni. Bizony. Betyár világ volt, abban az idõben. Ez még az elsõ hely volt, ott ahol az udvardiak is laktak, még Bílinán volt, Lukovban, a lukovi majorban, tanyán. Féltem, hátha visszajönnek és engemet agyoncsapnak. Minden ott volt. Dunyha, kredencek, faliképek, minden. Onnét nem hiányzott az égvilágon semmi! Nekik onnét távozniuk kellett.
Mikor már tovább ott voltunk, már valamennyire tudtunk csehül is. Bizony, problémát okozott a cseh nyelv ismerete. Innét elmenni Csehországba, üzletbe be kellett menni... Hogy kell kérni? Volt, hogy az üzletest kihívtuk a kirakat elé, és megmutattuk, hogy ezt kérjük. Mosni akartak az asszonyok, használ-ták a kékítõt. Most hogyan mondjam meg, hogy kékítõ? Ma már tudom, de akkor nem tudtam. Ki kellett hívni, hogy ebbõl kérünk, ezt adja nekünk. Tanulgattunk csehül, aztán már elég jól tudtunk. Belekerült egypár hónapba biztos, míg valamennyire tudtunk beszélgetni. Külön-külön mentünk össze-vissza. Bílina helyes kis város volt. (…) Csehekkel nagyon nem jártunk össze. Õk nem jártak hozzánk, mi meg nem jártunk hozzájuk. Így teltek a napok. Így ment tovább napról-napra.
Mikor letelt a munka, akkor mindenki otthon... Esetleg elmentünk egy söröcskére, mert ott jó sörök voltak abban az idõben. A barna sört nagyon szerette az asszonyság, a család. Mentünk edénnyel és az edénybe mérték a èerné pivot , a barna sört. Jó sör volt! Édeskés! Nyolcvan fillérért a közönséges sört meg lehetett venni. Manapság, ha kellene kártérítést adni, lehet hogy egyik a másikára mutogatna, vagy egyál-talán nem akarnak vele foglalkozni, mert ez már régen volt, ötven évvel ezelõtt. Most beszélnek róla, hogy írjunk oda meg amoda, hogy hátha adnak valamit. Én úgy gondolom, hogy abból a pénzbõl nem valószínû, hogy kenyeret fogok enni, amit a szlovákok fognak adni, azért, mert eldeportáltak. Ötven éven is túl van már. Ezzel nem foglalkozott senki. Abban az idõben a magyarok is csak hallgattak, csendben voltak. Most emlegetik a státusztörvényt. Abban az idõben nem szóltak rólunk, senki, semmit. Pedig, ártatlan embere-ket hurcoltak jobbra-balra.
Fájdalmas volt, mert nem önként mentünk. Az egész más, ha valaki önként megy. Habár itt Szlováki-ában is, mondjuk meg úgy, mint volt, kevés munka volt, kevés pénzért. Aztán ezért is, voltak, akik a két
Fájdalmas volt, mert nem önként mentünk. Az egész más, ha valaki önként megy. Habár itt Szlováki-ában is, mondjuk meg úgy, mint volt, kevés munka volt, kevés pénzért. Aztán ezért is, voltak, akik a két